A hónap szerkesztői novella

Bécsy Etelka: Megint Párizs felé

Emlékszel? Sehol nem ettünk olyan fantasztikusan fűszerezett kagylót provence-i módra, mint Léonnál, a Quartier Latin-ban, ha rágondolok, még most is összefut a nyál a számban.

1.

A repülőgép ajtajában posztoló stewardessek a halk, de igencsak kellemes monoton dünnyögést meghallva cinkosan összemosolyogtak nem létező bajszuk alatt. Elza már napok óta csak lebegett, fülig ért a szája, vidáman dudorászott: “Sanszon damu-hu-hur, ratta-tatta – ta, sanszon damur”. A dallam befészkelte magát az agy megfelelő kérgi rekeszébe és onnan aztán nem mozdult egy tapodtat se, simán önállósult, egy pillanatra sem engedte magát kilökni.

“Párizs, újra Párizs! Az én varázslatos Párizsom, a fény, a szerelem városa, az egyetlen, a páratlan, a fáradhatatlan! Épp oly ártatlan, mint amennyire pajkos! Örök szerelmem! Büszke, ikonikus épületek hordozója, Eiffel-torony, Notre-Dame, Sacre Coeur, Trocadero, Diadalív! A felejthetetlen galériák, múzeumok, és a divat! A minden körülmények között örökké divatdiktátor francia nők! A Szajna-part…… Juj, csupa libabőr vagyok, beleborzongok, hogy újra.”

Egy elegáns gazellaszökkenéssel foglalja el helyét, azonnal be is csatolja az övét és földöntúli mosollyal, rezzenéstelenül bámul kifelé, mint aki arra vár, hogy pillanatokon belül az orrát súrolva ráköszön az Eiffel-torony csúcsa.

– Elza drágám! De jó téged újra látni!

Rángatózni kezd, felugrik, mintha bolha csípte volna meg, a mosolya lefagy, egész testében megmerevedik, mint akit jeges vízzel leöntöttek. Lassan az ismerősnek tűnő hang irányába fordul.

Tomi áll előtte.

– Csak nem Párizsba?veti oda Tomi nyeglén és a bennfentesek csalhatatlan magabiztosságával, pajzán titkokat sejtető hanghordozással és kacsintást mímelő szemhunyorgatással.

Elza bénultan bámul maga elé, mint aki kísértetet lát. Először a szeme tér észhez, tekintete fürkésző, ajkai is szétnyílnak lassan, de nem jön ki hang, csak tátog, mint partra vetett hal.

– Látod, milyen fasza pasid van! nyugtázza fölényesen Tomi a hatást, és egy gyors lendülettel a karjával Elza karját súrolva mellé huppan.

– Itt ülsz? Biztos, hogy ez a helyed? – hebeg erőtlenül a megszeppent Elza nagyon mélyről jövő, akadozó hangon.

– Ó, én készültem, kedves tanárnő. Hiszen ismer, tudhatná, hogy semmit nem bízok a véletlenre! Kiszúrtalak a váróban és elcseréltem a beszállókártyámat egy belga sráccal, egészen Párizsig melletted leszek. Sőt! – magyaráz Tomi cinikus humorba mártott hízelkedő hangon és közben fülig ér a szája.

“Jézus Mária! Mit ártottam? Itt van. Hogy kerül ide, miért van itt?! Rosszul vagyok, melegem van, reszketek, izzad a tenyerem.”

– Megláttalak, és egyszerűen ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy melletted legyek. Tudod, már milyen rég vágytam erre! – búgta Tomi közelebb hajolva Elza arcához, hogy szinte érintkezett a két arcél.

“Mindig így kezdi, hihetetlen, hogy ez megtörténhet velem, semmit nem változik.”

Elza némi erőre kap:

– Neked elment az eszed! Ne gyere nekem ilyen óhéber dumával! Mi már befejeztük, végleg befejeztük! – igyekezett a nem létező tüskéit megemelt hanggal pótolni, közben sünné gömbölyödve az ablakra tapadni.

– Kicsi szívem, tudod, hogy téged nem lehet elfelejteni. Mindig is te voltál és vagy a mindenem. Nem én akartam válni, jól tudod. Még mindig milyen gyönyörű, csinos asszony az én kis bogárkám! – Tomi egészen közel hajolva igyekszik beleszagolni Elza nyakába.

“Ez őrület! A kurva életbe! Ez nem lehet igaz, ennyire nem lehetek lúzer, hogy itt van, és már megint kezdi, mintha mi sem történt volna!”

– De mégis, hogy kerülsz pont most ide? – csattan fel Elza, pulykavörös arccal.

– Mondtam drágám, elcseréltem a beszállókártyám azzal a belga sráccal, ő ugyanis aludni szeretne, és ott hátul el tud nyúlni. Na mit szólsz, milyen ügyes kis exférjed van? Most már biztos, hogy együtt megyünk Párizsig? Oltári fasza, nem?

– Na de mit keresel te itt, nem Algériában vagy már három éve?

– Ja, ja, de. Most éppenséggel fontos ügyben hazarendeltek.

– Otthon voltál? És nem voltál képes meglátogatni a lányaidat? – hüledezik Elza magából kikelve, szemét idegesen forgatva.

– Nem, sajnos nem volt rá időm, drágám, rengeteg dolgom volt. Tudod, hogy imádom őket, de hát a munka, az munka.

“Megőrülök. Nem bírom ki ezzel a szar alakkal egy légtérben!”

– Na és te? Párizsban hova? És mennyi időre?

– Nem vagyok köteles neked beszámolni! De lásd milyen az úrinő!  Munka, kiküldetés, öt nap.

– Hát ez szuper! Ki ne hagyd Léont! Emlékszel? Sehol nem ettünk olyan fantasztikusan fűszerezett kagylót provence-i módra, mint Léonnál, a Quartier Latin-ban, ha rágondolok, még most is összefut a nyál a számban. Te azért elég bátortalanul nyitogattad a kagylókat, és mennyit röhögtünk a szomszéd asztalnál ülő házaspáron, mikor az osztriga az istennek sem akart kimúlni a mázsaszám rálocsolt citromtól, mert nem tudták, hogy azt csak úgy nyersen, élőn kell kiszürcsölni a házából. És a kis fűtetlen manzárdunk a rue de Longchamp-on, összebújtunk, napokig nem mozdultunk! Picikém!– búgott Tomi lágyan, hízelgően egyre közelebb hajolva Elzához.

“Nyugalom. Nyugalom, jól vagyok, a lányok is jól vannak. Mit akar még tőlem az élet, miért büntet, miért dobta ezt a gép? A lányokat persze nem látogattad meg, te rohadék, egyáltalán évek óta egyáltalán nem is láttad őket! Te szemét! Utolsó találkozásunkkor is csak az volt fontos neked, hogy közöld, nem jár a gyerektartás az algériai fizetésedből.”

– Rendelek egy campari-orange-t, gondolom még mindig a kedvenced, meg kell ünnepelnünk ezt a csodás találkozást! – erősködik Tomi.

“Nem elgyengülni, nem elolvadni, nem félni, nincs kishitűség, nincs szorongás, én már ezt egyszer megéltem, túléltem. Rendbe raktam az életem.”

– Legyen.

“Végre feláll, egy kis levegőhöz jutok. Gondolkodj, gondolkodj, Elza! Mindjárt itt lesz Párizs, aztán vége, nem kell tűrnöd ezt a mocskot! “

– Csin-csin! A találkozásra! Ugye tudod, hogy mindent csak érted, miattad tettem, hogy velem gyere, hogy együtt legyünk, hisz csak hozzám tartozol. Látod, külföldön dolgozom, emlékszel, ez volt a terv, a közös terv, ezt szeretted volna. Hát megvan, megcsináltam!

Elza ezen a ponton hirtelen Tomira nézett. Tényleg. Még mindig jóképű, kisportolt, vonzó negyvenes férfi. Épp a kezét vizslatta, egyre közelítve Elza karjához, egyszer csak Elza keze is elindult, teljesen önkéntelenül és öntudatlanul követni kezdte Tomi útvonalát, már majdnem megérintette, de aztán hirtelen valami belenyilallt, és reflexszerűen visszahúzódott.

“Még mindig sárga a jobb kezének mutatóujja, nem hagyta abba a dohányzást! Turbulencia! Atya szűz egek! Működik a turbulencia.”

– Elza, már akartam mondani, hogy te egy nagyszerű, igazi jó anya vagy, igazi ősanya. Olyan, akire mindig számíthat a gyermeke már születésétől fogva. Akinek nem nyűg az éjjeli kelés, a napközbeni rengeteg törődés, a rengeteg házimunka, a gyermekek babusgatása. Te olyan vagy, aki soha nem nevezi „rossznak” a gyerekét. Elképesztő! Végtelen türelmed van, ha sírdogál, ha hisztizik. Te segítesz felállni, ha elesik. Te vagy, aki szívesen tanítja már kicsi korától mindenre, aki a játszótéren megtanítja mászni a mászókákra, még a legijesztőbbre is, hogy aztán láthassa, attól nem kell félni. Te vagy, aki állandóan dicséri, ha ügyes, ha jó dolgot csinált. Igen, rád tényleg mindig számíthat, ébren és álmában. Fantasztikus, miket hozol ki a lányokból, a lányainkból!

“Eddig mindig bedőltem, de most nem. Azért sem! Szeretetre, elfogadásra, törődésre, biztonságra vágynál esetleg? De meddig? Te egy megtestesült jellemhiba vagy! Én már elgyászoltam a házasságunk kudarcát, az nem sikerült, de igenis van élet rajtad kívül is! Mit tudsz te rólam, arról, hogy mennyit éjszakáztam, tanultam, dolgoztam? Meg kellett tennem, nem akartam, nem így terveztem, de válni kellett.”

– Látod, én mindig, mindent érted tettem. Na, Mókuskám, gyere vissza hozzám! Gabi teljesen kész, tiszta alkoholista, nem is tud bánni a gyerekekkel, én benned bízom. Együtt szépen felnevelnénk Ágikát.

– Ágikát? Micsoda? Gabi terhes?

“Jézusom! Gyomorszájon vágtak, valaki gyomorszájon vágott. Émelygek. Iszonyú fájdalom, valami elementáris görcs, a gyomor mélyéről indul, és jön, rohan felfelé. Nagyon kikívánkozik. Öklendezem. Hányás? Már szorít, nem bírom, a torkomban van. Vége.”

2.

Na, tükröm, tükröm, mondd meg nékem…….ma egy jó kettyintés? Elzácska, te ma tőlem bealélsz!

Feszesen testre simuló, karcsúsított, a világ összes országának zászlócskáival teleszórt puplin ing, világoskék, trapéz szárú, fenékben feszülős farmerrel, és a törtfehér spanyol mokaszin. Az megvan, hogy mi kell egy nőnek? Napbarnított bőr? Ősz halánték?! Ugyan már, ki akarhatna ellenállni?

Elzácska, Elzácska, a feszülősöket nagyon bírtad! Akkoriban aranyárban volt, igaz, morgott is az anyósom miatta: “Csóró senkiháziak, semmitek nincs, kilóg a seggetek a gatyából, a Fleischernél csináltatott ingek meg garmadával állnak a szekrényben!”

A Fleischer egy fogalom volt a városban, csak a legmenőbb fejek rendeltek, vásároltak nála, egy merő különlegesség, minden egyedi, finom kelmék, előkelő szabásminták, kiegészítők, kérés nélkül beletették az ingbe a tulajdonosa monogramját is!

Kilógott a seggünk! Nagy show! De nem csak lógott, lógattuk! Főleg én! Az előkészített és ad hoc beeső numerák – különböző rendű-rangú luvnyák – olyan természetességgel és mennyiségben jöttek nap mint nap, mint a gólyák vonulása a melegebb éghajlatra!

” Állok a pusztában, gatyám lobog.

Seggem kilóg, gyomrom korog.

Nézek a magosba, gondolok nagyot!

Magyar égre magyar csillagot!

Nyugati szél fú, délibáb ragyog.

Magyar vagyok, szittya vagyok!

Nem vágyok sokra, de egyet akarok:…”

mondja a Belga. Ja, jól mondja a nóta, ma is csak egyet akarok, Elzácskám, én ma megfektetlek, kis drágám!

A reptéri taxi már vár egy ideje, megyek, már megyek, türelmes, hisz’ az óra neki ketyeg.

Marha mázlim van, hogy tök véletlenül összefutottam a múlt héten Lizuval, ahogy vásárolgattam a délutáni nyüzsgést okádó Váci utcában. Kiszúrtam, ismerős sziluett, ő rám pillantott, és az a rég nem látott bájos mosoly rögvest leolvadt a csinos kis pofikájáról, ahogy összeakadt a tekintetünk. Mindketten kissé zavarban voltunk, piszok szokatlan volt a hely, maga a találkozás, több mint egy éve láttuk egymást utoljára. Léptünk is egyet egymás felé, de meg is torpantunk, sem lelkendezve örülni, sem idegenként tovább menni nem mert egyikünk sem. Ő aztán teljes frusztráltságában kikotyogta, hogy az anyja, az én Elzám, öt napra Párizsba megy.

Dupla vagy semmi! Meglepem, mert én ezt megérdemlem!

– Elza! Elza! Micsoda váratlanság Téged itt találni! Újra látni! Csak nem Párizs? – Persze, hogy Párizs, hisz nagy szerelmed, ezt mindketten nagyon jól tudjuk! – huppanok le mellé.

Nem változott semmit, épp olyan csinos és kívánatos, mint tíz éve. nem is értem, miért kellett nekünk elválni, frankón jól megvoltunk, Elza imádott, szerette, hogy én vagyok a tücsök a Lafontaine-ből, de aztán valahogy mégse bírta.

Most kissé megdöbbent az biztos, és erőltetett mosollyal bárgyún néz rám, látszik, arra nem számított, hogy a repülőgépen pont velem fog találkozni! Fasza gyerek vagyok, hogy rá tudtam szervezni erre az útra! Persze kétesélyes, vagy tudja értékelni, vagy még jobban megutál. Még semmi sincs veszve, Elzácska egy igazi, belevaló woodstocki csaj, csak most egy kicsit összefossa magát kétségbeesésében.

Mit kéreted magad, már melléd sem ülhetek, miért húzódtál el? Ne mondd, hogy nem bizseregsz a közelemben! Úgy, mint rég! Persze, hogy ez a helyem, nem tudhatod, de biztosra mentem, jól megkentem a kisasszonyt a repülőjegy vásárlásakor.

– Ó, én készültem, kedves tanárnő! Hiszen ismer, tudhatná, hogy semmit nem bízok a véletlenre! Elzám! Már kiszúrtalak a váróban, és elcseréltem a beszállókártyámat egy belga sráccal, egészen Párizsig ez a helyem, melletted. Megláttalak, és egyszerűen ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy veled legyek! Nem is tudod, hogy milyen rég vágyom már erre!

Mit játssza meg magát, miért csinál úgy, mint aki undorodik tőlem? A bőröm illata, a búgásra hangolt isteni baritonom régen mindig begerjesztette.

– Kicsi szívem, tudod, hogy téged nem lehet elfelejteni. Mindig is te voltál, te vagy a number one, te vagy a mindenem. Nem én akartam válni, gyönyörű, csinos, kívánatos asszony az én kis bogárkám! – hirtelen ráfordulok, furakodom bele a nyakába.

– Armani? Még mindig Emporio Armani? Tudod, hogy imádom ezt az illatot! Elza, nekünk még folytatni kell! Párizs a mi Párizsunk! Drágám, emlékszel a mi kis szerelmi fészkünkre? Maga volt a mennyország!  Valld be, neked is hiányzik, mondd csak, ugye kell neked is? Nekem nagyon hiányzik, hiányzol!

Egészen halkan, lassan és hipnotikusan suttogok Elza fülébe, de kicsúszik alólam, minden igyekezetével elfordul a gép oldalához tapadva, a hátával igyekszik falat képezni kettőnk közé, közben merev fejtartással rendületlenül kibámul az ablakon. Nem akar tudomást venni rólam, elkülönül.

– Elmehetnénk Léonhoz! Emlékszel?

Nyomulok, mint állat, és most mintha egy kicsit megingott volna az én Elzám, egy kissé megremegett. Majd csak elgyengül! A kezét gusztálom és nyúlok is felé, de a simogatásnak indult mozdulat a levegőben megtorpan, pedig Elza keze is elindult, öntudatlanul, még a feje is vett egy fél fordulatot, már majdnem rám szegezte a tekintetét, de aztán hirtelen megrándult, és reflexszerűen visszahúzódott egészen kicsire gömbölyödve.

Na, kapcsoljunk csak az ötödik sebességre!

– Nézd, kihozták a megrendelt campari-orange-ot, ugye még mindig a kedvenced? Meg kell ünnepelnünk ezt a csodás találkozást! Látod, mindent csak miattad tettem, hogy velem gyere, hogy együtt legyünk, hisz még mindig hozzám tartozol. Ja, persze, még mindig Algériában dolgozom. Most éppenséggel egy fontos tárgyalás miatt hazarendeltek öt napra, és úgy döntöttem, hogy Párizson keresztül megyek vissza. Közös tervünk volt Algéria, én megcsináltam!

– Nem, nem találkoztam a lányokkal, most nem volt időm, drágám. Különben is van egy csoda klassz anyjuk.

– Ja, hogy a Gabi? Hogy hogy van? Ugyan már, egy rakás katasztrófa, kész alkoholista, nem is tud bánni a gyerekekkel. Én speciel csak benned bízom, együtt szépen felnevelnénk Ágikát.

– Ja.  Igen, terhes, kislány lesz.

– Segítség! Segítség! Gyorsan valaki, orvost, vizet! Elza, mondj valamit! Lecsúszott az ülésről, összeesett, elájult!

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: