novella

Feigl Endre: Semmiért egészen

Az asztalon hanyagul nyitva hagyott dohányzacskó árasztja magából a keserű dohányszagot, ami nem is olyan régen még édes volt, és a nikotinfűszer pedig szinte gyantás, de mostanra már arra sem tudta rávenni magát, hogy rendesen elzárja a zacskót, hogy ne kelljen a keserű, kaparós cigit szívni. A grinder teteje valahova elgurult, az aljában pedig csak egy szösszenetnyi maradék volt, fél cigire sem elég.

Huszonhat éves és rokkant. Rokkant kívül belül. A szobáját makacsul elrejtette a világ elől nehéz függönyökkel, amelyek akár dunyhának is elmentek volna. Délután a szobában uralkodó sötétséget csak a helyenként áttörő napfény törte meg, miközben arra gondolt, teljesen felesleges volt a nap fényének ekkora távolságot megtennie, csak azért, hogy fényt vigyen be ebbe a szarkupacba.

Ahogy elterült a kanapén, látta az asztalt, amin szétvagdosott papírok álltak, testamentumai annak a frázisnak, amit még G mondott neki évekkel korábban: ha csiga kell, a bérlet is megteszi. Milyen igaz. A postaládába bedobott reklámújságok, amik súlyos analfabetizmusról tesznek tanúbizonyságot, mivel nagy betűkkel ki van írva, hogy nem kell az a reklám, de hát a reklámok már csak ilyenek, fúrják magukat előre, szóval a reklámújságok be vannak vágva felülről, oldalról, éppen ahogyan érte. Persze nem ez lenne az igazi, de megteszi.

Az asztalon hanyagul nyitva hagyott dohányzacskó árasztja magából a keserű dohányszagot, ami nem is olyan régen még édes volt, és a nikotinfűszer pedig szinte gyantás, de mostanra már arra sem tudta rávenni magát, hogy rendesen elzárja a zacskót, hogy ne kelljen a keserű, kaparós cigit szívni. A grinder teteje valahova elgurult, az aljában pedig csak egy szösszenetnyi maradék volt, fél cigire sem elég. Ahogy a grinderhez nyúlt, hogy közelebbről is szemügyre vegye, hátha az asztal és arca közötti út alatt valami csoda folytán megsokszorozódik a termék, nem akart egyből megmozdulni. Következő emelése erősebbre sikeredett, túlságosan is erősre, és a hirtelen elrugaszkodott zúzóka teljes tartalmát a kanapéra öntötte.

– Hogy nem bassza most már meg, de tényleg.

Erősen próbált visszagondolni, hogy miért is ragadhat az asztal ennyire. Az este vége már tökéletesen hiányzik a fejéből, mintha az emléket sebészi precizitással kioperálták volna az elméjéből. Persze ez volt a célja. Annyi anyagot dönteni magába, aminek az eredménye egyenlő egy tarkón vágással. Lapáttal. Az ujjait rátette az asztalra, és azokon egyből érezte a ragadást, ahogy a bőre enyhén megnyúlik, mielőtt képes lenne elemelni az ujjait. Fel kellene takarítani. Erre a gondolatra felnevetett, amit erős fájdalom követett a tüdőjében és ennek a szorításnak az eredményeként keletkező köhögésrohamtól azt hitte ki is köpi a légzőszervét. Már egy kurva nevetést sem lehet elengedni. De nem baj, vidult magában. Takarítani. Tudta, hogy olyan lenne, mint kézzel nekiállni kitakarítani egy nagytermelői tehéntelepet. Esélytelen. A szennyestartó, mint olyan, rég elvesztette funkcióját, mivel a teljes térfogata már ősidők óta megtelt, és azóta csak egyéb ruha-rétegződések jelölik eredeti helyét. Igazi nagykutatás lehetne a feltárása egy régész vagy geológus csapatnak. A mosatlan tányérok talán említést sem érdemelnének, annyira közhelyes, hogy található egy használt tányér mindenütt, még a WC mellett is, hogy ő maga is csak csóválni tudja a fejét ezen, kivéve, hogy már a mikró pörgő alkalmatosságát is felhasználta tányérként. Jézus. Könyvek hanyagul szétdobálva, a jegyzetek szintúgy. Ezek mondjuk eredeti helyzetben is így terültek szét, soha nem tudott csak leülni, és rendezetten tartani a dolgait. Volt, hogy a könyvet a kanapéról lelógva, szinte fejjel lefelé olvasta, vagy járkált fel alá, és ahol jött az ihlet, ott tette le és rohant a füzetéhez, amibe ilyenkor órákon keresztül írt. Éva mindig szerette, amikor elkapta ez a láz, ragadós volt, őt is elkapta a kreativitás és akkor pengette és vonta a hegedűjét, és így sikerült összeraknia azokat a csodálatos műveket.

