A könyv 45 novellából áll, némelyik hosszabb és van egészen rövid is. Hangvétele, stílusa szerteágazó: balladaszerű és dalszerű, versnek ható, misztikus, racionális és irracionális, vagy kísértettörténet; lenyűgöző sokszínűsége ellenére az üzenet egy irányba húz: ez a SZABADSÁG VÁGYA. A kötetben a szégyen, a kiszolgáltatottság, a szerelem, az örömszerzés, a férfi-nő, az anya-lánya kapcsolat, a vágyak és az erőszak ezerféle, néhol egészen vad formája tárul elénk. Mindennapi témák, mindennapi karakterek a múltból a tetkós, Doors-os, Jim Morrison – os félmúltból, és a mai világunkból.
A köteten észrevétlenül, lendületből nyomul előre az ember, szinte egyvégtében, mert az írások különleges ritmusa magával sodor, feszültségben tart.“Nemengedős” történetek ezek, muszáj a sztorikat továbbgondolni! Mert felkavarnak, meghökkentenek és érdekes módon mégis kapaszkodót nyújtanak: szabaduló gyakorlatokat.
Miért is nem tud az olvasó szabadulni a megírt sorsoktól, habzsolja mohón a problémák boncolását? Mert kíváncsi. Kíváncsi, hogy lehet-e még fokozni a drámát. És Szabó T. Anna megmutatja, hogy lehet.
Megjelennek a titkok, a kiszolgáltatott, megerőszakolt nők esetei, a nagymama, aki 43 éven át rendszeresen imádkozott az éjszakai hitvesi szeretkezés alatt, öröm nélküli életének ez volt a túlélési technikája (Isten kéje).
Megfelelni, elviselni, tűrni és haragudni. Premissza volt, a múltbéli gondos anyák tűrésre biztatták lányaikat. Ma önkéntes a megfelelés, az ánuszfehérítés, a szeméremajak-kisebbítés, a fiatalítás, kell mindenáron.
Mások tekintete által látjuk magunkat, üzeni az írónő, amikor elmeséli a család béklyójában élő, az elváltság szégyenét viselő asszony találkozását a komponálásra képtelen zenésszel: “az ő szemével néztem magamra és megértettem.”(Zeneterápia)
A mindenkor érvényes vágy, az élet vágya jelenik meg a természettel való egybeolvadás csodálatos ábrázolásával a Szárnyashangyaés a Nagymama kertje címűnovellákban.
Testi lecsupaszítás, lelki bántalmazás. A nudista strandra akarata ellenére elcipelt nő ölelésre nyújtja a kezét és ekkor a férfi azt gondolja magában, hogy majd jól át kell alakítani ezt a nőt is, mint ahogyan azt az előző kapcsolatában is tette. (Nudi)
Az örömkészség vágya, egy később felismert abúzus bontakozik ki a Zsoltárszimfónia című elbeszélésben, az elbeszélhetőség általi felszabadulás sugallatával.
Az érzelmi folyamatok elgondolkodtató, súlyos és balladaian tömör összegzése “az erőszak nem öt perc, hanem ötven év” (Visszafogott).
Mi a titka a könyv iránt érzett olthatatlan olvasási kényszernek, túlmenően a történetek rabul ejtően fájdalmas tartalmán?
Az egyik mágnes, ami bevonz és nem ereszt, az mindenképpen az a magyar nyelv, amit Szabó T. Anna használ (én Térey Jánost olvasva sokkolódom még ennyire a nyelv gyönyörűségétől).
Költői prózával, gyöngédséggel, empátiával, néhol látomásos költői képekkel, gazdagon rajzolja meg a szerző a helyet, időt, szereplőt, karaktert, érzelmet az egyes leírásokban, lírának ható szövegekben. Teljes összhangban van a bemutatni kívánt világ a nyelvhasználattal.
A másik hajtóerő a zene ereje, a zeneiség, a hallani vélt dallam, a szűnni nem akaró lüktetés, a ritmus. Ez kétféleképpen is érvényesül az novellákban, egyrészt mint SZABADULÓ GYAKORLAT, énekelni jó, a zene gyógyít, a zene maga a vágy, az extázis. “A közösen hallgatott zene sötét vonzerejének köszönhetően a bizalmába fogadott” ( Élj a kopár hegyen).
Az egész kötetet meghatározza a nyelvhasználatban rejlő mindent átható zeneiség, ritmusosság, lendület.
Végül is mit üzen számomra Szabó T. Anna a könyvével? Azt, hogy az életünkben benne van az öröm lehetősége, csak hagyni kell, hogy ránk találjon. A hallgatás megtörése, a zene, az éneklés ereje ebben segít.
És még valami (nemcsak Péterfy-akadémistáknak): Azáltal, hogy leírod, amit magad körül látsz, egyre többet látsz – mondta Szabó T. Anna a