novella

Árvai M. Tekla: Umbriai napló az írótáborról, saját hangon, majdnem 9000 karakterben

Online kezdünk, beszélgetünk Sárközy Bencével, a Libri igazgatójával. Közvetlen, kedves. A rejtettebb biztató szavak mellett elég egyértelműen beszél az írói karrier nehézségeiről, buktatóiról. Sok újat hallunk, vagy már ismert dolgokat, de máshogy.

Előzmények

Azonnal jelentkeztem. Pedig nem vagyok se író, se táborba járó. Utoljára építőtáborban és úttörőtáborban voltam – az meg nem most volt. De lovastábort több mint 20 éven át minden nyáron szervezek, gyerekeknek, felnőtteknek. Pontosan tudom ezért, milyen az, mikor olyanok verődnek össze, akik tök különbözőek, mégis egy húron pendülnek. Itt a hívószó a Péterfy-házaspár, az írás öröme és lehetősége volt.

Egyszer csak beindult a levelezés a résztvevők között. Pattogtak az e-mailek, kinek a gépe honnan, hol és mikor landol. A naptárra néztem. Te szent ég! Lassan Todiban kell lennem, én meg még azt se tudom, hogy kerülök majd oda. Megnéztem a térképet és az útvonaltervezőt. Basszus, kb. 1100 km az út?! Dehát Gergő úgy írt a FB-posztjaiban a haza és visszaútjairól, mintha Kisorosziból beugrana Szentendrére kávézni egyet?!

Újratervezés. Linda, a lányom és a barátja, Bulcsú igent mondtak a felkérésre: utazzunk együtt! Ahol Linda, ott Fahéj (a kutyája). Négyen vágtunk hát neki a nagy olasz kalandnak.

  1. nap

Szombat, az érkezés napja. Már mindenki a hotel teraszán, a hófehér abroszokkal terített asztalnál ül, mire befutunk. Búcsút veszek a gyerekektől és Fahéjtól, akik elindulnak, hogy annyi jeles itáliai utazás után megtegyék a magukét, miután engem itt hagynak, mint egy csomagot.

1100 km-es autóút után érkezünk. Na, nem egy nap alatt tettük meg! Pénteken délelőtt Boglárnál kávéztunk és úsztunk egyet a Balatonban. Délután a horvát tenger élőlényeit tanulmányoztuk búvárkodva, éjjel meg a világító planktonokat. Másnap, indulás előtt még lubicokltunk egyet a tengerben, hogy aztán szívjunk a szombati forgalom miatt a horvát, a szlovén és az olasz utakon. Nem baj, pótoltuk az időhiány és a covid miatt elmaradt beszélgetéseket, ha nem is mindet.

Lemaradok a bemutatkozásról. Csak Lajos nevét tudom, a többiekét kétségbeesetten próbálom megjegyezni, kötni a ruhájukhoz, a helyükhöz az asztalnál. Csakhogy mire valakiét megjegyzem, feláll, kendőt, pulcsit húz, feladom. Beszélgetek azzal, aki mellém sodródik. Kínos, hogy nem tudom megszólítani, de gyorsan túllépek ezen. Harsányan jókedvű vagyok, valójában sírhatnékom van, az örömtől. Itt vagyok!!! Nincs más feladatom és tennivalóm, csak az, hogy ÉN jól érezzem magam. Van ilyen? 

  1. nap

Irány a hotel kristálytiszta vizű, azúrkék medencéje! Este már zárva volt az odavezető kis kapu, de a portán megvigasztaltak, reggel 9-től enyém a pálya. A medencét virágok özöne, szaletlik, pihenőágyak veszik körül. Sellőnek érzem magam a vízben és az úszás után olyan frissnek, mint még soha.

Kellett ez a reggeli feltöltődés, mert utána közös városnézés idegenvezetővel Todiban, ami valóban a hegyre épült annak a fránya sasnak köszönhetően, akinek itt volt a fészke. Caplatunk felfelé, még a városkapuig se jutunk, már liheg mindenki, én is. Nem a kondi hiányzik, hanem a víz, amit elfelejtettem magammal hozni. Hamar elfelejtem, hogy mennyire szomjas vagyok. Elbűvöl a középkori hangulat, a sikátorok, a Piazza Del Popolo, a hatalmas templomok. Egy utunkba eső ivókút menti meg az életem.

  1. nap

Reggel megint úszással kezdek. Ha nem ezzel a tuninggal érkezem a 10-től kezdődő programra, lehet, hogy infarktust kapok már a tábor első napján. Alig ocsúdok fel Gergő iszonyatosan világos, érdekes bevezető előadásából, amikor ezt hallom:

– Margit, kezdd te a felolvasást!

Látom a név nélküli többiek fellélegzését. Vissza akarok kérdezni, hogy miért én, de a neveltetésem tiltja, hogy az iskolában és egyáltalán bármikor, ne fogadjak szót, ez meg végül is egy akadémiai foglalkozás, hogy jönnék én ahhoz. Bénázok. A laptopom ki sincs nyitva, de amikor elkezdem olvasni a saját szövegem, már nem Todiban ülök. Otthon vagyok, belemerülök a történtembe, jó, hogy a csobbanást nem hallani.

A csoda megtörténik. Ismerős leszek nekik ismeretlenül is és ők is nekem. Kérdeznek, mondják a magukét, kapkodom a fejem. Azt a szöveget, amin én napokon, hónapokon át tipródtam, hogyan írjam le, sőt éjjelente emésztgettem még, azt itt mindenki érti?

Három felolvasásra van még idő, egy másnapra marad. Három ember nevét és életét már tudom. Időben és térben csapongunk, csak az írói képek, az érzések folyama lesz lassan egy Amazonas. Te jó ég, és ez még csak az első nap!

Délután a Dragomán–Szabó T. házaspárral meetingelünk online. Ott ülünk a nappalijukban. Nevetgélünk velük együtt, és megnyugszunk, hallván a szenvedéseikről, a tévedéseikről.

  1. nap

Már vasárnap este kaptunk egy fotót és csoportokba sorolódtunk, miután egy számot húztunk. A tábor vége felé ezt a témát kell az öt csapatnak tetszőleges módon feldolgozni és előadni. A kép elmosódott, fekete-fehér. Egy loboncos hajú, szőke, 10-11 éves kislány van rajta, cigivel a kezében, egy másik kislánnyal beszélget, a háttérben pedig egy fiú létrán vagy gólyalábon áll. Eddig még nem nyomasztott a feladat, de örülök, hogy a csapattársak odajönnek hozzám, hogy kezdjük el a munkát. Könnyű nekik, ők már tudják a nevem, de én az övékét nem! 

Az elmaradt felolvasással indul a nap, és még öt írást hallgatunk meg. Időnként nyúlok a zsebkendőmért, bújok a laptopom mögé. Hat nevet és embert ismerek meg az írásaikon keresztül.

Nincs idő elmélyedni, borkóstolóra megyünk! A szőlőbirtok egy dombocska oldalában fekszik, a kilátásért is pénzt lehetne kérni. Van 1100 körül épült torony, alatta pince, cica, kutya, ló, ja, és remek bor – itt lehet(ne) élni! Mindent kézi erővel csinálnak. Érdeklődöm, van-e elég munkaerő. Ennek kapcsán megtudjuk, hogy nem messze innen, Toszkána és Umbria határán Stingnek is van egy birtoka, és oda a világ minden részéről ingyen jönnek dolgozni az emberek, csak hogy elmondhassák, kinek a szőlőjét művelték!

  1. nap

Online kezdünk, beszélgetünk Sárközy Bencével, a Libri igazgatójával. Közvetlen, kedves. A rejtettebb biztató szavak mellett elég egyértelműen beszél az írói karrier nehézségeiről, buktatóiról. Sok újat hallunk, vagy már ismert dolgokat, de máshogy.

Folytatódik a terülj, terülj asztalkám. Öt új barátom lesz, akiknek most már tudom a nevét. A „késő van”-t már soha nem fogom tudni kimondani anélkül, hogy ne gondolnék Franciska szabadversére. Nóri arról ír, milyen fájdalmas egy barátot elveszíteni. Eszembe jut a saját barátnőm, és bízom abban, hogy lehet még folytatni a mi barátságunkat is. Ha hazaérek, felhívom.

Vacsora előtt Szentesi Évával dumálunk, eddig is velünk volt, de most mindenki hallhatja, mit válaszol a kérdéseinkre.

  1. nap

Nem vagyunk elég messze otthonról. Néhányunkat hamar utolérik az otthoni problémák. Van, aki már haza is ment, másoknak előbb kell utaznia. Imádkozom, hogy nálunk minden rendben menjen. Tudom, hogy haldoklik az otthon hagyott betegem. De jó kezek között hagytam. Ma reggel azt az sms-t kapom Veronkától, az ápolónőtől, hogy minden rendben, de ma már megkérdezte, hogy mikor jövök haza, és esetleg ő tudja-e az én telefonszámom. Visszaírok, mondja meg neki, hogy hiányzik és nemsokára otthon leszek. Jön az üzenet: „már mondtam, megnyugodott”. Én még nem. Ma reggel többet úszom, mint szoktam.

Csupa trauma, fiataltól, idősebbtől. Ildi szövegétől végre mindenki fetreng a röhögéstől. Jó, hogy nem kell magunkat visszafogni, mint Karinthynál.

Közben lázas munka folyik, mert a sok idő előtti elutazás miatt már ma este előadást tart a képről az öt csoport. Mondjuk, a helyszín jó lesz: szabadtéren, a már ismert szőlőbirtok természetes díszletei között.

Mi, hárman mint ötös számú csoport is lázasan fogtunk neki a munkának, de Franciska egyik alkalommal kibökte, hogy ő drámát is szeretne majd írni, Eszti és én meg gyorsan biztattuk:

– Itt az idő, próbáld ki magad, a mi jelenetünkhöz pont egy drámára van szükség. Hajrá, Franciska!

A szőlőbirtokon otthonosan mozgunk már. Jönnek az előadások sorra, az első kettő után szem nem marad szárazon. Aztán elszabadul a pokol, tombolunk a röhögéstől, a saját produkciónkon is. Egy biztos: jó, hogy bíztunk Franciskában!

  1. nap

Nem hiszem el, már péntek van. Holnap indulunk haza, ma már jön Linda, az ő itáliai külön utazása ma véget ér, Bulcsú időközben Rómából munka miatt hazarepült. Szerveződik mindenki hazaútja.

Úszással kezdem a napot, mint itt mindig, ha van rá mód, bárhol is vagyok a világban. A víz az én természetes közegem. Mérleg vagyok, a víz segít abban, hogy az is maradjak.

Egy trauma- és egy történelmi írás van még hátra, nehezen engedjük el a témákat. Tudjuk, hogy az umbriai írótábor-fejezet hamarosan lezárul.

Megjön Linda, 550 km-t ment, mióta magára maradt. Volt Orvietoban, Rómában, kis hegyi faluban. Azt mondja, nagyon élvezte. Fahéj hallgat. Lindával elmegyünk fagyizni a Pianegianiba (mondom neki, hogy mi ide járunk, hiszen egyszer már tényleg voltam itt). Barangolunk a városban, lépten nyomon összefutunk a többiekkel. Mindenki töltekezik, haza akarja vinni Todi utcáit, illatait, kapualjait.

Este a tájba nyúló hatalmas teraszon búcsúvacsora. Ha lehet még szebben, még fehérebben terítve, mint eddig. Évu mosolyog, mindenkihez van egy személyes szava. Gergő még most is vidáman és kedvesen adja az útravalókat, jótanácsokat az írópalántáknak. Jutka interjút csinál még velük. Nem beszéltük meg, de pont jó, hogy Judit mint gyakorlott szerkesztő vagy korelnök mond néhány szót köszönetként, búcsúzóul mindnyájunk nevében is. Jól beszél, mint mindig! Veszem elő a zsepit. Lindi nem ismer senkit, mégis úgy beszélget a mellettünk ülőkkel, mintha régi ismerősök lennének, csak elfejlette a nevüket.

Erika pattan elő:

– Egyikünket elkísérte a párja a kurzusra. Annyit hallott arról, hogyan kell írni, hogy most szeretne egy monológot előadni, fogadjátok szeretettet Petit.

Erre mindenki felkapja a fejét. Peti kiáll, matat a zsebében, mégsem papírt vesz elő, hanem egy ékszerdobozt. Már térdel is le és mindenki füle hallatára, Esztire nézve mondja:

– Drágám, hozzám jössz feleségül?

Hatalmas taps, könnyes szemek, hitetlenkedés, „mi lesz itt még ebben a táborban”- tekintettel meredünk egymásra.

  1. nap

Öt óra, már minden a kocsiban, mert előző este bepakoltunk. Csak egy kis pakk maradt és a kutya. Indulunk, nyomjuk. Jó, hogy Fahéj velünk van, rá hivatkozva gyakran megállunk, szünetet tartunk. Néha csak ülünk a légkondis helyiségben, szerencsére az olaszok szeretik a kutyát, mindenhova bejöhet velünk. Az autóban is van légkondicionálás, de utáljuk és az ablakokon át annyi napsütés ömlik be, hogy néha nem sokat ér az egész. Estére érünk haza. 1110 km.

Jani, amikor meglát, széles mosolyra szalad a szája. Hagyja, hogy öleljem, amennyire tudja, viszonozza.

Veronika töltött paprikával vár minket, majd gyorsan elköszön. Még panaszkodik, hogy a betegünk ma még nem vacsorázott. Sms-t írok neki később, hogy isteni volt a kaja, és János is evett belőle. Magunkra maradunk. Linda még nem megy haza, ma itt alszik.

Olimpiát nézünk a TV-ben, koszosak és fáradtak vagyunk. Ránézek:

– Milyen igaz ez az olimpiai eszme: nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: