Horváth Marianna: Néma sikoly

Összeszorul a mellkasom, ahogy befelé áramlik a küzdelmesen megszerzett levegő, mintha minden bordám a tüdőmre nehezedne egyenként, felhasítva a hörgők sokaságát, így a levegő apró gyöngyként vegyül el a testemben a húsom, vérem és szerveim között. Feltölt, feltölti az űrt, ami bennem van…. 
A szemeim könnyben úsznak, így a reggel precízen kifestett pilláim fekete festéke marni kezd, de legalább tudom: élek.
Mások számára észrevétlenül remegnek a kezeim, egyre jobban fázom, a felkarom halovány szőrszálai már percek óta az égnek merednek. Pedig nincs hideg itt, belülről fázom –  mintha a vérembe kerülő méreg hűtené a testem. Nem is tudom, mi ez a métely… a múltam árnyai, a felszakadó emlékek vagy a jelen történései, a szalagcímek, a kommentek… egyszerűen csak: sikoltanom kell! Bárcsak tudnék, bárcsak tudnék annyira, hogy mindenki megálljon… hogy átgondolja, megérezze, felrázza… de nem jön ki hang a torkomon… akkor sem jött… egész gyerekkoromban nem jött… felnőttként sem, sokáig…  nem lehetett, és egy idő után már nem is gondoltam arra, hogy ajkaimmal szavakat formálok és kimondom! Pedig mennyiszer elképzeltem, hogy félrehívok egy felnőttet, könnybe lábadt szemeimmel ránézek, elmondom, mi zajlik otthon, mit tett velem a rokon, és az a valaki, az a felnőtt átölel és biztosan megment, biztonságban leszek… de nem lehetett…
Már a szívem sem fér el a helyén, fájdalmasan emelkedik meg a mellkasom, a gondolataim ritmusában zihálok. Bal oldalon van a szívem, így, ha a jobb oldalon széthasadok, nem a szívem türemkedik majd ki először a bordáim közül… lehet, hogy túlélem… túlélem, mint az eddigi életem…
Senkit sem tudok hívni, senkitől sem várhatok egy ölelést. Nem tudok a másik rezgéseiben gyógyulni… egyedül vagyok… egyedül vagyok a csuklóimat lehúzó súlyokkal, mint valami megbéklyózott állat… már nincs is erőm küzdeni….
A család csakis: anya, apa, gyerekek… homoszexualitás, gyermekek védelme, bizonyítsd, ha bántottak, te nem akartad, akkor vagy értékes nő, ha szültél… az elmúlt időszak szalagcímeinek foszlányai vibrálnak bennem, mint annak idején a tv adásszüneteiben a kockákból, formákból álló szalag… a billentyűzeten egyre nehezebb az ujjaimat megtartani, talán a ráült ezernyi árny súlya nyom… vagy egyszerűen csak: sosem mondtam ki… sosem tudtam sikoltani…
Némán állok a téren, felemelt fejjel, és tüntetek. Tüntetek azokért, akik sikolya bennük maradt, akik még mindig egyedül ölelik magukat bánatukban, akik még mindig azzal küzdenek, hogy ők tehetnek arról, ami velük történt, ahová születtek vagy amilyennek születtek…. valakinek ki kell állni, fel kell vállalni, minél többeknek, minél hangosabban… 
Hömpölyög bennem a kétségbeesés… hogyan álljak ott? Címkékkel? Történetekkel? Széttárt kezekkel, hátha valaki átölel? Hátha látják, békével jöttem és csakis elfogadást szeretnék? Hogyan mutassam: bennem béke van, de mégis ezernyi kő zúdul végig a testemben, mert sokan nem látnak tovább a kliséken… a családi ideán… pedig a szeretet az élet…

Hogyan mondjam el neked? Hogyan mondjam el, hogy a család az család? Rengetegen élünk úgy, hogy fájdalmakat, traumákat hordozunk… én már rég nem haragszom… tudom, ha nem fájna annyira az évek sokasága bennem, ma nem az lennék, aki vagyok… 
Hogyan mondjam el neked? Nem attól vagy jó helyen, hogy van egy anya és egy apa… Istenem, Te biztosan tudod, hiszen gyermekek milliói imádkoznak éjjelente titokban, könnyektől áztatott ágyukban Hozzád! Imádkoznak, hogy csinálj valamit… mert pont az bánt, mérgez, ver, abuzál, akivel egy tető alatt szunnyadunk minden este… 
Nincs jogunk családi ideákat teremteni, mintha ebben az országban mindenki mintaanya és -apa lenne… nincs így… ezt te is tudod… mind tudjuk… de hallgatunk… pedig én sikoltani akarok! Sikoltozni, hogy halld meg: nem vagyok egyedül, te sem, ő sem… ezernyi felnőtt hordozza magában az anyja és apja okozta sebek százait, traumák vérző fekélyeit, megnyomorított érzelmek sokaságát… ez a valóság… tudom, fáj… mert nekem is… 
Hogyan mondjam el neked? Mindenki egyenlőnek születik és az, hogy ki kivel bújik ágyba… kit érdekel? Én heterónak születtem… és? Ha a másik nem, kit érdekel? Miért kell szégyellni, ha más vagy? Nem más vagy… nekem különleges! Bárcsak magamhoz ölelhetnék minden fiatalt és időset, akik évek óta őrlődnek… próbálnak menekülni attól, akik valójában… engem nem érdekel, ki kit szeret, engem az érdekel: hogyan szeret…. felcímkézve a szeretet és a család oltárán mérgezve, abuzálva… vagy tiszta szeretettel, támogatva, biztonságot adva….
Végre sikítok, nem bírom tovább…. nincs kinek, nincs hangja, nincs tere… de én kiengedem… végre megtehetem… hiszek abban, hogy szeretet az élet! Hiszek abban, hogy a szeretet, az önszeretet minden alapja! Hiszek abban, hogy érzed: a szeretet a legfontosabb…. engedd, hogy megérezd…