regényrészlet

Leskó Abigél: Sérülések

A lélek a fizikai világban állapotos. Így óvatosan, nagy rúgásokkal, elfolyó vízzel, vagy éppen nagy hirtelenséggel, bármi előjel nélkül beindul a szülés.

Azt hiszem, azért nem kerestelek, mert mindenhol megtaláltalak. Nem tudom, hogy te miért fordultál vissza. De az élet veszettül csodálatos.

Igen, meghalnak. Igen, megszületnek. És az előző két mondat között még logikai összefüggés sincs. A hiány attól hiány, hogy nem lehet kitölteni. Mégis úgy érzem, a lelkem halál által kirágott lyukacskáin ömlik belém az élet. Hogy van szövetségük. Igen, elvesztettem azt, amire építettem magam. Meghaltak körülöttem. Nem akarok szenvedni azon, ami nincs. De hiába születtem a dinamikus fájdalommal magamban, lappangva gyászolnom kellett.

A gyászt talán úgy írnám le, mintha több ezer kilométerre egy fedett, biztonságos helytől rám szakadt volna az ég, változatos intenzitású viharral, és először csak futottam, teljes erőmből, az utolsó vízmentes levegőmig csak futottam és futottam, de aztán rájöttem, hogy nincs hova. Felemeltem a fejem, és ott volt a gyászom tája, az életem alteregója, amit tudtam, hogy el fogok hagyni. Persze megnyugtató, ha a gyásznak van tája, mert az ember minden megkerülhetetlenül, feltűnően szembesítő körülmény nélkül élhet ott addig, amíg nincs készen annak elhagyására. Ezek nem végérvényes elhatározások, hanem hullámok, időszakok, fázisok. A gyász, azt hiszem, a napsugarak vihara. A változatos napsugaraké. A magány szűrőijé.

Olyan ez, hogy amikor az ember megszeret valakit vagy valamit, akkor az megfogan a lelkében. Amíg itt van, vele egy helyen, addig csak nő, és fejlődik, terjeszkedik, elnehezedik, fészkelődik, a lélek pedig táplálja, teret biztosít neki. Hatalmas, kerek világ lesz tőle a lélek, amit legszívesebben körbejárna az ember, ahányszor csak lehet. Magát is olyan szépnek látja, mert önmagában hordja azt, ami neki a leggyönyörűbb. De állapotos. A lélek a fizikai világban állapotos. Így óvatosan, nagy rúgásokkal, elfolyó vízzel, vagy éppen nagy hirtelenséggel, bármi előjel nélkül beindul a szülés. Van, aki lassan válik el, van, aki gyorsan. De elmegy. Nem marad más, csak a megnyúlt felület összehúzódása, a hiány, a nyomok, a foltok, az elengedés harca, és az a fájdalmasan szép ösztön a gondoskodásra.

Én nem tudom, hogy ez itt most az élet vagy a halál. Annyira nem is érdekel, mert ezek világi fogalmak. Egyszerűen biztosan tudom, hogy a lélek striái érvényesek egyedül mindenre. A szeretet és az elválás nyomai. Azok után kell menni, mert azokon kívül semmi sem állandó. Én a halálodnál rájöttem, hogy nem maga az állapotosság ideje a fontos, hanem a lélek striái, ahogy különlegessé válnak, és a lehetőség, hogy a következő találkozásnál (amiben hiszel, mennyország, lélekvándorlás utáni következő élet, a lelkek helye, vagy bármi, amiről én nem tudok) valaki visszakerülhet vagy beleölelgetheti az energiáját a léleknek azon részébe, amit előtte formált. A lélek striái, mint a karszalagok a gyerekek kezén születés után; egy jelölés, hogy ez itt a lelkem, és nézd, ez itt a te helyed előző nyoma. Ez az a bizonyosság, ami engem tovább vitt a halálod után. Mesélnem kell neked, hogy milyen jó ez a világ, és a lelkemben hány életet hordoztam, amíg itt lehettem. Mert mi van, ha neked majd megtetszik más helye, és szívesebben bebújnál egy kicsit oda is. És mi van, ha az én helyem kell majd más lelkében az ő sokkal mélyebb szeretettjének. Miatta is folytatnom kell. Itt van dolgom, mert itt vagyok. A lélek tudja.

Semmi sem nyugtat jobban, mint az, hogy bár a lelkem egy része csíkos, foltos, színes, fényes és gyönyörű, mert életeket hordtam benne, attól még vannak, akiket ebben az életben, most is hordozok, és akik most is növekednek.  A többi “mindössze” nyom, és egyszer mindenki az lesz – ha nem csak lenyomatot hagynánk, többet nem tudnánk megölelni egymást. Velem is várandós más lelke, és még kíváncsiak rám, és készülnek az érkezésemre. Arra a pillanatra, amikor kikerülök belőlük. Addig várjuk egymást.

Másrészt nem tudom, hogy te hol vagy, de itt van annak egy békéje, amikor az ember elfogadja, hogy vannak dolgok, amik elvesztésén sosem lesz túl. Ez is nyugalom. Annak a nyugalma, amit már az előbb leírtam, hogy valahol (a te hited szerint) az a hely újra az övé lesz. Persze nincs jogom meggyőzni téged arról, hogy élj. Csak próbálok jó tesód lenni. Ezért kezdtem el beszélni hozzád. Azért meséltem el csupaszon, takarózás nélkül ezt, hogy ne félj. Ha meg már itt élsz, a fizikában, akkor hátha kell éppen egy mondat, egy biztató szó, egy történet, nem tudom.

Csak gondoltam, beszélgessünk. Azt mondták, próbáljak meg valahogy kapcsolatba lépni veled, hogy elrendezhessük valahogy ezt, mert túl sok beidegződésem eredhet belőled, és jó lenne megvitatni ezt nekünk. Hát, nem tudom. Biztos, ami biztos, írtam neked egy könyvet, amiben elmeséltem, nagyjából mi hozott el hozzád, vagyis, hogy az elmém hogyan látta a lelkemet. Láthatod, hogy összevissza működöm: lélekből élek és agyból narrálok, aztán agyból élek és lélekből narrálok, de ilyen az ember, elfogadtam, hogy az én lelkemnek a test rezgésében van most feladata. Például meg kellett írnom ezt a könyvet. De – mint lélek a léleknek – most éppen süt a nap. Én is.

1 comment

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: