novella

Kiss Ildikó Judit – Veled

Hiányoznak a közös álmodozásaink egy jövőről, ami soha nem jött el. A történeteink, amiknek szereplői voltunk. A telefonbeszélgetések, amikor egy kontinens választott el minket.

(Monológ)

Hiányzol. Ezen a hosszú évek sem változtatnak, melyek átformálták az életem nélküled. Hiányzik, ahogy befejezted a mondataimat, hogy szinte megérezted a gondolataimat, és tudtad, mikor mire volt szükségem. Tudtad, mikor kellett a csend és mikor nem. Tudtad, mikor hívj, hogy mikor keress, és mikor van szükségem időre. Tudtad, hogy nekem a kemény, igazi szavak kellenek a jólneveltség vagy a látszat-udvariaskodás helyett.

Hiányzik a tekinteted, ami mindig valami csínytevésről árulkodott. A nevető gödröcskéid. Hiányoznak a dalaink, amiket azóta sem hallgattam meg. Hiányzik, ahogyan táncoltunk. A hangod. A suttogásod a fülem mögött, miközben öleltél magadhoz erősen. Hiányoznak az órákig tartó, hosszú beszélgetéseink. A nevetésed. Hiányzik, hogy soha nem tudtál elmenni mellettem anélkül, hogy meg ne érints és az, hogy szinte egyszerre voltam képes sírni és hatalmasra nyitott szájjal önfeledten csak röhögni, egyszerre fájni és boldognak lenni, amikor az életem része voltál. Hiányzik, hogy semmi sem fájt igazán, mert léteztél. Hiányzik, ahogy elhittem neked, hogy „a legjobb dolgok majd csak ezután jönnek”. Hiányzik érezni a boldogságod. Ahogy az engem boldoggá tett.

Hiányzik a hitem.

Veled voltam. Nemcsak melletted, hanem veled. Együtt. Úgy igazán. Hiányoznak a közös álmodozásaink egy jövőről, ami soha nem jött el. A történeteink, amiknek szereplői voltunk. A telefonbeszélgetések, amikor egy kontinens választott el minket. Hiányzik, hogy bármi akarta is megcáfolni, nem volt távolság köztünk. Hiányzik az, ahogyan bíztam benned. Azzal az ősi bizalommal, amit az első perctől éreztem. Hiányzik, hogy úgy éreztem, mintha mindig is ismertelek volna.

Hiányzik, ahogyan hittem benned.

Hiányzik, ahogy éreztem az embert aki voltál. Ahogy éreztem a világot, magamat, a nőt magamban, az anyát, aki egy nap lenni akartam, az ösztönöket, a tüzet és azt, akinek valójában születtem. Hiányzik, ahogy éreztem a lelkemet, az elmémet, az egészemet. Hiányzik, hogy úgy éreztem, minden apró részlet pontosan ott van, ahol lennie kell. Hiányzik, ahogy szabadnak éreztem magam és önmagam voltam teljesen.

Amióta nem vagy az életemben, nincs zene, ami igazán boldoggá tenne. Nincs nap sem, ami eléggé ragyogna, és nincs tűz a szememben. Látom, hogy csak pislákol. Látom, hogy remek színésznő lettem. Nincs könyv, történet, amiről ne jutnál eszembe és nincs tükörképem, amiben ne téged látnálak, ha sokáig nézem.

Tehát nem teszem. Futó pillantás reggel és rohanás előre, bele az aznapba, a jelenbe, a mostba, a pozitív gondolkodásba, amit cinikusságom titokban kinevet, miközben megyek tovább a jövő felé, a múltból el, tőled messze, az emlékedtől, az érzéstől, ami mindig feléled, ha meglátlak a tükörképemben. Küzdök, hogy éljek, hogy szeressek, hogy mosolyt adjak, boldogságot, hogy elvegyem a fájdalmat azoktól, akik szeretnek engem. Vigyázok, hogy ne törjek össze álmokat, és olyan nő legyek, akire büszke lehetek, akire te is az lennél.

De olykor elfáradok. Néha feladom a kontrollt, nem menekülhetek.

Ilyenkor elképzellek. Egyedül, éjszaka, amikor nem jön az álom, eljátszom, hogy ott ülsz az ablak előtti fotelben a sötétben. Hallom, hogy mit mondanál. Hallom, ahogy elneveted magad egy-egy iróniába öltöztetett félmondatom után. Elképzelem, ahogy ülsz velem szemben és ráncolod a homlokod, hogy „ezt nem így kellene”. Érzem a bizsergést, ahogy azon a beceneven szólítasz a fejemben, amin soha senki más nem tette és leteremtesz, mert nem azt az életet élem, amiről álmodoztam neked.

Aztán belealszom a képzelgésbe, reggel pedig belém hasít, hogy elvesztettelek és a közös álmokat is, amik nélküled semmivé lettek. Ráébredek, hogy van egy élet, ami tovább lépett egy darab nélkül a lelkemből és tudom, hogy bármit is képzelek el, bármire is vágyom ott nagyon mélyen, az élet nem állt meg, ment előre, engem pedig vittek a lábaim, és én észre se vettem. Hiába maradt egy darab én, valahol a múlt és az álmok határán, látom, hogy mi a valóság. Érzem a jelent. Tudom, hogy vannak régi és új szereplői az életemnek, akik mellettem vannak, hogy van, aki az életem része lett, úgy, ahogyan te csak a múltamé lehetsz. Értem, hogy ez így helyes, hogy jogom van egy olyan élethez, ami nem áll meg. Érzem, hogy már közel vagyok, hogy már csak egy apró darab hiányzik, és végre megvan az új kép, amit ráfesthetek a régire…

Valójában nem csak az hiányzik, ami nincs, boldoggá is tesz, amim van, az emberek, akik szeretnek, az, hogy szeretem őket, hogy maradt még bennem képesség erre, de azt is látom, hogy megváltoztam nélküled. Látom, hogy az életem mégsem teljes. Nem az, mert úgy nem tudok szeretni senkit sem, ahogy téged. Már nem az vagyok, akit te szerettél bennem. Nem az vagyok, aki lehettem volna.

Az a nő meghalt. Veled.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: