A fiú automatikusan, többször végighúzta a cipője talpát a durva gyékényszőnyegen, mielőtt belépett a lakásba. Az előszoba makulátlan padlóját krémszínű futószőnyeg borította, a vázában friss tulipán és jácint illatozott. Kínosan ügyelt rá, hogy léptei elkerüljék a kényes szövetet, miközben berakta a kabátját és a cipőjét a rendetlen gardróbba. Csukd be a szekrényajtót, idáig érződik a kamaszcipők bukéja! –kiabálta az anyja a konyhából. Persze tudta, hogy nem a lábszag zavarja, hanem a szembeötlő kupleráj.
Egy határozott mozdulattal behúzta a tolóajtót, miközben kicsit azért furdalta a lelkiismeret a sárosan bedobott cipő miatt. A robosztus IKEA szekrény külső, tükrös felülete kifogástalanul ragyogott.
Néha soknak érezte ugyan az anyját, de az elültetett magok már gyökeret eresztettek: mostanra őt is kifejezetten zavarta társai trehánysága a kollégiumban, míg a rend szinte egyet jelentett számára a biztonsággal. Miközben a konyha felé indult, úgy nézett körbe a lakáson, mintha először járna itt; minden ugyanolyan volt, mint mielőtt elköltözött, és mégis annyira más.
A konyhaszigetet megkerülve, szeretettel ölelte magához a törékeny, betegségtől meggyötört testet. Az anyja azonnal eldobott mindent, hogy viszonozza a meleg üdvözlést. Most először tűnt fel neki, hogy a kopott, ormótlan overáll és az egyszerű kis csutakba kötött, a tövénél már őszülő rövid, barna haj milyen óriási kontrasztban áll a kifinomult ízléssel berendezett, meleg otthonhoz képest; de a zavarba ejtő felfedezés az ölelésben feloldódott, akár a forró kávéba ejtett kockacukor.
Vészhelyzet van! Most azonnal szükségem van egy zakóra! –mormolta esdeklően a pamut kapucniba, miközben folyamatosan az anyja hátát simogatta. Tudta, hogy jól esik neki az érintése és a kemoterápia óta meg is ragadott minden adandó alkalmat, hogy fizikailag is közel kerüljön hozzá. Minden vele töltött percet ajándéknak érzett.
Az anyja kissé eltolta magától és értetlenül mérte végig. Arra gondoltam, szétnézhetnék apa holmijai közt, hátha találok valami modernebb darabot… – öltötte magára kisfiús vigyorát, ami – száznyolcvan centivel a föld felett- még mindig elérte a kívánt hatást.
Egy alig észrevehető árnyék suhant át az asszony arcán, de bólintott és utat engedett neki.
A fűtetlen, hideg hálószobában a beépített szekrény tartalmát egy súlyos függöny takarta el, mivel nem volt meg a szükséges –ajtónyitásnyi- hely a terebélyes franciaágy és a faltól-falig polcok között. A helyszűke miatt lehuppant az ágyra, s a drapériát félrehúzva szemügyre vette a ruhákat, miközben keze önkéntelenül megcirógatta a gyerekkorából ismerős, anyaszagú ágyneműt.
A régi, jól ismert darabok mellett jó néhány új, –eddig sosem látott- csinos nadrágot, inget és pulóvert fedezett fel, hanyagul az akasztókra halmozva. Valami megmagyarázhatatlan, borzongató érzés kerítette hatalmába. Végül kivett egy fiatalos, derékban karcsúsított zakót, aminek még egy kis fém öltönybross is a hajtókájára volt tűzve. Nemigen illet egy meglett, ötvenes sofőr ruhatárába, de végül is tetszett neki. Hanyagul átdobta a kiválasztott darabot az ágy túloldalára, ahol a szatén huzat ránctalanul feszült a párnán.
Mielőtt ráhúzta a szemetes zacskóból rögtönzött ruhazsákot, habozott egy kicsit, hogy kihúzgálja-e a kis kitűzőbe akadt hosszú, szőke hajszálakat.
Nem nézett fel, szinte csukott szemmel tette meg azt a néhány lépést az ajtóig, miközben olyan erővel szorította magához a puha csomagot, hogy a bross tűje áthatolt a vékony műanyagon, és a mellkasába fúródott; de ő össze sem rezzent.
Az anyja némán, fegyelmezett arccal figyelte, ahogy elhagyja a szobát. A nehéz függöny –mint egy színházi drapéria a pódium körül- az oldalsó falhoz lapult. Nem takarta többé a jelmezeket, és már azt sem, hogy a király meztelen.