Az ablak párás.
Akármilyen figurát rajzolhatnál bele,
a közepébe.
Aztán meg folyhatna le,
lassan az üvegen.
A fák meg jobbra-balra dülöngélnek.
Kezeid a lábaid mellett pihennek,
veled,
minden perc ajándék
a sorstól,
várod, hogy majd helyetted cselekszik
az idő,
ami egyre csak fogy el veled.
Hangod egyre halkabban cseng,
a szava a füledben.
Ami olyan erős, mint az a csomó a torkodban,
dobog a szíved.
Nem szólsz.
Nem akarsz.
Dönteni?