novella

Kovács Andrea: Fontos dolgok évszaka

Minden életek közül ez a kedvencem. És nem csak azért, mert itt reggeli után egy mokkányi Pastis-t billentünk a kávéba, vagy mert Pierre, a földszinti bár eszelősségében is megnyugtató tulajdonosa szerdánként mereven bámul egy pontot a falon, ahol szerinte egy nap majd kilép a városban eltűnt nagyapja.

Néha előfordul, hogy egészen máshol ébredek, mint ahol lefeküdtem.

Ritkán, de gyakrabban, mint kellene. Próbáltam megfejteni az okát, csiszolni a technikán, de nem lesz kevesebb a félre-ébredés. Baszhatom az időpontot a kijevi fogorvosnál.

Itt Casablancában általában az ablaknak csapódó madarak zaja ver fel. Nem tudom, miért csinálják. Nekirepülnek az üvegnek, aztán zavartan szédelegnek a teraszon. Mondjuk a zavartságukon tudok osztozni, miközben engedem, hogy a konyhából beszűrődő kávé illata elheveredjen az orromban. Szeretek itt ébredni. Minden életek közül ez a kedvencem. És nem csak azért, mert itt reggeli után egy mokkányi Pastis-t billentünk a kávéba, vagy mert Pierre, a földszinti bár eszelősségében is megnyugtató tulajdonosa szerdánként mereven bámul egy pontot a falon, ahol szerinte egy nap majd kilép a városban eltűnt nagyapja. Szeretem a beszélgetéseket, amiket ezzel a ponttal folytat – kizárólag azokon a szerdákon csinálja, amikor front van.

Kitárod a színes, dupla üvegajtót és mosolyogva belépsz, kezedben azzal a virágosra aranyozott bögrével, amit olyan pofátlanul lealkudtál a piacon tavaly. Leülsz, beszélsz hozzám, de nem hallak. Nem hallom a hangod. Az még nem érkezett meg hozzám. Menjünk, reggelizzünk a teraszon, mondom, amikor épp nem mozdul a szád. És közben azt kívánom, Perejaszlav ne hívjon még egy ideig, a Tarasz Sevcsenko emlékest helyszíne úgysincs meg, ráadásul tizenöten leszünk maximum, beleértve a gordonka triót is, szóval ráér még a télben megfáradt ukrán tavasz.

Mire kiülünk a teraszra, már megérkezem egészen. Érzem a szád a nyakamon, hallom, ahogy káromkodsz örömödben, mert meghozták a sült halat, látom, ahogy az elviselhetetlenül boldog retriever, Aziza fellöki a sült halas fiát a kapu előtt, és elindulok a konyhába, hogy az utca kövén landoló hal helyett készítsek valami reggelit magunknak. Miközben pirítom a szalonnát, az ukrán polihisztor, Sevcsenko estjének egyik főcíme libeg be a szemem elé, könnyedén úszik a levegőben a tragédia, mint egy fuvallatnak álcázott homokvihar: „II. Miklós ítélete: ’Szigorúan tilos írnia és festenie’ “.

Mindig azt gondoltam, ha az ember párhuzamos életek között jön-megy (ráadásul ilyen kiszámíthatatlanul), akkor ennek az egésznek van annyi előnye, hogy amikor az egyikben vagyok, nem gondolkodom a másikon, pláne nincs bűntudatom, főleg nem hiányérzetem. De van. Kurva nagy baromság ez így. Ki akarna ezen a casablancai teraszon egy perejaszlavi kultúrház áprilisi programján gondolkodni?

Az utcáról zene hallatszik fel. Olyan ez a zene, mint amikor valamit csak kóstolgatni tudsz, csak lassan férsz hozzá, mert túl forró vagy túl csípős, pedig te szíved szerint teletömnéd vele a szádat és még a ruhádba is beletörölnéd, hogy hosszú időre beleszáradjon.

Dühös vagy a hal miatt, csitítalak, magyarázol, „gyere, együnk valami zsírosat”, mondom, nézlek, eszünk, nevetünk, öltözünk, szinte indulunk.

– Ugye milyen jó itt? Békés és bátor. Ha nem mozdulok, olyan, mintha a soha megölelné az örökkét. Egyik este kiülhetnénk a teraszra, te, én meg az idő, és egy vacsorába sűríthetnénk a végtelent – mondom.

– Én jobban örülnék valami grillezett húsnak – mondod.

Nézel rám. Érteni akarsz, de jobban szeretnéd, ha inkább hallgatnék. Azt gondolod rólam, mindig összezavarom a nyilvánvalót, a békéset. Csak csendet akarsz, jelenlétet, ölelkezést, játékot. Helyette a szemem árnyékát látod, ami tulajdonképpen egy szeles ukrán délutánról mesél, abban a sötét szobában, ami otthonos, de hideg, és ahol lefeküdtem este, mielőtt felébredtem itt melletted. És ahol magára hagytam azt a szerencsétlen sorsú humanistát, a gordonka triót és mindenkit, akik sokáig az életemet jelentették.

Két éve kezdődött ez az egész. Perejaszlav hirtelen szürke lett, fáradt és fullasztó, nem színezte meg sem emlék, sem terv. Aztán egy közönyös estén lefeküdtem és reggel itt ébredtem melletted. Az én párhuzamos valóságomban. Fantasztikus volt. Felszabadító. A hatalmas zöld teraszt láttam meg először, amikor kinyitottam a szemem, meg azt a többszáz éves fát, ami olyan vigasztalóan borul rá az elmúlásra. (Hozzátartozik az igazsághoz, hogy volt egy párhetes kitérő egy norvég kis faluval is, de szerintem az csak valami rendszerhiba lehetett.)

És most két valóságban élek. De nem mindkettőben vagyok jelen. Érzed, amikor valójában nem vagyok itt, még ha látsz is. Utálod, tudom. A hiány szülte beteljesülés, és a beteljesülés provokálta hiány. De többnyire fogalmam sincs, melyik helyen kelek másnap, és miért éppen ott. Mi tart itt, és mi űz el? Az ébredés helye sosem biztos. 

Ahogy szaladunk le a lépcsőn és kikanyarodunk a térről a széles utcára, ami a sós tengerhez visz, elkezd bennem tekeregni a gondolat, hogy nemsokára választanom kell. Nem lehetne, hogy Sevcsenkot leültetem Pierrnél? Együtt néznék azt a pontot a falon. Sevcsenkónak van 200 év előnye és némi tapasztalata a halottakkal, Pierre-papa talán jobban hallgat rá és előjön, ha szépen beszél hozzá ez a szerencsétlen sorsú nemzeti hős. Adnék neki papírt, hadd fessen, hadd írjon szabadon. Jobban járna vele, mint egy emlékesttel.

Mindeközben mi véres húsokat grilleznénk ropogósra a teraszon, hátha az illat átcsal másokat is ebbe az életbe.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: