novella

Lovass Adél: Az ezüstzsinór

Érzékei jó ideje nem úgy működnek, mint régen, számára sem az ízek, sem a hőmérséklet tapasztalása nem okoz már gondot. Eszik, mert tudja, hogy ennie kell, bár éhség, ki tudja, mikor fogta el. Most egy másik bödönt nyit ki, amiből campát, pirított árpalisztet adagol egy kőtányérkába.

(Egy csá cshung szavára írt történet)

Cson-Gu Lín finoman morzsolja ujjai között a száraz őrleményt, majd felemeli tekintetét és a kunyhó deszkáinak rései között azt a pontot nézi, ahol a csá cshung köröz. Talán épp afölött a hely fölött száll most is – gondolja. Szűk, résnyire összehúzott, ferdevágású szemével a távolba tekint. Kitartóan. Hallani véli a szirti sas jellegzetes, vijjogó hangját is, mely kitárt szárnyaival vitorlázik a szél hullámain. A teacserje illóolaja finoman gyűrűzik fel a férfi napcserzett orrcimpájáig, Cson-Gu Lín azonban nem érzi meg azt. A hajnali szertartás emlékeire összpontosít. Kinn járt. Olyan messzi, mint még eddig soha.

Cson-Gu Lín, visszatérve gondolataiból, gondosan összesöpri tenyerével a teafű porrá morzsolt darabkáit, majd félreteszi egy simára csiszolt kőlapocskára. A teát még akkor hozta, mikor élt a társa – jut eszébe. A völgybe ereszkedett érte alá, az enyhe keleti szelek időszakában, mikor a tartományi ünnepeket szokták megtartani. Kockázatos volt ugyan, de többéves tapasztalataik alapján mindketten abban bíztak, hogy a nagyúr emberei nem zaklatják ezt a kieső vidéket a központban megtartott vásár idején. Társa vigyázott addig a jakcsordára.

Cson-Gu Lín kezébe vesz néhány darab szárított jaktrágyát, majd kinyitja a kőből rakott kályha ajtaját. Beledobja a nyílásba a fűtőanyagot, alá könnyen égő fűcsomókat helyez, s egy pattintót kézbe véve ütemes mozdulattal szikrát kezd csiholni. Mikor a száraz fű begyullad, s a vörös kígyócska egyre mohóbban harap bele a barna ürülékrögökbe, Cson-Gu Lín halványan elmosolyodik. A kunyhó szűk terét gyorsan betölti a füst szúrósan gomolygó teste, körbefogja teljesen Cson-Gu Línt, de ő nem zavartatja magát. Társára gondol, akit minden ilyen esetben erős köhögés fojtogatott, s aki szitkozódva, morogva lépett oda mindig a jakbőrrel letakart bejárathoz, hogy a résnyire húzott nyíláson át, végre levegőt véve, kidughassa fejét. Minden reggel ugyanúgy. Hét éven keresztül. De már ez sincs.

Cson-Gu Lín vizet tölt a kis agyagkancsóba. Megemeli a felakasztott bendőt, megoldja annak madzagját és óvatosan csorgatja bele a folyadékot előbb a széles szájú edénykébe, majd a bendő visszakötözése után az edénykéből a teafőzőbe. A félhomályban most megcsillannak a vízcseppeken a kunyhóba beszűrődő nap első sugarai. Cson-Gu Lín ekkor felidézi a ma hajnalban vele történteket. Repült. Szárny és minden egyéb segédeszköz nélkül. A földtől eltávolodva előbb csak a sziklás fennsík felé emelkedett. Kunyhója és a körötte legelésző állatok egyre apróbb pontokká váltak. Végül már egyáltalán nem látta őket, csak az egymásba fűződő, végtelennek tűnő hegyláncot, aztán az is már olyan volt, mint a varrás a zsákvászonból készült ruháján.

Cson-Gu Lín ismét tüzelőt tenne a tűzre, de az, időközben, elfogyott. Kosarat vesz a kezébe, kilép a kunyhó szűk nyílásán. Megkerüli a rozzant épületet, melynek háta mögé, egy féleresz védelmében van felhalmozva a száraz trágya. Mezítláb lépked. Útközben szeme ismét a távolba réved.  Olyan lehettem, mint a csá cshung – gondolja egy pillanatra, majd a végtelenség érzése, mint egy könnyű selyemlepel telepedik rá ismét. Megáll, mit sem törődve azzal, hogy a hideg, észak felől fújó szél hogyan verdesi inas, szikár lábához a testét fedő durva köpenyt. A hegyek fölött köröző madarat figyeli kitartóan. Míg áll a ritkás szakállát tépdeső fagyos szélben, odaballag hozzá egy öreg jak. A kedvenc. Amit még a fia is megült annak idején. A jószág megböki orrával a férfit s érdes nyelvével megnyalja annak kézfejét. Cson-Gu Lín másik kezével megsimítja az állat kasmírszerű szőrét, de szemét egy pillanatra sem veszi le a hóval pettyezett sziklaszirtekről. Ott voltak, ők is ott voltak velem. Éreztem – motyogja magában félhangosan. Áll még pár percig szótlanul, szinte megbabonázva. A jeges szél hozzádobál a férfihoz egy-egy távoli hangfoszlányt, melyben jakbőgéssel vegyítve hallatszik a csá csung visítása, majd kosarát csípőjéhez támasztva kezdi el pakolni a jaktrágya tégláit.

Mikor kész van vele, Cson-Gu Lín – kezében a teli kosárral – besétál a kunyhóba. Mozdulatai lassúak és kimértek. Megpakolja a kis kályhácskát, a lángok újult erőre kapnak. Ráteszi a kályha vasára az edénykét, vizet forral. Gondolatai közben még mindig kint járnak. A föld. Olyan volt, mint az az üvegből készült golyó, melyet még gyerekkorában kapott apjától a djarjalai vásárból. Kerek és színes. Igen, olyannak tapasztalta, mikor eltávolodott. Cson-Gu Lín most felidézi magában, ahogy a föld fölé emelkedve a csillagok közötti sötétségben úszott egyre magasabbra, illetőleg már túl volt mindennemű térérzékelésen, nem volt sem fönn, sem lent, túl volt mindennemű gondolaton. Csak lebegett. Szabadon és gáttalanul. Ez talán nem is volt különös, többször megtörtént vele hasonló a meditációk során. Mégis. A mai élményben volt valami más.

Cson-Gu Lín felemeli a kőlapocskát, melyen a teafű-zúzalék van. A porszerű anyagot beleszórja egy kőedénybe, majd ráönti a teának való vizet. Nézi, nézi a párolgó, vékony vízsugarat. Erről eszébe jut az az ezüstös zsinór is, ami a köldöke tájt tartotta őt meg. Lebegés közben. Alig érezhető módon rögzítette a színes golyóhoz, szinte csak jelezte számára, legyen bizalommal, bármikor vissza tud térni otthonába, ha akar. Az ezüstfonálon imbolyogva nem tett mást, csak csodálta a világot. És érezte a jelenlétüket. A fiáét és a feleségéét. Vele voltak. Nem látta őket, mégis tudta, hogy ott lebegnek körülötte, valahol az éteri világban. Körbeölelik szeretetükkel és minden annyira békés volt, hogy az fordult meg a fejében: így lenne jó maradni. Velük. Együtt. Aztán, ahogy ránézett a lábai között libegő zsinórra, azt vette észre, hogy foszladozik annak fonala. Az összetekert szálak közül némelyik már meg volt pattanva. Mikor azonban ez a gondolat megfogalmazódott benne, hirtelen „zuhanni” kezdett, szinte beszippantotta, magához rántotta a föld, vagy az a zsinór, vagy ki tudja, micsoda. Cson-Gu Lín tehát most itt van, visszatért a Hoh Hszil régió fennsíkjának nyugati részére, mely a nagyúr fennhatósága alá tartozik. Itt van és vékony sugárban tölti a felforralt vizet a kőkorsóba.

Mikor a folyadék eléri a korsó peremét, Cson-Gu Lín oldalra teszi a már üres agyagedényt. Míg várja, hogy hűljön egy keveset a teavíz, a kunyhó rései között kipillant, a csá cshung-ot keresi szemeivel. Már nincs ott. Nincs afölött a hely fölött.

– Mért nem ölted meg azokat?

– Mért öltem volna?

– Bosszúból. Én biztos azt tettem volna, ha az egyetlen fiammal és imádott feleségemmel azt teszik!

– Mit értem volna el vele? A katonák csak parancsra cselekedtek.

– Akkor…, akkor elmentem volna a nagyúrhoz! Az biztos! Betörtem volna a kapun, úgy is, ha százan állják az utamat! Megkerestem volna, felkoncoltam volna, kiforgattam volna mind a belét, nem állított volna meg egy vádzsrá, egy démoni erő sem!

– Ha így tettem volna, a nagyúr győzött volna.

– Hogy mondhatsz ilyet? Te bolond! Megölette a szeretteidet s te ilyen higgadt nyugalommal beszéled a badarságaidat?! Nem vagy te normális!

– Mondom: nem én győztem volna, hanem a nagyúr. Én vesztem volna el, ha engedek az indulatnak.

­– Nem értelek én téged, Cson-Gu Lín, de nem ám! Te nem evilágra való vagy! Vesszek meg, ha értelek!

E szavak visszhangja úgy kong most lelki füleiben, mint néhány perccel korábban a csá cshung vijjogása a sziklás emelkedő szürke és kemény falain. Ez az első beszélgetéseik egyike volt. Ifjú társa, Tendzsi és közte zajlott. Még közvetlenül a megmentése után.

Tendzsi hét éve került hozzá, a nagy harcok végének idején. A szomszédos tartomány egyik kis, völgyben lévő településén élt addig, egy bővizű folyó partján, de a nagyúr arra is kiterjesztette hatalmát. Minden falut sorra lerohant jól felfegyverzett katonáival, így a gabonatermesztéssel és állattartással foglalatoskodó, békés parasztoknak esélyük sem volt vele szemben. Aki ellenállt, annak sorsa felkoncolás lett. Mint Tendzsi szüleinek. Akiket a fiú szeme láttára gyilkoltak meg. Dühe és indulatai ebből fakadtak – állapítja meg sokadszorra Cson-Gu Lín magában és a sűrű lyukú szitát, mely a kályha közelében van felakasztva, a kezébe veszi. Kitölt egy csészébe a teából, átszűrve azt a szitán. A kunyhó közepén lévő faragott kőasztalra helyezi az italt. Majd két lépést téve leemeli a fal mélyedésébe helyezett bödönt, s a keskeny polcon elhelyezett evőeszközök közül egy kanalat kivéve jakvajat adagol a csészébe. Sót most nem tesz bele. A minap elfogyott, de Cson-Gu Línt ez nem akadályozza meg az ételek elfogyasztásában. Érzékei jó ideje nem úgy működnek, mint régen, számára sem az ízek, sem a hőmérséklet tapasztalása nem okoz már gondot. Eszik, mert tudja, hogy ennie kell, bár éhség, ki tudja, mikor fogta el. Most egy másik bödönt nyit ki, amiből campát, pirított árpalisztet adagol egy kőtányérkába. Cson-Gu Lín azt is az asztalra teszi. Majd leül a földre, a kőasztal mellé, lábait maga alá húzva és két tenyerét összetéve egy halk mantrát mond az étel felett. A reggeli megkezdése előtt arra gondol, hogy maradt még neki jócskán abból a felaprózott, szárított jakhúsból, melyből Tendzsi evett utoljára. De érzi, a hús nem tenne jót neki. Akadályozná.

Cson-Gu Lín még egy adag jakvajat vesz ki az asztalon lévő bödönből. A vajból és a campából kis gombócokat formáz ujjaival, bal kezével a szájába helyezi s jobb kezével a csészét fogja meg, annak tartalmát fogyasztva kortyonként. Tendzsi sokáig nem értette őt, aki befogadta a hozzá tévedt, csont-bőrre lefogyott, napok óta riadtan menekülő fiút. Nem értette, hogy tudja elviselni azt a kínt, amit rég elvesztett felesége és fia halála okozott benne. Nem értette, hogy szívében nincs már fájdalom, a teljes elfogadás és megértés állapotában ilyen nem létezik. Pedig, elmondása szerint, Tendzsit is tanították szülei a szamszárára, a lét körforgására, de olyan fiatal és indulatokkal teli volt karmája, hogy nem tudta letenni vágyait és dühét, nem tudta megtalálni egyensúlyát sosem. Teste és fizikuma a fiára emlékeztette, de jelleme egy szilaj csikóé volt mindig. Ez lett a veszte is.

Cson-Gu Lín a szertartásosan elfogyasztott, szerény reggeli alatt Tendzsire gondol, akit a vele töltött hét év alatt fiaként kezelt. Befogadta, táplálta, bújtatta a fiút, ha a tartományi katonák szokásos beszerző körútjukon „tiszteletüket tették” nála. Tendzsi mindezért hálás volt a férfinek, kitanulta a jaktartás összes fortélyát, testi ereje pedig nagy segítséget jelentett Cson-Gu Lín számára. De Tendzsi igazságérzete hatalmasabb volt a belátásától.

– Rabszolga vagy, semmi más! – üvöltötte egy alkalommal, mikor előbújt a katonák távozása után rejtekhelyéről. Cson-Gu Líntől szinte mindent elvittek, csak a lábon álló jószágot hagyták meg. A férfi szó nélkül tűrte mindezt, ugyanúgy, mint Tendzsi szidalmait.

– Meddig akarod ezt csinálni? Miért hagyod mindezt, mondd!?

– Maradt annyink, hogy nem halunk éhen – válaszolt Cson-Gu Lín és elindult megfejni a jakokat. – Gyere inkább és segíts – mondta felbőszült társának higgadtan.

Tendzsi azonban nem tudott mit kezdeni forrongó dühével. A katonák után eredt. Cson-Gu Lín hagyta, hogy a fiú azt tegye, amit akar. Nézett utána. Tendzsi széles válla, nagy, lendületes léptei fiatalkori önmagára emlékeztették a férfit. És arra az estére, amikor feleségét meggyalázták. Cson-Gu Lín akkor ugyanígy tajtékzott és tombolt. Csak akkor kapott észbe, mikor magára hagyott kisfia hirtelen feltörő sírása eljutott a tudatáig. Akkor fordult vissza. De már késő volt.

Cson-Gu Lín lenyeli az utolsó, kis gombócot, megissza az utolsó csepp teát, tenyerét összetéve fejet hajt az asztal kiürült edényei felé. Majd lassan feláll s az ajtó mellett tárolt, összegyűjtött, száraz fűcsomóból vesz egy marékkal, kitöröli vele az edényeket. A vajas füvet a kályhába dobja, újra enyhe füstöt okozva ezzel a kunyhóban. Kezét zsákvászon ruhájába töröli, majd kilép a kunyhóból.

Szeme a szirtek felé fordul. A csá cshung ismét ott köröz. Afölött a pont fölött. Ott, ahol a hegyoldal hirtelen fut le egy szakadékba s ahova hónapokkal ezelőtt helyezte Tendzsi feldarabolt tetemét. Akkoriban sok-sok barna kánya és szirti sas segítette Cson-Gu Línnek elvégezni a levegőbe temetés szertartását. Napokig hallgatta a koncokon marakodó madarakat, aztán elcsendesült minden. Most mégis ott köröz az egyik közülük. Ez egy jel – gondolja és lassan elindul, körbejárja a csordát. Majd leemeli a magasból, az állványzatról a bálákat. Megszámolja azokat. Úgy véli, hetekig elég lesz állatainak ez a mennyiség. Számításai szerint a nagyúr ellenőrző járatának a hideg évszak beállta előtti holdtöltéig kell megérkeznie, addig bőven kitart a takarmány.

Cson-Gu Lín végigsimogatja az összes állatot. Egy dzo, egy jak bika és szarvasmarha tehén keveréke hangosan felbőg, ami szokatlan Cson-Gu Lín számára. A jakok fölöttébb csendes állatok, szinte némák. Talán ezért is szereti őket. Furcsa, röfögéshez hasonló hangjukat csak a párzás idején hallatják. A nőstények azonban már jócskán túl vannak az ellésen, a kicsik már megerősödtek, s meg tudják védelmezni őket, ha esetleg egy hópárduc vagy tibeti róka tévedne erre.

Cson-Gu Lín lehajol, a bála köteleit nézi. Majd határozott mozdulattal elkezdi azokat lazítani. Eszébe jut, hogy nem jó, ha így hagyja a köteleket, belecsavarodhat esetleg az állatok lábába, így elindul a kunyhó felé. A szél közben felé hozza a már hajnal óta tartó vijjogást, így meggyorsítja lépteit. A kunyhóban félhomály fogadja, de szeme hamar megszokja azt. Előkeresi az erősebb pengéjű kését a polcról, magához veszi. Körbenéz a kunyhóban. Az egymáshoz tapasztott kövek rései közül halkan pereg le a kicserzett, padlóra terített jakbőrre egy sárdarab.

Cson-Gu Lín sarkon fordul, s visszamegy a bálákhoz. Közelről vizsgálja meg a köteleket – némelyiknek szálai már szakadófélben vannak. Sorra szétvágja és felgöngyölíti a köteleket, közben egymáshoz tologatva a nagy szénacsomókat, hogy a szél ne tudja könnyen felkapni annak kötegeit. Mikor végez mindezzel, újra megsimítja azt az állatot, amelyik minden lépését követte e művelet közben. Az öreg kedvencet. Melyet még a fia ült meg háromévesen. Gerincén húzza végig a kezét, ott, ahol a fekete, fürtökben lógó szőrzet ezüstös sávra vált át. Ujjai elmatatnak kicsit ezen a részen, majd marját megtaszítva sarkon fordul és elindul az azóta is fel-felvijjogó csá csung felé. Léptei kimértek és határozottak. Lelke szabad s Cson-Gu Lín, miközben szemeit elvakítják a felkelő nap éles sugarai, mintha látni vélné egy hosszú, megfeszülő, ezüstszínű zsinór lassan szertefoszló és elszakadó szálait.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: