regényrészlet

Kocsis Gergely: Isten, haza, család

Róth csendben tanulmányozta Habarcsikot, aki az izgalomtól még jobban kivörösödött, és gyöngyözni kezdett a homloka is. Nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy valami nem stimmel. Az évek alatt kifejlesztett egészséges paranoia már sokszor mentette meg az életét. És most ez a vészharang ismét megkondult benne.

1.

1929. 02.19. kedd

Róth Vilmos fáradtan ült a vonaton az első osztályú kocsiban. Nehezen szokta meg a bordó bársonyszövet poros szagát. Nézte az elsuhanó tájat, a februári délelőtt fáradtan terült el a havas mezőkön. Időnként előbukkant a nap. Halovány fénye meredek szögben sütött be az ablakon. A nyomozó kicsit lejjebb húzta a vászon napellenzőt. Ismét kezébe vette az Est tegnapi számát, és szórakozottan lapozgatni kezdte. Egyedül volt a fülkében, levette hát a cipőjét, a lábát a szemközti ülésre rakva kényelmesen, elnyúlva olvasgatott. 

Átlapozta Bethlen értelmetlen hozzászólását a jugoszláv alkotmányos válságról, majd belemélyedt egy cikkbe, ami a numerus clausus törvény módosításainak hatását elemezte a felsőoktatásban. Az írás annyira unalmas volt, hogy ásítozni kezdett. Becsukta az újságot, a mellkasára terítette, és egy kicsit lehunyta a szemét. 

Érezte, lassan merül alá a hívogató, feneketlen álomsötétbe, de a kényelmetlen pozíció miatt éles fájdalom nyilallt a jobb vállába. Felszisszent, kinyitotta a szemét és káromkodva masszírozni kezdte  a golyó ütötte sebet. 

Arra gondolt, jól esne most egy ital, már sajnálta, hogy nem hozta magával a laposüvegét, amit a zakójába észrevétlenül is el tudott volna rejteni. De ez az ügy most más volt, tiszta fejjel kellett végig csinálnia, bár el sem tudta képzelni, hogyan fog sikerülni. Iszonyúan szüksége lenne egy jó pálinkára.  

Szitkozódva felült, és a táskájából elővette az ügy aktáját, hogy elterelje a figyelmét a fájdalomról. MIHALCSIK ERZSÓ állt a címkéjén, felismerte Boriska, a kapitányság titkárnőjének gyöngybetűit. A névről az a rettenetes belügyminiszter jutott eszébe. Huszarik rendőrkapitánnyal sürgős jelenésük volt nála tegnap a Parlamentben. Az arany díszítéstől terhes szobában járkált fel-alá a pocakos Mihalcsik Tivadar, keze a háta mögött összekapcsolva, nehéz parfümillat lengte körül.

– Bitón kell himbálóznia, aki megölte a vérem! – fröcsögte. – Senki nem tehet ilyet egy Mihalcsikkal. Senki, érti?! Nem tűrők léhaságot, késlekedést. Ugye tudják maguk, ki vagyok én?! Nem kell ecsetelnem, hogy egy tollvonásomba kerül, és repülnek.  

És már céklavörös volt a feje, Róth azt hitte, menten megüti a guta, további színpadias mondatok sorjáztak, még egy fertályórán keresztül. Sosem látta még így a főnökét: csak “Igen, méltóságos úr”, meg ” A világért sem, méltóságos úr”. Nem maradt benne semmi tartás. A nyomozó egykedvűen nézte a számukra rögtönzött előadást, csak magában mert mosolyogni ezen a paprikajancsin.

Huszarik végig némán maga elé meredve ült a szolgálati autóban a visszaúton a rendőrkapitányság felé. Róth pontosan értette, hogy az állásuk függ ettől az ügytől, de nem tudott osztozni a főnökén elhatalmasodó rettegésben.  

Gondolataiból visszatérve szétnyitotta az aktát, és olvasni kezdte a takarosan gépelt lapokat. Egy oldal után elővett a zakója zsebéből egy kis, fekete noteszt, egy rátűzött tollal, és jegyzetelni kezdett. Ahogy haladt az anyaggal, egyre több furcsaságot fedezett fel, néhány szavas mondatokat firkantott le, sőt alá is húzott, besatírozott részeket az iratban, az oldalak szélére széljegyzeteket is készített fejcsóválva. Első olvasatra is hézagos volt az ügy, amikor az irodában tegnap átfutotta, de most, amikor tüzetesebben is átnézte, már teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy hatalmas szakadások futnak végig ennek a jelentésnek a szövetén. 

Elgondolkodva csukta össze a dossziét, és nézett ki az ablakon. A vonat csikorogva gördült be Kiskunfélegyháza megállóra, ahol néhány fázós utas álldogált, felszállásra várva. Az állomás épülete annyira rossz állapotban volt, hogy egy fakorlát barikádozta el az utazók elől. 

Az épület előtt egy nagy fehér kutya eszelősen ugatta a vonatot, ha már nem jött ki az érkezésre a bakter, aki mintha csak erre várt volna, a nadrágtartóját igazgatva kacsázott ki az épületből, hóna alatt a tárcsával. Róth mosolyogva nézte a jelenetet. 

Pár perccel később kopogtak a fülke ajtaján. Egy idősebb, kopaszodó úr állt előtte, egyik kezében koffer, előtte fonott kosár. Résnyire széthúzta az ajtót.

– Jó napot kívánok, megengedi, van itt szabad hely?

– Jó napot, persze, jöjjön csak, egyedül ülök itt – válaszolt a nyomozó, és gyorsan maga alá húzta fuszeklis lábait. Sután bújt vissza a cipőbe, mint amikor rajtakapják gyerekkorában, hogy elaludt a lecke felett. 

A másik utas felrakta a bőröndjét a csomagtartóra,  a finomságokkal telerakott kosarat meg a lábai közé helyezte a kocsi padlójára. A kosárból erős kolbász-, és paprikaszag áradt. Róthnak erről jutott eszébe, hogy nem is evett ma még semmit. A gyomra jól hallhatóan korogni kezdett. 

– Elnézést – szabadkozott Róth – nagyon finom illatok. 

– Nem kell elnézést kérni – nevetett fel öblös hangon a vele szemben lévő úr – Most volt disznóvágás, viszem le a javát anyámhoz Debrecenbe. Maga hova tart?

– Karattyánra.

– Csak nem a messze földön híres karneválra igyekszik?

– A mire?

– A karattyáni karneválra, tudja. De akkor nem. Én már régóta el akarok menni, vagy igazából az asszony, na, de mindegy is. Ha ott van, mindenképpen nézze meg. Ha nem a farsang hívta, akkor mi járatban arrafelé?

– Munka.

– Á… Igen? És mivel foglalkozik?

A vonat finoman döccenve elindult, a bakter már úgy-ahogy felöltözött, csak baloldalt lógott ki gyűrött, fehér inge, ahogy feltartotta a tárcsát. 

Róth végignézett a szemben ülő férfin. Egyszerű embernek tűnt, őszülő ritkás haja két hatalmas, elálló fület takart, nem sok sikerrel. Az orra, mint egy nagy kolbász lógott a két sűrű szemöldök között. Csak a tekintetében villogott az értelem. Az öltözéke gondosan tisztított, tisztes darabokból állt, de látszott rajta a viselés és a kor. 

– Rendőr vagyok.

– Jaj, de udvariatlan vagyok, be sem mutatkoztam, Habarcsik János – nyújtotta kérges tenyerét a férfi, Róth megrázta, és ő is bemutatkozott. – a fivérem katona volt, a háború vitte el, Isten nyugosztalja. Jól tudom, hogy a katona és a rendőr nem ugyanaz, de nekem nem sok különbség van.

– Ahogyan vesszük, mind a kettő fegyveres testület.  Magam is szolgáltam a nagy háborúban. – komorodott el az emléktől Róth – Sosem fogom elfelejteni. 

– Aminek vége, annak bizony vége van, ezt szoktam mondani. Előre kell tekinteni, bár szeretett kormányzónk mintha a múltban élne folyton, de nem akarok politizálni – fonta karba a kezét Habarcsik.

Róth egyetértett. Ha valamit nem akart szóba hozni, az a politika volt, mert mindenhova betolta érdes ujjait, és átszínezett, bemocskolt mindent, amihez hozzáért. Kinézett az ablakon, a tájat kémlelte. Egy elhagyott falun keresztül rohant át zakatolva a vonat. A házak düledeztek, a vályog több helyen bedőlt, az elmúlás ült rá a településre. De csak egy hosszú pillanat volt, utána már ismét a monoton, kopasz fákkal megszakított fehérség következett. Mire visszanézett, Habarcsik egy könyvet tartott a kezében. Róth kíváncsi ember volt, próbálta kisilabizálni a szerzőt, és a könyv címét. Valamilyen Aurél, de a vezetéknevét nem látta, mert eltakarta a férfi vaskos ujja, a címe viszont jól olvasható volt: A varjú legendája. Róth nem tartotta magát különösebben olvasott embernek, ezért nem lepte meg, hogy sosem hallott még a könyvről. A másik annyira elmélyült benne, hogy biztosan nem lehetett rossz. Habarcsik felnézett az olvasásból, és észrevette, hogy a nyomozó a könyvet nézi.

– Ismeri?

– Nem, nem ismerem… Tudja, nem nagyon van időm olvasni.

– Sajnálhatja, nagyon izgalmas történet. Az ezerhatszázas évek végén játszódik, Erdélyben. Egy nemesi családról szól, akik a Kárpátokban laknak, és varjaktól különleges ajándékot kaptak, egyfajta örökéletet, a földi létükért cserébe, persze a környék parasztjai papért kiáltanak, és megpróbálják elpusztítani, elkergetni őket. Csavaros, izgalmas könyv, csak ajánlani tudom.

Róth szélesen elmosolyodott vöröses szakálla alatt. Egy újabb rémtörténet. Nagy keletje van mostanában ennek a műfajnak.  

– Nagyon érdekes lehet – válaszolta nem kevés iróniával a hangjában – nekem nem hiányzik az efféle talmi izgalom, mert van bőven az életemben. Inkább a nyugalmat és a csendet keresem, ha van egy kevés szabadidőm, tudja, inkább a Dunánál szoktam sétálni reggelente. Az a rengeteg víz megnyugtat.

– Sajnálhatja, jó időnként belebújni más bőrébe. Velem meg nem történik naphosszat semmi sem. Otthon van egy kis földünk, néhány állatunk, éldegélünk csendesen. Mindig is szerettem volna bejárni a világot, de végül valakinek igazgatnia kellett a családi birtokot. Az meg ki lenne más, ha én nem, így otthon maradtam. Már megbocsát, hogy ilyenekkel traktálom, de ritkán tudok egy jót beszélgetni valakivel, aki nem csak a falum határát látta még.  

Róth csendesen nézegette a másik utast, gondolatban nehezen rakta össze a külső megjelenés és az elhangzott értelmes mondatok közötti ellentétet. Ritkán csalja meg az első benyomása, de meglepően intelligens ez az ember, sose nézte volna ki belőle. Egy pillanatra az is átfutott az agyán, hogy a férfi nem az, akinek kiadja magát. Jó pár embernek érdekében állna, hogy kiszedjenek belőle információt a mostani nyomozása kapcsán. Nem is beszélve a magasra nyúló politikai kapcsolatokról, aminél kevesebb dolgot gyűlölt jobban. 

– Diskurálni magam is szeretek, főleg, ha jó a társaság. Megmondom őszintén, nem néztem ki magából, hogy ennyi minden érdekli, ne vegye már sértésnek, de honnan van ez a nagy kíváncsiság, nyitottság a világra? 

– Hosszú történet, egy részét már az imént elmondtam, és nem is tartom túl érdekesnek. De időnk van, nemdebár – nevetett fel keserűen Habarcsik. – Debrecenben gyermekeskedtem, oda is jártam a líceumba. Azt mondták a tanáraim, hogy tehetséges vagyok, ha versfaragásról, vagy történetek írásáról van szó. Köztünk legyen szólva, sosem hittem nekik. Emlékszem, a tisztelt Hornyák tanár úrnak mindenkihez volt néhány kedves szava. Rendes ember volt, Isten nyugosztalja.

Habarcsik megállt egy pillanatra, és párás szemmel egy kicsit elmerengett. Róth közben már ostorozta magát, hogy mindenhol rémeket lát, ez egy rendes, tisztességes ember.     

– Bocsánat, de mindig úgy tekintek vissza erre az időszakra, mint életem aranykorára. A tanár úr arra biztatott, hogy olvassak sokat. Csiszolja az elmét és a stílusomat, mondta. Ennél kedvesebb kötelességem sosem volt még. Faltam a könyveket éjjel- nappal. Azóta sem tudok elszakadni az olvasástól. Az asszony sokszor mondogatja, hogy jobban szeretem a könyveimet, mint őt. Én azért ilyet sose mondanék, máshogyan szeretem őket.

Róth magában mosolygott. Mennyire félre lehet ismerni valakit a külseje alapján. Azon gondolkodott, hogy vajon őt hogyan láthatja Habarcsik. Megemberesedettt az elmúlt időszakban. A rendszertelen életmód, az éjszakai kimaradások biztosan látszanak rajta, de talán azért kövérnek csak nem gondolja. Az öltönyét direkt úgy választotta, hogy visszafogott legyen, de azért mutassa, hogy odafigyel az öltözékére. Azt is tudta, hogy mindenkit a dús vörös szakálla és – hogy is mondta Amál mindig, ja igen – a metsző kék szeme fogja meg. Nem könnyen elfelejthető alak, ezt szokták mondani. 

Észrevette, hogy egy ideje már megint várja a másik, hogy reagáljon, így megpróbálta felidézni, miről is mesélt Habarcsik utoljára.

– Az asszonyok azt gondolják, hogy sosem úgy szeretjük őket, ahogy kellene, erről én is tudnék mesélni – fogalmazott keserűen Róth. Nagyon régen nem gondolt már Amálra. Furcsa is volt, hogy még ennyire erősen tört fel a keserűség. – Én már feladtam, hogy megfeleljek ezeknek az elvárásoknak. Tudja, az én munkám, életem nagyon rendszertelen, nem tud tartósan megmaradni mellettem senki.

– Most már kíváncsivá tett! Azt hittem, ha egy rendőrnek letelik a szolgálat, hazamegy a családhoz, mint minden rendes ember.   

– Én a nyomozati részlegen dolgozom, ott azért nem így mennek a dolgok. Sokszor hajnalig is eltart egy-egy megfigyelés, el is kell utaznom gyakran napokra, mint ahogy most is.

– Ez nagyon izgalmas, maga egy rendőrdetektív! Mint a könyveimben. El sem hiszem! Kérem, meséljen már el egy vérfagyasztó ügyet, vagy nem is azt, nem-nem… miért hívták most Karattyánra? Annyira érdekes, ha én ezt a én Lujzámnak elmesélem, hogy egy hús-vér detektívvel utaztam együtt a vonaton! – jött teljesen izgalomba Habarcsik. 

Róth elmosolyodott. Kétféle reakciót szokott kiváltani az emberekből, ha megtudják, mivel foglalkozik. A legtöbb ember azonnal egy falat épít maga köré, mintha pont az ő szennyeseik között turkálna majd. Mások, mint Habarcsik is, valami romantikus hőst látnak benne. Ez utóbbi zavarta sokkal jobban.

– Gondolom, olvas újságot, benne volt. Holtan találtak egy nőt a református templom mögötti parkban. Ennek kapcsán utazom oda. Nem hinném, hogy különösebben érdekes lenne.

– Maga meg van őrülve! Egy valódi gyilkosság, hát komolyan nem hiszem el, hogy ilyen szerencsém van! Tudtam én már reggel is, hogy valami nagyon jó fog velem történni ma. Tudom, hogy nem szabad beszélni ilyenkor az ügyről, mindig ezt írják az újságban, de ahogy én magát elnézem, már most tudja, hogy ki a tettes. Rögvest megbolondulok, ha nem mond róla valamit!

Róth csendben tanulmányozta Habarcsikot, aki az izgalomtól még jobban kivörösödött, és gyöngyözni kezdett a homloka is. Nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy valami nem stimmel. Az évek alatt kifejlesztett egészséges paranoia már sokszor mentette meg az életét. És most ez a vészharang ismét megkondult benne.

– Még csak most ismerkedem az üggyel, itt a vonaton kezdtem el olvasni rendesen az aktát. Sajnos még nem tudtam kialakítani semmilyen véleményt. Sajnálom, ha csalódást kell okoznom. – mondta végül a nyomozó, közben a másik reakcióit fürkészte.

– Persze, persze. Bocsánat, nem akartam tolakodó lenni, csak tudja, nem minden nap adatik meg az embernek, hogy egy ilyen izgalmas útitársa legyen – dőlt előre izgatottan Habarcsik. 

– Nem olyan izgalmas ez, mint ahogy gondolja. Sok feleslegesen átvirrasztott éjszaka, rengeteg papírmunka, adminisztráció. Leginkább így tudnám összefoglalni a napjaimat, aztán amikor nem várja az ember, akkor valami olyan történik, amitől egy hajszálon múlik az élete. Nehéz hozzászokni. Most viszont, ha megengedi, tovább kell haladnom az aktával, mert fel kell készülnöm, mire odaérek – nyitotta ki a dossziét Róth, jelezve, hogy nem szeretne többet beszélgetni.

– Én kérek elnézést, hogy feltartottam. Dolgozzon csak nyugodtan, mintha itt sem lennék. Én majd olvasom tovább A varjú legendáját, úgyis egy nagyon izgalmas fejezetben vagyok.

Az út hátralévő részét Róth az aktába mélyedve töltötte, minden idegszálával próbálta összeilleszteni a fejében, amit olvasott. Képszerűen jelentek meg gondolataiban az egyes helyszínek, a tanúk, a hóban fekvő megszaggatott ruhájú fiatalasszony, a tömlöcben várakozó feltételezett tettes. Akárhogyan is pakolgatta, rakosgatta, egyszerűen nem álltak össze egy egésszé. 

Ismét előkapta az agyonhasznált noteszét, megrázta a beszáradós, vékony töltőtollat, majd káromkodva törölgette körbe a zsebkendőjével. Merő fekete lett az ujja. Habarcsik megértő mosollyal figyelte a ténykedését. Róth megrántotta a vállát, majd egyenletes írással jó néhány gondolatot felvésett. 

Elege lett az ügyből, már most. Nem jó jel. Gondosan visszarakta az aktába a papírokat, és elpakolt mindent a táskájába. Erős késztetést érzett, hogy kulccsal lezárja, de azt azért túlzásnak tartotta. Egyelőre csak kérdései vannak még, semmi lényegest nem találna a táskában, ha valaki belenézne. 

Az órájára pillantott, látta, hogy bőven van még ideje, úgy döntött, szundít egy kicsit. A táskáját szorosan maga mellé rakta.

– Ugye nem zavarja, ha pihenek egy keveset?

– Már ha nem horkol túl hangosan. Lujzám szerint én úgy horkolok, mint egy ökör, megzengetem az ablakokat, de ezt ugye nem hallom, mert alszom -mondta vigyorogva Habarcsik.

– Fogalmam sincsen, hogy horkolok-e – válaszolta mosolyogva Róth – nagyon régen nincsen senki, akit ez zavarna. Inkább csak bóbiskolnék egyet, de ha esetleg mégis horkolnék, nyugodtan ébresszen fel.

– Úgy lesz – bólintott a másik, és tovább olvasott.

Róth észre sem vette, hogy ennyire fáradt, de a vonat monoton zakatolása, az elsuhanó fehér mezők egyhangúsága pár percen belül álomba ringatta. Az utolsó gondolata az volt, hogy szorosan kell fognia maga mellett a táskáját.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: