vers

Lovass Adél: Mint megrontott…

Az Élet újabb tanulságot osztott

nekem, s Te, gyönyört őrző gondnok.

Kiver a víz, s már hangodtól borzongok,

nem kell ujjaiddal sem kedélyem, sem a szőrt borzolnod,

de jó szakember lévén az összes erogén-pontot

ismered. Rátapintasz…  Igen, pont ott!

Karodba veszel. Nem is…  Karodba omlok,

s rá se érve, míg gyertyát gyújtok, vagy pezsgőt bontok,

csókolsz, s te nekem, én neked rontok,

elfelejtem az összes tabut, az összes gondot,

agyam nem ér egy petákot, egy fontot,

elborítják felhőikkel a forró meleg-frontok,

hasunkon hamar izzadtság és egyéb csorg’ ott,

feszül a csukló, tartod a frontot,

összegabalyodott csapzott loboncok,

roppanó térdkalács, csattanó combok,

csiklóhoz verődő ágyékcsontok,

az ütemesen ütő… Igen, pont ott!…

ülőgumókon fékező puha dombok,

szemem kerekedő, mint megrontott

szűzé, kiben a feltörő tűz égve gátakat rontott,

Igen, pont ott! Igen pont ott!…

Úgy dobtam neked oda magam, mint kutyáknak a koncot,

s mialatt tövig lenyalják azok a kilökött csontot,

vizslatom magamat, én, kényszerű kórboncnok.

Mindegy már minden. Csak ölelj!

Akaratom szét- és összeomlott.

Leave a Reply

%d bloggers like this: