Bali Anikó: Balkán tál két személyre

Hallgatom, ahogy az anyjáról beszél, közben meg arra gondolok, milyen hülye voltam, hogy nem maradtam ott vele annak idején. Nem is értem, mit képzeltem magamról, hogy gondolhattam, hogy képes leszek egy életen át titokban tartani Hanna és Andrew előtt a történteket. Én döntöttem az ő sorsukról is. Egyedül én.

– Adina! Most mesélj te magadról! Annyi mindent be kell pótolnunk! Mondd, örülsz nekem egyáltalán?

Megfogja a karom, érzem ujjai finom lüktetését, maga felé fordít, és a szemembe néz. Hihetetlenül kék a szeme. Istenem! Hogy hasonlíthat rá Hanna ennyire?! Ha most az jön, hogy mennyire szeret, akkor világgá szaladok.

– Hát, a lényeget tudod, hiszen megírtam. És telefonon is beszéltünk – nem fog menni, érzem, hogy még nem állok készen arra, hogy elmondjam.

– Ugyan, Adina! Hisz alig meséltél valamit! Annyit tudok, hogy van egy lányod, és férjhez mentél egy kollégádhoz, akit Miklósnak hívnak.

Kifordítom magam a kezéből, tempósan gyalogolok előtte, a forróságban felhólyagosodott aszfaltot nézem. A fényessé dagadt hólyagok pont olyanok, mint én. Várják a megfelelő pillanatot, mikor a végtelenségig feszített, leheletvékony hártya már nem bírja elviselni a nyomást, akkor hirtelen szétdurrannak. Én is így fogok járni, azt hiszem. Aztán egy hatalmas sebbel a szívemen szétterülök majd az aszfalton, és többé senki sem figyel rám.

– Igen, van egy lányom, Hanna. Most nagyon nehéz időszakunk van, Andrew. Nem mondtam, de néhány hónappal ezelőtt elváltam.

Andrew hallgat. Gondolom, hogy meglepődik. Talán örül, csak nem meri mondani.

– Nagyon sajnálom, Adina! – igyekszik tartani velem a tempót. – Az Isten szerelmére, ne rohanj már annyira! – nevet fel kényszeredetten.

– Ne sajnáld! Túl vagyok rajta. Az igazat megvallva, évek óta csak nyűglődtünk Miklóssal. Csak tudod, Hanna… – ránézek, elfolytok egy felszakadó sírást.

– Jaj, drága, Adina! Ha tudtam volna, már rég megkereslek – karolja át a vállam.

Jól esik. Legszívesebben hozzábújnék, ahogy régen. De nem tehetem. Előtte tisztáznom kellene vele mindent. És bevallom, nagyon jó újra látni Andrew-t, elfeledni egy rövid időre mindent, ami az elmúlt hetekben, hónapokban történt. Még képtelen vagyok beszélni Hannáról. Képtelen vagyok elmondani, hogy mindenkinek hazudtam.

– Tudod mit, Andrew? Mikor ettél te utoljára ustipakot? És pljeskavicát? Na?

– Jézusom! Lassan már az ízsem emlékszem!

– Van egy jó kis grillterasz a Blahán! Mennyei délszláv ételeket készítenek! Friss borjúhúst használnak, és az ustipak olyan, mint ahogy eszéki nagyanyám készítette.
Nincs messze, nem fogod megbánni, meglátod!
Andrew nem ellenkezik, hagyja, hogy magammal rángassam, ahogy régen. Taxit fogunk, és mire észbe kapunk, kétszemélyes Balkán tálat rendelünk a grillteraszon.
A teraszról belátni a nyitott konyhába, élvezettel hallgatjuk, ahogy a magas, horgas orrú szerb séf a feladatokat osztja segédeinek. Közben fűszeres olajjal locsolja az izzó parázs fölött nyársra húzott birkát.

– Hmmm, janjenita! Emlékszel, milyen porhanyós birkát sütöttek nekünk az eszékiek, mikor a horvátok aláírták a békeszerződést a bosnyákokkal? Akkor azt hittük, tényleg vége a háborúnak.

– Persze, hogy emlékszem. Volt ott egy öreg, hogy is hívták? Valami Nayden, ugye?

– Tényleg, az öreg Nayden! Megvolt már hetvenéves is, de reggelig ropta a táncot a sátorban.
Andrew elhallgat. Elnyomja a cigarettát, és az orrát dörgöli, mint mindig, amikor bosszús vagy tehetetlen. Tudom, hogy mire gondol.

– Sosem fogod elfelejteni, igaz? – átnyúlok az asztalon, megfogom a kezét. A csuklóját simogatom. Az mindig megnyugtatja. Nem válaszol, csak a fejét rázza.

Mindketten hallgatunk. Vannak dolgok, amiket jobb nem kimondani. Körbenézek a konyhán. Szerb és albán férfiak dolgoznak együtt egy budapesti étteremben. Tizenöt évvel ezelőtt még az is elképzelhetetlen lett volna, hogy szóba álljanak egymással. Az asztalok mellett a turisták élvezettel kóstolgatják a csevapot, mártogatják az ajvárt, harapják a bureket. Ma már senki sem emlékszik azokra az évekre.
Amikor 1995-ben véget ért a délszláv háború első szakasza, én hazajöttem. Elegem volt a fájdalmakból. Ráadásul anyám megbetegedett, mellette volt a helyem.
De Andrew ott maradt. A balkáni évek beszippantották az amerikai úrifiút. Ráadásul magyar vére egyre jobban életre keltette benne azt a részét, amiről korábban tudomása sem volt. Bejárta a magyarlakta horvát településeket, riportokat készített a háború túlélőivel.
Ami Sebrenicában történt, arra nincsenek szavak. Úgy éreztem, ha ott maradok, egészen elüszkösödik a lelkem. Andrew maradt. Hónapokon keresztül nem adott hírt magáról. Akkor látogattam meg, amikor Milosevicet 1996-ban megválasztották az új Jugoszlávia elnökévé. Az volt az utolsó találkozásunk.

– Mondd, miért hagytál el, Adina? Nem mintha jogom volna számonkérni rajtad bármit, egyszerűen csak szeretném megérteni.
A pincér kihozza a rozénkat, egy-egy stampedli Slijvovicát tesz elénk, a ház ajándéka, mondja és elhadar hozzá egy zdravlje-t. Legalább van időm gondolkodni a válaszon.

– Zdravlje! – emelem fel a poharam, várom, hogy Andrew is ezt tegye. Egy húzásra kiisszuk az illatos szilvát. Tudom, hogy Andrew válaszra vár.

– Ez nehéz ügy, Andrew. Nem volt egyszerű nekem sem, hidd el! Te képtelen voltál elszakadni onnan. Én meg képtelen lettem volna tovább maradni. Haza akartam jönni.

– Megértem, hogy nem bíztál bennem, hiszen…

– Nem erről van szó! – vágok közbe hirtelen.

– Akkor pontosan miről? – harsan fel Andrew. Tizenöt év sérelmét hallom a hangjában.

– Én… én nem éreztem azt, hogy…

– Mit, Adina? Mit?

– Azt, hogy kellek neked.

– Nem érezted?! Hiszen csak te voltál nekem. Nem érdekelt senki más attól a perctől kezdve, hogy megláttalak.

– Akkor miért nem mondtad nekem soha?
– Mit, Adina?

– Azt, hogy szeretsz, Ó, Bozse Moj!

A pálinka megtette a hatását. Szép volt, Adina, mondhatom. Mit akarok én pontosan Andrewtól? Becsaptam. Hazudtam neki. Ahogy magamnak is.
Andrew az orrát dörgöli. Cigarettára gyújt. Ingerülten füstöl az utca felé.

– Igazad van. Sosem mondtam. De azt hittem…

– Mit, Andrew? Mit?! Hogy nekem, a nagyszájú amazonnak, vagy hogy is hívtatok a hátam mögött, nincs szükségem gyengédségre?

– Nem tudom!

– Hát nagyon tévedsz! Ti, pasik, mindig azt hiszitek, ha egy nő erős, akkor már nincs is szüksége arra, hogy szeressék?
– Adina! Kérlek, hagyd abba! Nem azért kértem, hogy találkozzunk, hogy egymás fejéhez vágjuk az összes hibánkat. Nem volt elég mindkettőnknek ez az értelmetlen hallgatás?

Visszafogom magam. Hirtelen eszembe jut Hanna, és az önmagamnak tett ígéretem.
– Kérlek, adj egy cigit! Megőrülök, ha nem szívhatok el egyet! Akkor is, ha halszürke lesz tőle a bőröm.