Atti búcsúzáskor magához húz, a hajamba fúrja az arcát.
– Isteni az illatod! – suttogja.
Megremeg a térdem, legszívesebben elengedném magam és hagynám, csináljon velem, amit csak akar. Ez a férfi pár hét alatt elvette a józan eszem, bolondulok érte.
– Engedj el, nem lehet – mondanám, de gyenge vagyok, hagyom, hadd öleljen, tartson erősen. Pár percig még el akarom hinni, hogy egymáséi vagyunk. Mélyen magamba szívom az illatát, belekapaszkodok. Nem akarom, hogy elmenjen, nem akarom, hogy ez az este véget érjen.
Hirtelen megszólal a telefonja. Elengedjük egymást, mintha rajtakaptak volna minket. Pontosan tudom, ki hívja. Nem veszi fel, csak bocsánatkérően bámul rám a nagy barna szemeivel. Elnehezül a mellkasom és összeszorul a torkom. Az a nő otthon várja, nem fekszik le aludni, amíg a férje haza nem ér. Mert aggódik, mert félti, mert szereti.
Elképzelem a nőt, ahogy ül a kanapé sarkában vagy fel-alá járkál a lakásban és kétségbeesetten várja haza a férjét, aki még a telefont sem veszi fel neki. Magamat is látom, ahogy vártam haza Dénest, órákon keresztül, majd amikor hazajött, rám sem nézett, csak kínosan kerülgetett a lakásban. Soha többé nem akarom azt a fájdalmat érezni.
– Mennem kell – mondom Attinak, de ő elkapja a karomat és visszahúz.
– Ne menj, maradj még egy kicsit!
– Minek? Mi értelme ennek az egésznek? – csattanok fel, mintha hetek óta először végre gondolkodnék.
– Fogalmam sincs … csak imádok veled beszélgetni és most, hogy végre találkoztunk, nem akarlak elengedni.
– Ezt a feleséged is tudja? – kérdezem szemrehányóan, mintha jogom lenne bármit is kérdezni a feleségéről vagy a házasságukról.
Atti nem válaszol, csak lesüti a szemét, én pedig elindulok.
– Nem tehetek róla! Nem tudlak kiverni a fejemből! – kiabálja utánam.
Visszafordulok, én sem tudom kiverni a fejemből … Egy ártatlan beszélgetésnek indult az egész egy szórakozóhelyen. Egy közös barát távoli ismerőse, véletlen találkozás, koktélozás reggelig. Aztán Facebook-jelölés, néhány üzenetváltás:
Hogy vagy?
Sikerült kipihenni magad?
De rég szórakoztam ilyen jól, mint tegnap este!
Melyik zenére is táncoltunk? Ah, tényleg! Meg is hallgatom! És te milyen zenét szeretsz?
Kedvenc sorozat? Ah, nem hiszem el! Nekem is az a kedvencem!
Egyik üzenet követte a másikat, egyre gyakrabban, egyre több mindenről és ma este végre találkoztunk. Olyan természetes volt közöttünk minden, az összes szó, mosoly, érintés és mozdulat, mintha ezer éve ismernénk egymást, mégis megvolt az újdonság varázsa. Már az első perctől megállás nélkül beszélgettünk és nevettünk. Rengeteget nevettünk. Már azt sem tudom, hogy mikor kacagtam ennyit utoljára, mikor voltam ennyire könnyed. Nem hittem, hogy tudok még ilyen felszabadultan boldog lenni, elengedni magam, ráadásul egy férfi mellett.
– Tényleg megyek – mondom, de nem indulok el, sírni tudnék, úgy érzem, szétszakadok. Atti megsimogatja az arcom, egy szemembe lógó tincset a fülem mellé igazít. Ez nem helyes, ilyet egyszerűen nem lehet csinálni! De hogy lehet valakivel ennyire egy hullámhosszon lenni és mégis elengedni? Ekkor Atti váratlanul megcsókol. Nem ellenkezem, sőt visszacsókolom, de megint megszólal a telefonja. Elviselhetetlen bűntudatom támad, elfog a hányinger. Hátat fordítok és most már tényleg megyek. Nem is megyek, egyenesen futok.
Végigzokogom az utat hazafelé. A szemem alja vastagon fekete a lefolyt tustól, a rúzsom szétkenődik. Hogy tehettem ezt egy másik nővel? Megint. Nem vagyok már egy csitri, aki nem fogja fel a tettei súlyát. Nem vagyok már az az érzéketlen nő sem, aki egyszerűen csak élvezi, ha őt választják. Főleg azok után nem, ami velem is történt! Megfogadtam, hogy én nem, én soha többé nem leszek szerető, nem leszek harmadik! Atti egy percig sem titkolta, hogy felesége van. Egyáltalán hogy jutottunk ide? Nem kellett volna annyit viccelődni … Nem kellett volna annyit flörtölni! Egyáltalán minek jöttem ide ma este? Mégis mit gondoltam?
Hazaérek, bezárkózom a lakásba, a biztonságos kis otthonomba. Itt már nem bánthat senki és én sem bánthatok senkit. Hosszan állok a zuhany alatt, koszosnak érzem magam. Aztán megtörölközöm és bebújok az ágyba. Szeretnék gyorsan elaludni és elfelejteni ezt az egészet, de nem megy, csak forgolódok. Felkapcsolom a kislámpát, kimegyek a konyhába, töltök egy pohár bort, attól mindig elálmosodom. Leülök a konyhaasztalhoz, előveszem a telefonomat. Atti írt pár üzenetet, nem tudom elolvasni, mert megint elgyengülök vagy ami még rosszabb, elsüllyedek szégyenemben.
Helyette nézegetni kezdem a felesége Insta képeit. Egy gyönyörű, mosolygós nőt látok, aki szereti a természetet, imád mozogni, hétvégenként sütöget. Nem értem, mi lehet a gond? Miért fordult el tőle? Erről valamiért sosem beszélgettünk. Atti mindig kínosan ügyelt rá, hogy ne beszéljünk a feleségéről. Legalább ő nem játszotta a mártírt. Talán ezért nem vettem észre hamarabb, mi történik, mert én csak azt a típust ismerem, aki megállás nélkül a feleségét szidja, az égvilágon semmiért nem vállalja a felelősséget és nagylelkűen megmentésre ajánlja magát.
Megint sírni kezdek. Sírok a felesége miatt, sírok magam miatt, az összes megcsalt nőért és férfiért és szeretőért és az összes gyáva és gyenge emberért is, mert hát végül is mindenkit meg lehet érteni – mondjuk nem mindenkit érdemes. Visszabújok az ágyba, végül így, pityeregve alszom el. Furcsa álmom van.
Állok a mocsaras patak partjától öt-hat lépésre. Nem merek közelebb menni. Minden csúszós, félek, egy rossz mozdulat és beleesem. Nem tudok úszni. Sokáig csak állok és nézem, valamiért mégis elindulok, közelebb megyek. Nem akarok félni. Egyszer csak lassan süllyedni kezdek. Először csak a bokám, aztán a lábam lesz vizes. Szinte meg sem mozdulok, tehetetlenül nézem, mi történik velem. Nem értem, miért mentem közelebb, hiszen tudtam, hogy ez lesz.
Már a mellkasomig ér a víz. Körbenézek, sehol senki. Senki nem segít, hiába is kiabálnék. A szám, az orrom, a tüdőm lassan megtelik a ragacsos, sáros vízzel. Elnyel a mocsok. Lassan eggyé válok vele. Undor. Meg fogok fulladni. Kurvára senki nem ment meg. Az utolsó pillanatban észhez térek. Kapálózni kezdek, élni akarok. Feljutok a felszínre, kétségbeesetten vergődök, levegőért kapkodok. Próbálok kapaszkodni a part széli fövénybe, kaparni kezdem a körmeimmel a sarat. Nem tudom hogy, de sikerül kirángatni magam. Fuldokolva felköhögöm a koszos vizet.
Önkéntelenül elindulok, mindegy merre, csak minél messzebb a mocsoktól. Gyönyörű virágos rétre érek. A pipacsok kedvesen hajladoznak a kellemes szellőben. Előttem szabályos ovális tó, kristálytiszta a vize. Megcsillan rajta a napfény. Befutok a vízbe. Lemosom magamról a mocskot, dörzsölöm ki a szememből, a hajamból, a ruhámból.
Kifekszem a partra, hamar megszáradok a simogató szellőben. Csak fekszem és bámulom a csodálatos kék eget, kimondhatatlan nyugalmat érzek.
Verőfényes napsütésre ébredek. Ahogy a sugarak átbújnak a zsalugáteren, gyönyörű csíkokat festenek a falra. A madarak kedvesen csicseregnek. Olyan nyugalom van, mint az álmomban a pipacsos réten. Gondolkodás nélkül nyúlok a telefonomért. Elküldök egy rövid üzenetet, de a választ már nem várom meg, törlöm az ismerőst. A reggeli fogmosás közben újra a tükörbe tudok nézni.