Könny csordult ki a szeméből, egy, két csepp. Mostanra már nem tudott sírni, úgy érezte, elapadtak a könnyzacskói, de valahonnan mégis talált a szervezete elegendő nedvet, hogy megint legyenek az elvesztésnek fizikai jelei. Megtörölte szemeit a pulcsijában, ami két napja már pizsamaként is szolgál, és pár napi étrendjét is remekül szemléltette. De lehet, hogy három nap. A saját szagát már nem nagyon regisztrálta, a szégyenérzet az elmúlt hosszú, hosszú hónapok alatt elpárolgott. Kivéve, amit Éva miatt érzett.

Az mart, valami kegyetlenül, ott belül, azon a helyen, ahol a szívnek kellett volna lennie, mert akaratlanul is oda kap az ember, ha így fáj, de annál beljebb, valahol mélyebben, ahova nem tud semmi behatolni, ahol ha fáj, akkor fáj, szedhetsz ezer bogyót, ihatsz, szívhatsz, imádkozhatsz, de minek, úgysem hallja senki, amit nem lehet feltölteni, vagy kitölteni, mert az a tökéletes sötétség, amiből csak árad a fájdalom, árad a keserűség, a visszaöklendezett epe, a sav, ami mar, mar, mar, mindent, ami az útjába kerül.

Pedig Éva azt mondta, megbocsájt neki. Ahogy feküdt az ágyon, és összetörve még vette a fáradtságot, hogy mosolyogjon rá, és elmondja, hogy nem az ő hibája, hogy ez akkor is megtörténik, ha nem siet. Hogy nem baj, hogy nem ő fekszik ott, befejezi a könyvet és végre, végre eléri, amit olyan régóta szeretett volna. Aztán nem szorított a keze annyira és a mosolya sem élt, de ott volt még az arcán, úgy hagyta ott. És azóta nem tud eleget kitépni magából, nem tudja magát annyira bántani, hogy az jobban fájjon, mint a veszteség. Már nincs is mit tépni, igazán.

Belekaparta a tenyerébe a kanapén helyet talált zöldet, hanyagul beleejtette a pultba, rádobta a megszáradt dohányt, betekert és…

Először azt hitte, rosszul lát. Másodszor pedig biztos volt benne, hogy rosszul lát. A nehéz függönyök már régóta oly remekül takarták el előle a világot napközben, hogy meg is lepődött, hogy látja az emberek arcát. Az egyetlen kis rés, ami beengedte a hosszú utat megtett napfényt egy utcán sétáló anyát világított meg, aki a kislány kezét fogta. A kislány haja pont úgy volt hullámos, ahogy Éváé szokott lenni, bár az övé barna volt és nem fekete. Viszont a hátán ugyan úgy lógott a hegedűtok, és valahogy a járásában is benne volt az az ugribugriság, az a folytonos energia, ami soha nem látszott lankadni Évában, és amikor már századjára olvasta újra ugyan azt az oldalt és egy pillanatra felpillantott, hogy ránézzen, akkor minden beugrott, akkor képes volt órákat írni, mert ilyen volt ő, fertőző az energiája, a kitartása.

Lassan tántorgott az ablakhoz, és mire odaért, hogy elhúzza a függönyt, anyja és lánya már az utca végén járt, és a napfényt is eltakarta egy felhő, de már nem számított. Eldöntötte, hogy a mikró forgó alkalmatosságával fogja kezdeni a sikálást.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: