novella

Pompéry Judit: Csernobil

Ezekben a napokban Berlinben mindenki igyekezett nem a szabadban tartózkodni. Zsuzsa különösen aggódó francia barátnője, Céline, például gyerekei számára még az óvodából menet-jövet néhány száz méteres gyalogutat is veszélyesnek tartotta.

1986 májusában az esedékes moszkvai utat ezúttal családi tanácskozás előzte meg.
– Abban biztosak lehetünk – mondta Wilfried –, hogy ha Fehéroroszországban a szél április utolsó napjaiban történetesen nem Nyugat felé fúj, hanem fordítva, talán sose derül ki az atomkatasztrófa. Vagy ha mégis, úgy a szovjet vezetés annak valós nagyságrendjét szokott módon az asztal alá söpri.
– Persze. Az ötvenes években is történtek atombalesetek Szibériában, amiket sorozatosan elhallgattak. Máig nem tisztázott az áldozatok száma és az ökológiai kár. Nyilván ezúttal sem lett volna másként, ha a svéd meteorológia Skandinávia felett nem érzékelte volna a szennyezett rádioaktív permetező esőt és nem publikálja azt – így Zsuzsa.
A szovjet vezetés első zsigeri reakciója most is a titoktartás volt, így a május elsejei ünnepségek Kijevben és Minszkben ragyogó napsütés mellett a megszokott módon zajlottak. A nyugati világ pedig zsibbasztó döbbenettel figyelte a radioaktív felhő vonulását. A skandináv meteorológiai jelentések hatására a szovjet vezetés végül is kénytelen volt beismerni a rettenetes balesetet.
Ezekben a napokban Berlinben mindenki igyekezett nem a szabadban tartózkodni. Zsuzsa különösen aggódó francia barátnője, Céline, például gyerekei számára még az óvodából menet-jövet néhány száz méteres gyalogutat is veszélyesnek tartotta.
Mindenki aggódott Zsuzsa egészségéért – a munkaadóját kivéve, aki most is természetesnek tartotta a minden hónapban esedékes moszkvai utat. Az időjárási térképek és az előrejelzések tanulmányozása után – ellentétben baráti körükkel – úgy ő, mind férje nyugodtak maradtak. Wilfried végül a biztonság kedvéért, no meg sportérdeklődésből is, kutatóintézeti laborjából kölcsönvett egy dózismérőt, hogy azt felesége Moszkvában rögzíthesse a szállodaszoba ablakára és a lelkére kötötte, semmiképp se feledkezzen meg róla pénteken, mielőtt hazarepül. Zsuzsa ezúttal a Mezsdunarodnajában lakott. Itt a folyóra néző szobák mind erkélyesek, ahol feltűnésmentesen el lehetett helyezni a ketyerét, így a radioaktivitás privát mérésének nem volt akadálya.
Május második hetében Moszkva megszokott kellemes tavaszi formáját mutatta. Az élet folyt a maga szocialista medrében, a késői alkonyatban a szerelmespárok ugyanúgy andalogtak a folyóparton és a parkokban, mintha mi sem történt volna és a város szokott nyüzsgésén nem változtatott az atomkatasztrófa híre. Berlinben is megnyugodhattak a kedélyek: a szovjet fővárosból megtért dózismérő nem mutatott semmilyen radioaktív szennyeződést.
A szombati vendégség résztvevői, és elsősorban Céline, beszámoltak önvédelmi akcióikról és a vojőrök kíváncsiságával, hovatovább valamiféle szent borzongásra való várakozással faggatták az előző nap hazatért Zsuzsát, aki maliciózus mosollyal hallgatott. Döbbent csendben kanalazták a desszertet, amikor a háziasszony egy mellékmondatban elejtette, hogy úgy a kaviárhoz mint az utóételhez felszolgált tejföl a moszkvai piacról származik.
Május és június folyamán nemcsak a katasztrófa méretére derült fény: immár a szovjet média is tudósított az égő atomreaktor körüli nehézségekről. Heteken át lépten-nyomon az oltás kivitelezőinek hősiességét harsogta a szovjet média. Ugyanakkor még az ország vezetését is megdöbbentette, hogy mekkora ellenállásba ütközött helyenként a lakosság evakuálása, mert sokan nem akarták tudomásul venni az életveszélyt. A szervezési és műszaki-technikai hibák tömkelegéről nem esett említés, ezekről főleg a nyugati sajtó tudósított.
Júliusi moszkvai útja során Zsuzsa a Belgrad2-ben kapott szállást. A Szmolenskaya Szennaja tér két oldalán, a Külügyminisztérium sztálini „Zuckerbecker” stílusú, a Lomonoszov egyetem főépületére hajazó giccspalotájától balra és jobbra a 60-as években egy-egy húszemeletes ikerház épült: két szálloda, a Belgrád 1 és 2. A szovjet főváros egyik legforgalmasabb, leghangosabb és leginkább légszennyezett terén álló hotelek a 80-as évekre már megkoptak. Zsuzsa nem szerette őket, de Moszkvában akkoriban a szállodaválasztás nem szerelem, hanem szerencse kérdése volt – annak függvényében, hogy adott alkalommal a Szovjetunióra szakosodott utazási irodának hová sikerül a francia vaucher-ből oroszosított „vócsert”, azaz szállodai beutalót szerezni, és amire a megrendelő kívánsága semmilyen befolyással nem bírt.
A júliusi hőségben a klímaberendezés nélküli, a délutáni napnak kitett, spártaian berendezett 14. emeleti lelakott szobáért előre elkért napi 200 nyugatnémet márka nem állt arányban semmivel. Ezen kiakadni természetesen értelmetlen lett volna – ennyit tudott a havonta Moszkvába járó üzletasszony. De hogy melegvíz se legyen, az túllépte a szerinte tolerálható határt. Érkezésekor ezt azonnal jelezte, amit a recepciós udvariasan nyugtázott. Szólt kedden is. Aztán szerdán újra. Az személyzet minden alkalommal úgy tett, mintha most éppen tőle értesült volna a problémáról. Barátaitól aztán megtudta Zsuzsa, hogy hiába mondja ezt el minden nap, sem ezen, de a jövő héten sem lesz melegvíz, mert az egész kerületben most folyik a „profilaktyika”. Az egész szovjet fővárosra kiterjedő távfűtést különböző kerületeiben váltakozó ritmusban évente egyszer a nyári szezonban egy egész hónapra leállítják – így a melegvíz szolgáltatást is – megelőző karbantartás címén. Ez „normálno” és köztudott. Ami természetesen nem jelentette azt, hogy a fűtés az év maradék részében zökkenőmentesen működött volna.
Zsuzsát nem is annyira a melegvíz hiánya, hanem az ahhoz való hozzáállás háborította fel.
– Mint megtudtam, a „profilaktyika” miatt nincs melegvíz és nem is lesz belátható időn belül. De miért nem mondták ezt rögtön meg? Miért hagytak naponta reklamálni, ha ezt tudják?! Kártérítésként kérem a szálloda költség egy részének, mondjuk, 10%-ának visszafizetését! Itt, készpénzben!
Az utóbbi unorthodox gondolattól fennakadt a portás szeme. Természetesen halva született ötletnek bizonyult a követelés, de Zsuzsa úgy vélte, ha senki nem teszi szóvá, úgy a nem piacgazdaságon szocializálódott szolgáltatók és alkalmazottaik sose tudják meg, hogy ez így nincs rendjén. Nota bene, az ilyen és ehhez hasonló szovjet, finoman szólva, lezser hozzáállást egy ismerős amerikai üzletember következőképpen jellemezte:
– Ha megkérdeznek, hogy milyenek a szolgáltatások a Szovjetunióban, úgy a kérdése nem tudok válaszolni: sem azt, hogy jó, sem azt, hogy rossz, mert egyszerűen nincs.
Zsuzsa gyakran foglalkozott népneveléssel és felvilágosítással – többnyire hatástalanul. Több év alatt sem tudott beletörődni igyekezete esélytelenségébe. Az, hogy a pénzért ellenszolgáltatás, egyáltalán, bármi is járna, a bennszülöttek szemében úri huncutságnak tűnt. A jogok, az emberi méltóság igénye, mint olyan szintén nyugati felforgató gondolatnak minősült.
Ezekben a nyári napokban szervezte a szovjet vezetés a TV-moratóriumot. A cél az evakuált csernobili károsultak megsegítésére szolgáló gyűjtés volt. Be lehetett telefonálni a műsorszerkesztőségbe és konkrét összeget felajánlani, aminek lehetőségével éltek úgy magánszemélyek, mind vállalatok, intézmények. A pillanatnyi összeget ötpercenként mutatta a műsor. A nonstop adakozási verseny közben – mintegy összekötő programként – napi 24 órán át mutatták a csernobili katasztrófát, a mentési műveleteket, a lakosság részleges értetlenségét és röghöz kötöttségét, interjúkat a mentésben résztvevőkkel, érintettekkel – természetesen mindez szovjet hazafias pátosszal leöntve.
Zsuzsának először is az tűnt föl, hogy a műsorban szót nem ejtettek az okokról. A katasztrófát, mint elkerülhetetlen sorscsapást tálalták. A filmfelvételekből kiderült, hogy az első napokban a mentőket, a „likvidátorokat” mindenféle védőfelszerelés nélkül küldték a katasztrófa helyszínére: a biztos halálba. Erről a körülményről egyszerűen nem esett szó.
„Akárcsak a japán kamikazék, akik szándékosan repültek neki az ellenség hadihajóinak és önfeláldozásuk árán süllyesztették el őket. Azzal a különbséggel, hogy Csernobilban mintha nem tudatosították volna minden egyes likvidátorban, hogy a mentőakció 100%-os biztonsággal az életébe fog kerülni!”
Zsuzsának dézsávű-érzése támadt. Eszébe jutott a giccstől csöpögő „Egy igaz ember” című 1948-as szovjet film, ami Alekszej Mereszjev vadászpilóta többszörös hősiességének állít emléket: sérülései miatt mindkét lábát amputálták, de emberfeletti akaraterejével rokkantként is visszaküzdötte magát a vadászpilóták közé. Facit: egy igaz szovjet ember. Itt ugyanez a hamis pátosz – túlélési sansz nélkül.
A csúcspont egy interjú volt. A riportalany, a likvidátor, a „hős” – alapvetően inkább áldozat – egy állítólag 35 éves férfi, aki alkatilag, arcvonásaiban, mozgásában inkább 80-nak nézett ki. A meggörnyedt ember nehezen koordinálta a mozdulatait, beszéde messzemenően érthetetlen volt, felesége tolmácsolta a válaszait. A fiatalasszony, ölében kétéves forma kisfiuk, szemmel láthatólag a második gyerekét várta. A halálraítélt emberi roncs, az egészségtől – egyelőre még – kicsattanó feleség és a gyerek látványa leírhatatlan volt. Zsuzsa döbbenten ült a TV előtt a szállodaszobában. Felsejlett benne a család jövőjének kilátástalansága. Elsírta magát.
A rögtönzött beszélgetés végén a riporter odafordult a rokkant férfi édesanyjához és megkérdezte az ő véleményét. A fizikai munkában megöregedett és az élet sorscsapásaiba érzékelhetően beletörődött, nagyon egyszerű, ukrán parasztasszony siránkozó hangon, egyben lemondóan annyit mondott csak:
– Egy lakást legalább kiutalhattak volna!

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: