„Ez most már csontomból való csont, testemből való test. Asszonyember legyen a neve: mert férfiemberből vétetett.” (1Mózes 2,23-25)
Hajnalodott. Az esőcseppek ütemesen kopogtak az ablaküvegen, fehér fények telepedtek a medence körüli kövekre. Liza némán figyelte a hotel kertjének idilli csendességét. A víz kékje nem eresztette a tekintetét, és egy hang legbelül azt súgta, ne féljen, mártózzon meg. Minden vendég alszik, akár meztelenül is lubickolhat, nem kell attól tartania, hogy valaki meglátja.
Nem, azért ez mégiscsak őrültség lenne, nyugtázta, és szorosabbra húzta a selyemköntösét.
Pedig hogy vágyott a hűvös érintésre! Csupasz talpa a padlóhoz ragadt, haja vizesen tapadt a tarkójára.
A melegtől nem tudott aludni az éjjel, álmatlanul forgolódott az ágyban, és azt kívánta, bárcsak elmúlna a testét szorongató forróság. Olykor meglebbentette a fehér paplant, hogy a fülledt levegőt kitessékelje a habkönnyű anyag alól. Ahogy a nyitott ablakon beáramló szellő izzadt bőréhez ért, vágyakozva az ajkába harapott, combját szemérmesen összeszorította. Végül feladta a saját testével vívott harcot, lerúgta magáról a takarót, és a jéghideg zuhany alá menekült.
A tusolás nem enyhített a bőre alatt futótűzként terjedő vágyakon. A vízcseppek durván verték a hátát, finoman csipkedték megkeményedő mellbimbóját, majd hevesen végigcsordultak a combja belső felén. Ahogy ott állt meztelenül a zuhanytálca kiszolgáltatottságában, bevillant élete első szeretkezése az uszoda öltözőjében. Megjelent előtte a tizennyolc éves fiú széles válla, felidézte bőrének napillatát. Azóta sem szorította senki úgy, talán még a férje sem.
Idejét sem tudta, mikor bújtak össze utoljára Marcival. Felkészült rá, hogy a lángolás előbb-utóbb alábbhagy, az ölelések megritkulnak, de a legrosszabb álmában sem képzelte, hogy idáig jutnak. Az elején még reménykedett, hogy a romantika nem hunyt ki, valahol biztosan ott pislákol a koszos tányérok és az almapürés babaruhák alatt. A szülés után örült, hogy férje nem erőlteti a szexet, hogy türelmesen vár, amíg ő kicsit összeszedi magát. Akkor érezte meg először a gondokat, mikor többszöri próbálkozás ellenére is elutasítást kapott.
Vegyél fel valami picsásat, arra tuti ráharap, biztatták a barátnői, akik előszeretettel meséltek rémtörténeteket kisiklott házasságokról. A nagymellű takarítónők és a kerek fenekű dadusok úgy járkáltak be és ki a fejében, mintha kulcsuk lenne a lelke minden szobájához. Amikor végre sikerült felülkerekedni a félelmein, ne adj’ isten, felvenni valami szexiset, a tükörben billegve rosszul lett a látványtól. Szánalmasnak találta a csipkebugyira rálógó hasát és a barna terhességi csíkokat, amelyek stigmaként égtek bele a bőrébe. Hiába bújta a kismama-oldalakat, olvasta az együttérző cikkeket, miszerint nincsen ezen semmi szégyellnivaló, le akarta tépni a bőrét, a húsáig levetkőztetni önmagát, csak ne kelljen ezt látnia. Marci is ezért dugott félre. Meglátta a valóságot; a hurkákat, a szaros pelenkákat, az odaégett pirítóst.
Azon a reggelen is az eső hangjára ébredt. Mikor kinyitotta a szemét, tudta, hogy a férje végleg elment. Hallotta, ahogy autója elhalad az ablak alatt, és a gumik finoman súrolják a vizes macskaköveket. Liza ekkor sem mozdult, csak feküdt, a stukkóval keretezett fehér plafont bámulta. Arcára angyali nyugalom költözött, mint aki megbékélt a sorsával, és nem ijeszti meg a halál közelsége. Majd az alsó ajka megremegett, és a pánik lassan elöntötte testének minden hajlatát. Kibuggyant belőle. Hisztérikusan dobálta a végtagjait, a frissen mosott paplan habjai között úgy festett, mint egy fuldokló, aki az utolsó lélegzetével segítségért kiált.
Akkor bazdmeg! Akkor bazdmeg! Ismételte, mit sem törődve azzal, hogy felébresztheti a másik szobában békésen alvó gyereket. Az állatias ordítás végül csillapodott, mire a párnába fúrta a fejét. Beleharapott a puha anyagba. Némán üvöltött. Fogával tépte a huzatot, a nyál kifolyt a szája szélén.
Ez nem fog újra előfordulni, hümmögött a hotelszoba függönyének takarásában. Túlreagálta a helyzetet, egyszerűen elpattant az agyában valami. Azért utazott ide, hogy higgadtan megbeszéljék a történteket. Szerencse, hogy a múlt hónapban véletlenül meglátta a férje levelezését.
A dolgozószobában portalanított, és a nyitva hagyott laptop fehér kijelzője úgy hívogatta, mint a lámpafény a cikázó bogarakat. Megbolondulnak az izzó fényességtől, rátapadnak a forró körtére, eggyé akarnak válni vele, nem érdekli őket, hogy megégethetik magukat. Liza ujjai alatt is égett a touchpad, ahogyan görgetett az e-mailek között.
Visszaigazolás sikeres foglalásról. Keszthely. Két fő. Három nap.
Hogy miért nem szólt? Miért hallgatott, és várta csendben, hogy Marci elutazzon arra a bizonyos céges siófoki csapatépítőre? Nem tudta megmondani. Az anyja szerint egy házasságban néha szemet kell hunyni a másik ballépései felett. Hunyd le a szemed és álmodj tovább. Mi kell még neked? Ott van a gyermeked, most már róla kell gondoskodnod. Szoptasd, add oda teljes lényedet az új életnek. Hiszen úgy akartad, az a sok próbálkozás, elhalt magzat, egy kicsit te is meghaltál velük együtt. Most mégis itt van. Rózsaillatú a bőre, apró, ráncos ujjaival a melledet fogja, egyek vagytok, te érte élsz.
Liza benyúlt a köntöse alá, megmarkolta anyatejtől duzzadó mellét. Hiába fejte le a tegnapi indulás előtt, mégis fájdalmasan feszült. Az anyja hogy ellenezte a dolgot! Itt hagyod a gyereked, akinek szüksége van rád, hogy a kanos férjed után rohangálj? Türelmesen nyugtatta az anyját, pár napról van csak szó, ennyi idő alatt rendezik a dolgokat. Marci szereti őt, a lányát is szereti. Eddig mindig Lizát választotta, kitartott mellette a legrosszabb időkben, minden vetélés után Marci szedte őt össze a padlóról, támogatta, vigasztalta, mikor az apja meghalt, elvitte pszichiáterhez, vele együtt sírt minden pozitív terhességi teszt felett. Köztük nem akármilyen erős kötelék húzódik. Ha az egyikük elgyengül, a másik visszarántja a mélyből. Csak vigyázni kell, nehogy a nagy igyekezetben a vaskos kötél rájuk fonódjon, és összeroppantsa valamelyiküket.
Persze, az anyja szerint el kell engedni azt, aki menni akar. Hosszú póráz, kislányom, az a jó házasság titka. Mikor közölte az anyjával, hogy a póráz a kutyáknak való, az anyja hangosan felröhögött, fekete szemében a téboly izzó parazsa lángra lobbant. Kutyák ezek mind, kivert korcsok, kislányom!
Hogy elűzze anyja keserű szavait, kinyitotta az ablak szárnyát, és két tenyérrel ránehezedett a párkányra. Mély levegőt vett, letüdőzte a fehér fényességet. Elképzelte, hogy a hajnal egy darabja a szíve alatt ragyog, meggyógyítja, eltünteti a hegeit, beforrasztja a tátongó sebeket.
Isten megteremtette a férfit, Ádámot, majd a nőt, Évát. Ő maga Éva, csont a csontból, erre született. Segíteni. Szolgálni. Örökíteni az anyagot. Egyben tartani a családot. Egyedül ő képes rá. Az anyja elbukott, három férj, felzabálta őket, elűzte mindet. Az apját a halálba kergette az örökös mártírkodással, a többi futva menekült, mikor meglátták a valódi lényét. A parfümfelhő mögött lapuló démonokat. Elvenni, kiszívni az életet, a férfi büszkeségét. Liza erre nem lenne képes. Inkább megfullad, csak szeressék, érintsék meg, ringassák, és ő adni fog. Magából, a lényeget.
Ahogy kifújta a levegőt, látta, hogy a medence vize megmozdul, hullámok szántják felszínét. Két alak tűnt fel a kékségben, egymásba fonódva lebegtek. Az ablakban állva alig lehetett látni, hol végződnek a végtagok, mintha testük egy lüktető szerv lenne. Aztán Liza szeme láttára az Isten kivette az ember egyik oldalbordáját, és húst tett a helyére. Az emberből kivett oldalbordát az Úristen asszonnyá formálta, és odavezette az emberhez. A hajnali derengésben lassan kirajzolódott egy széles hát, amit vékony karok szorítanak. A férfi válla megfeszült, a nő hosszú nyakát nyújtogatva az ég felé fordította az arcát. Csípőjük egyszerre mozdult, a víz a csupasz testüket ölelve hullámzott.
Liza meredten állt, esze ágában sem volt elfordulni. Áhítattal nézte a férjét, ahogyan egy másik nővel szeretkezik. Kioldotta köntösét, és hagyta, hogy a selyem lehulljon a padlóra.