(részlet a Láthatatlanok című regényből)
Amikor egyszer Gerda a galambpadláson bóklászott, egy sváb kisfiú nevére német nyelven kiállított, agyonsárgult galambászoklevélre bukkant. Az egyik kémény hátsó falára volt rajzszögezve. Nagyapának még a háború után sikerült kisebbik fiát átmenetileg megfertőznie a galambászat szenvedélyével, az erre emlékeztető egyetlen, ártalmatlannak remélt dokumentumtól pedig sajnált megszabadulni. Mire az unokája felfedezte, már nem volt kérdés, hogy a család sváb-e, vagy magyar. Nagyapa mégis apró fecnikre tépte a gyanús papírt, és öngyújtójával ellobbantotta egy gipsz költőtányér öblében, miután a kislány lemászott a padláslépcsőn.
Gerda később kereste az oklevelet, mert szerette volna nézegetni, de nagyanyja azt mondta neki, hogy ő takaríttatta ki nagyapával a padlást, ami a sok felgyűlt kacat miatt már nagyon tűzveszélyes volt.
– A galambtoll magában is nagyon jól ég. Hát még, ha papír is van hozzá!
Gerda nem emlékezett rá, hogy bármi kacatot látott volna odafenn, de ismerve a nagymama tisztaságmániáját, elfogadta a magyarázatot. A padláson akkoriban tényleg példás rend honolt, és majdnem akkora tisztaság, mint apai nagyszülei lakásában.
Nagymama, aki szövőnő volt egykor, és hozzászokott, hogy napi tíz-tizenkét órát robotoljon, nyugdíjasként minden napot takarítással kezdett. A fizikai aktivitás olyannyira a lényének részévé vált, hogy elsorvadt volna nélküle. Egyik reggel a szőnyegeket porszívózta ki, a másikon a padlót söpörte és mosta fel. Mindkét, egymást váltó tevékenységet intenzív portörlés követte. A nagymama ezután szélvészgyorsan megfőzte az ebédet, ami pontban déli tizenkét órakor az asztalra került. Fél egykor már mosogatott, aztán mialatt az edénycsörgés zenéjére álomba szenderülő nagyapa tovább aludt, ő hamar kigyomlált pár sort a veteményesben. A galambok délutáni röptetésének idején (mert hajnalban is tettek már jó néhány légi kört), amikor nagyapa a kerti székből követte hátraszegett nyakkal madarai útját, neje az udvar aszfaltsima földjéből sarabolta ki a makacsul fel-felbukkanó gyomnövények magoncait. Az egyetlen, közepes szőnyeg méretét nem meghaladó gyepdarabon kívül egyetlen árva fűszálat se tűrt meg a kertben. A galambok lelibegő pihéit két ujjal csipegette föl a makulátlan betonjárdáról, és képes volt felemeltetni férje lábát, hogy a galambleső szék alatt is alaposan fölseperhessen.
Gerda senki másnál nem látta, hogy az udvart partvissal takarította volna. Más asszonyt egész életében kiszolgálta ugyanaz a partvis, az ő nagyanyja viszont pár évente tarra koptatott egyet. Az a szapora kopácsolás, amit a partvis feje, nyele a falnak és a tárgyaknak ütődve keltett, mindörökre a nagymama energikus hajlongásához kötődött Gerda emlékezetében. Az íves mozdulat is őt idézte, ahogyan Gerda a lisztet hintette a deszkára a gyúrni való tészta alá, aztán ahogy megdolgozta, osztotta és tovább formázta az élesztőszagú, lágyan rugalmas anyagot. A sütőszenvedélyt a nagymamától örökölte.
Párjával ellentétben a nagyapa rendkívül tágan értelmezte a munka fogalmát: bármiféle kézzel fogható haszonnal járó aktivitást belevett. Magától értetődő módon legfőbb hobbiját, a galambászatot is, hiszen a sült, a töltött és a levesben főtt galambot sem ő, sem a családja nem vetette meg. A pecsenye képében testet öltő haszon által sorolódott a munka fogalmába a nagyapa másik nagy szenvedélye, a vadászat is. Ezt mellesleg a hivatásával járó kellemes kötelességnek tekintette. Fegyverbolti eladó lévén természetesnek tartották, hogy volt saját sörétese, sőt vadászpuskája is, ráadásul pedig állandó tagsága a vadásztársaságban.
A két háború közötti illegális kommunista múlt, amiről nagyapa sosem árult el részleteket még a legszűkebb családi körben sem, az unoka gyanúja szerint szintén a vadász-berkekbe való bekerülésben nyerhette el jutalmát. Persze nagyapa nem vadászhatott együtt a legnagyobb fejesekkel, de ezt csöppet sem bánta, sőt meglehetős megkönnyebbüléssel vette tudomásul. „Aki közel ül a tűzhöz, könnyen meg is égetheti magát” – facsarta ki a közkeletű mondást óvatossága igazolására. A középszintű pártkádereket sem pillanthatta meg kint a területen, még véletlenül sem. Káder-szempontból ő a legalsó rétegben mozgott; csupán kerületi szinten ismerték és kedvelték a pártban. Bár nevesített funkciót sosem vállalt, valamiért mégis megbecsülték.
– Csakis, mint puskaművest és vadásztársat – mondogatta feltartott mutatóujjal, és felesége nagy komolyan bólogatott rá.
Semmi cinkos összenézés, semmi titokzatos félmosoly. Gerda nem is nézte volna ki a nagyszüleiből, hogy efféle gesztusokat egyáltalán megértenének, annyira sallangmentes embereknek tartotta őket.
– Bár lehet, hogy tévedek – tette hozzá mindig gondolatban.
A fegyverek kizárólag műszaki szempontú szeretetét nagyapa mindkét fia örökölte. A nagyobbiknak elég volt a puskákból annyi, amennyit a néphadsereg kötelékében hivatásos tisztként mindenképpen foglalkoznia kellett velük. Gerda apjából viszont vasmunkás lett, marós, de munkaidő alatt és után, „fusiban” szívesen segített megjavítani egy-egy fegyveralkatrészt. Amíg még nőtlen volt, boldogan el is kísérte apját egy-egy hétvégi vadász-kiruccanásra.
Főleg nyúlra és fácánra mentek, csak nagy ritkán lőhettek egy-egy őzet. Ezek kikészített, falemezre csavarozott trófeája az előszoba falán ékeskedett. Körülöttük kapott helyet néhány kitömött madár, amelyeket az öreg azért lőhetett ki, mert dúvadnak számítottak. A szajkó, két csonttollú és az erdei fülesbagoly fölé egy, az ukrán területekről áttévedt ölyvféle tárta ki drót merevítette szárnyait, és adott örökös tollseprűzni valót a nagymamának.
Nyugdíjba vonulása után nagyapa beszerzett egy német vizslát. Akkortól már nem a kisebbik fiú dolga volt a zsákmány megkeresése, akár vadászhatott is volna az apja puskájával. Jó lövő volt, ő azonban inkább cserkészni, erdőt járni szeretett. Később aztán Gerda vadászattól irtózó anyjának duzzogására már el sem kísérte az öreget. Gerda anyja az egyre ritkuló zsákmányból még csak kóstolót sem kért, azt mondta, émelyíti a vadhús íze. Gerda viszont örült, ha nagymamája ilyesmivel kínálta, még ha rágás közben óvakodni kellett is a véletlenül a húsban maradt sörétektől.
Névát, a gazdájával együtt kiöregedett vadászebet, aki addig tartotta orrán a kockacukrot, míg meg nem engedték neki, hogy lenyelje, még azelőtt elaltatták örökre, hogy Gerda megszületett volna. Gerda utoljára kisiskolás korában látott a nagymama konyhaasztalán kopasztásra váró fácánt és megnyúzni való vadnyulat, de azokat lehet, hogy már csak ajándékba hozták a nagyapát meg-meglátogató régi harcos… azazhogy vadásztársak. A kislány megkaphatta a vadnyúl bojtos farkincáját, vagy a fácán színesebb tollait. Szárítgatta, őrizgette őket, hogy az iskolai szünetekben indiánosdit játszhasson az unokanővérével.
Miközben a nagyapa férfiasan mozgalmas kedvteléseinek hódolt, a nagymama sem csak sepregetéssel töltötte az idejét. Abból a szerény jutalomból, amit nyugdíjba vonulásakor a textilgyártól kapott, vásárolt egy míves, békebeli, tűzzománc berakásos Singer varrógépet, és varrt.
Mint egykori kiváló munkást, a nagymamát rendszeresen értesítették, ha a gyár kiárusítást tartott dolgozói számára a kishibás, boltba nem küldhető vásznakból. Eleinte csak lepedőt és konyharuhát, majd ágyneműt, bútorhuzatot, végül már hordható ruhadarabokat is összehozott ezekből az anyagokból, a maradékokból pedig babaruhákat varrt két lányunokájának. Vagy például indián fejdíszt, a Gerda által gyűjtögetett fácántollak felhasználásával. A nagyobb mennyiségben keletkező galambtollnak – talán épp a túlzott bőség miatt – már sokkal kisebb volt a becsülete a lányok szemében. A rendetlenségtől irtózó nagyszülők hamar szemétre dobták, amit Gerdáék nyílvesszők feltollazására, vagy angyalszárny-készítésre szántak volna.
Nagyapa naponta többször felcsoszogott a meredek, korlát nélküli falépcsőn, hogy galambjainak gondját viselje. Széttaposott, műbőr házipapucsait sosem cserélte le biztonságos cipőkre, hiába zsémbelt vele a nagymama.
– Egyszer még legurulsz miattuk a lépcsőn, és nyakadat szeged! Ami nem is volna baj – legyintett rá tehetetlen mérgében –, legalább nem hordanád be többet a pihével kevert galambszart a becses gépi perzsámra!
Gerdától bezzeg mindketten megkövetelték a váltócipőt, ha nagyapjával felment a padlásra. Nem volt kifejezetten tiltva, mégse jutott soha Gerda eszébe, hogy egyedül menjen fel a galambokhoz. Pedig szerette folyamatos turbékolásukat, amitől a tetőszerkezet öreg gerendái lebegni látszottak, akár a felforrósodott cserepek alatt folyton szállongó, guanószagú por.
Nem az egész padlás volt a madaraké. Azok két, deszkafallal leválasztott helyiségben laktak. Körben a deszkafalak mentén, térdmagasságban sorakoztak bennük a felnyitható elejű, szűk bejárattal ellátott költőládák, amelyek mindegyike egy-egy lapos, gipszből öntött költőtányért rejtett. A falak mentén, és a tetőcserepek borította ferde mennyezeten mindenütt ülőrudak sorakoztak, kivéve a ferdeség kellős közepét, mert onnan nyílt a volőr, vagyis a háztetőre kinyúló röptető ketrec. Egy hosszú rúddal ezt naponta kétszer, reggel és kora délután kinyitotta nagyapa, hogy a postákat és a keringőket kieressze néhány légi körre. Némelyik lustábbat vagy tapasztalatlan fiatalt úgy kellett kihajtani ilyenkor. Ebben Gerda is segíthetett, akárcsak a magkeverék kitöltésében, amit nagyapa futrásnak nevezett. Élénk csíkozású szőttes zsákokban állt a mag, amit egy kiszolgált zománcbögrével meregettek a cementpadló közepén fekvő hosszú, alacsony pléhvályúba. A kerek itatóba való vizet hosszú csőrű locsolókannákban cipelték fel.
Miközben neveltjei a szárnyukat edzették odakint, az öreg leellenőrizte a szaporulatot. Az új tojásokat fény felé tartva szelektálta ki a terméketleneket, és kiszedte az esetleg elhullott fiókákat is. Gerda vihette le őket a komposztgödörbe. A kezében ernyedten fityegő karmos, csőrkávás velociraptor-bébik teste tökéletesnek látszott. Nem értette, miért nem élnek hát. Gyönyörűségesen csúfak voltak, és még alig volt idejük élni, mégis elpusztultak. Mitől hunyt ki bennük a szikra? Ő, Gerda is meghalhat bármikor?
A költőtányérba elsőként érkező szemes tojást Nagypapa gipszmásolattal helyettesítette, amíg – többnyire a következő napon – meg nem érkezett mellé a második. Akkor a gipszet visszacserélte az igazira, így a két fióka egyszerre kelt ki, és közel egyforma méretűek lévén egyik se nyomta el a másikat. Gerda nagyon szerette ezeket a gipsztojásokat. Úgy vélte, hogy a nagyapja is kötődik hozzájuk, mert hiába próbálta elkunyerálni, egyet sem adott neki, pedig bármikor készíthetett volna helyettük másikat. Ügyes kezű barkácsoló volt, de a sokszor bevált műtojásokhoz ragaszkodott.
A kislány nem akart olyan gipsztojást kérni, ami sosem volt galamb alatt. Az még madártalan volt, nem számított. A terméketlen tojásokkal sem játszhatott, mert törékenyek voltak, és a nagyszülők attól tartottak, hogy mindent összemaszatolna velük. Maradt a tojás utáni sóvárgás, ami kielégítetlenségében sem volt kellemetlen.
Tizenéves kora végén, húszas évei elején Gerda egyre több és több házi kedvencet telepített be magához a szűk félszobába. Sokat kellett foglalkozni velük, ezért amikor otthon volt, a tanulás és a házimunka mellett fennmaradó időt az állataira fordította. A folytonos időszűke miatt állandó lelkifurdalás gyötörte, hogy nem törődik velük eleget, de olyan volt, mint a függőségi spirálba került gyűjtő: bár szobája kicsiségéhez mérten egyre nagyobb állatsereglettel lakott együtt, mégsem tudott ellenállni egy-egy új élőlénynek.
Noha kedvencei szemmel láthatólag jól érezték magukat, a kételkedés, hogy hátha mégsem, belopózott álmaiba. Talán, mert a galambpadlás volt első háziállatos emlékeinek helyszíne, s mert minden egzotikuma ellenére mégiscsak nyomasztó hely lehetett egy kisgyerek számára, Gerda állattartói bűntudata egy álombeli padlásra száműzte áldozatait. Düledező ládákban, poros dobozokban, penészfoltos dunsztosüvegekben és hályogos falú akváriumokban lapult, hevert, kuporgott, lebegett a sok boldogtalan lény, amelyekről Gerda a rémálmában elfelejtett gondoskodni, és amelyekre mindig reményvesztetten kotorászva bukkant rá az öntudatlanság sodrában. Főleg fakó, csatakos szőrű hörcsögökre, görbe gerincű, horpadt hasú díszhalakra, és ezek bizarr keverékeire. Az sosem derült ki, hogy álmában miért hanyagolta el őket, csak kínos döbbenete nőtt egyre, ahogy egymás után fedezte fel a mocskos, porszáraz félhomályban vegetáló állatokat. Döglöttet sosem talált közöttük, de végtelenül sovány és kísértetszerű volt mindegyik. Némelyiknek még kicsinye is született, de ványadt, erőtlen volt az is.
– Napra vinni, ellátni, kiereszteni mindet! – sürgette Gerdát az agya félálomban. Igen ám, de a ketrecek rémlabirintusából nem volt kiút. Végül a tehetetlenség és az álompadlás átizzott levegője okozta légszomj ébresztette fel.
Pedig Gerda kisállattartó-őrületének csúcsidőszakában rendkívül életteliek voltak a reggelek. A mongol futóegér a derengés első jelére szaltózni kezdett, nagyokat dobbantva ketrecének rágás- és rúgásálló fémtetején. A zajtól felriadó tengerimalac visítva követelte reggelijét, amivel cserépkuckójának tologatására késztette a nap többi szakában csöndes aranyhörcsögöt. A törpe karmosbékák hajnalköszöntő cirregése összeolvadt a zebradániók akváriumi szűrőjének zúgásával és az ékszerteknős páncéljának kopogásával, miközben próbálta elérni a szomszédos cselőpók tálkájában tekergőző lisztkukacokat. Kint, az ablak alatt két fácánszerű törpekakas kukorékolóversenyt rendezett, elűzve a párkányról a hiúzképű macskát, aki a bejárati ajtó szúnyoghálóján hárfázva sürgette, hogy végre megetessék.