Hát azt üzenem, kedves Réka, hogy dögölj meg! Ne valami halk, távoli füttyként tűnj el örökre; inkább korhadó kidőlt faként, szépen lassan. Lásd magad körül a sarjadó, fiatal suhángokat a viruló világoszöld leveleikkel, miközben kérged alatt okos férgek élvezik a testedet.
Itt vagyok a főtér sarkában, ahogy javasoltad, a megbeszélt kávézóban. „A zöld levelekhez” a neve. Ki ad ilyen idióta nevet egy kávézónak? Kinn a teraszon ülök. Remélem látod majd az arcomon, mennyire undorodom a boszorkányos képedtől. Mi a fenéről akarsz velem bájcsevegni?
Látlak már. Ezért jó a teraszon ülni, belátni az egész teret. Mint duruzsoló méhraj cikáznak az emberek, sietnek ide-oda, valahova, valakihez. Most látom csak e vágyakozó rohanást, talán ilyen voltam én is, amíg volt hová és kihez.
Jössz. Ribancos imbolygással. Jaj, még menni sem tudsz, ahogy más, normális emberek, nevetséges vagy. Nem állok fel, neked nem, édesem. Biccentek csak, nem köszönök.
– Ülj le, drágám – a férjem, na igen, a volt férjem már tudja, mennyire drága vagy. Nem remegek, mosolygok. Mosolyognom kell, ahogy a székre mutatok. Ideülsz, szembe velem. Eltakarod a virágokkal, élettel teli teret. Megcsap az orrfacsaró parfümöd szele, émelyítő rózsa, hogy foglak kibírni?
– Dóri, fontos, hogy beszéljünk Attiláról.
Milyen negédes kis hangocska, trillázik. Neked – édesem – én Dorottya vagyok. Ezzel a nyávogó hanggal hálóztad be Bélámat is? Kis fontoskodó picsa. A szádra veszed az én drága fiam nevét, mit képzelsz, mindent eltűrök? Idegesít ez a lánc, miért ezt vettem fel, húzza a nyakam, lefelé, a földre. Ráncos a kezem. Ilyen vén lennék? Össze kell szednem magam, hogy ne görnyedten üljek. Bájos vagyok, ezt kell lásd. Ránézek a szarkalábaidra. Hiába kened magad. Csak nem akarod elmagyarázni, miért nem engeded, hogy beszéljek Attilával? De tudom én. Ki akarod tépni belőlem!
– A fiamról? Inkább őt küldted volna – már hat hónapja nem láthattam, tudod te jól. A lengő fülbevalóidat nézem. Mintha szeneslapátok lennének. Lenyomom a kezem a combomra, nem reszketek, nem reszkethetek előtted. A hajad tépném ki dühömben, kedves Rékám.
– Éppen ezért. Béla nem engedi – suttogod. Szegény kis ártatlan Rékám! Micsoda egy szemforgató ribanc vagy! Azt hiszed, bekapom a horgot? Még, hogy a volt férjem?
– Nem te beszéled teli a fejét? – dőlj hátra Rékám, úgy, színészkedj csak, hiába húzod fel a szemöldököd, átlátok az üres befőttesüveg fejeden. Ha kinyitnám, érezném a fancsali savanyú szagot, amit az életemre borítottál.
– Béla tiltotta meg neki.
Miféle aljas játszma ez? Béla szereti a fiunkat, ő nem csinálna ilyet, ez is csak a piszkos játékod része, hol a csapda, hol? Ide-oda teszed a poharat, nem tudod, hova nézz. Jó jel, zavarban vagy. Hazudsz.
– Ezért jöttél? – a vállad fölött egy távoli szobrot nézek, átlátok fölötted, melletted, rajtad. Szobor vagyok, egy szfinx, nemes. Ne lásd, hogy nyüszítek legbelül.
– Kérlek, próbálj meg beszélni vele. Győzködöm, de hiába. Segíteni szeretnék neked, mint nő a nőnek.
Egy ribanc egy nővel, így értetted ugye? Kis ártatlankám, pont miattad nem beszélek Bélával, te vagy az oka! Vagyis én találkoznék vele, ő nem hajlandó.
– És mégis hogy képzeled? Nem veszi fel, ha hívom – persze, hogy hívom, kedves Réka. A fiunk miatt is, miért ne hívnám. A férjem volt, jogom van hozzá. Nézz csak, amerre akarsz, forgasd a szemed, nem bírsz idenézni a szemembe. Dülöngélnek a bizsuk a fülcimpád alatt, pofoznak helyettem is.
– Akkor lepd meg Attilát. Az apja fia, de hátha ő szóba áll veled. Talán. Minden kedden ötkor jön ki a suliból.
Mi az, hogy talán? Mi az, hogy az apja fia? Érzem, ahogy kiszárad a szám, nyelek egyet, nem lehetek ennyire gyenge előtted. Légkalapácsok, zúgó porszívók robaját hallom, zsibbad a nyakam. Oda kell figyelnem, nem eshetek össze. Hiába vártam Attilát, sosem volt ott, pedig ott kellett volna lennie, ah hányszor, az iskola kapujában, tanítás után. Édes fiam, mi van veled?
– Vártam rá ott, az iskola előtt – adom meg magam. Nem érdekelsz, Réka, akármit is gondolsz, csak a fiam hadd lássam.
– A negyediket egy másik gimnáziumban végzi. Miattad. A Vörösmartyban, a Horánszky utcában. Oda menj. De nem tőlem tudod! Holnap, ötkor!
*
Fél öt. Itt állok a kapuval szemben. Mint egy kilúgozott rongy. Forgolódtam csak, azok a rosszmájú lidércek sugdostak a fejemben, fojtogattak egész éjszaka. Tegnap összevesztem a főnökömmel, van elég más légiutaskísérő is, oldja meg, nekem most itt kell lennem. Muszáj Attilával beszélnem, érzem, tudom, szeret. Nem izgat, akárha szajhának néznek is a tűző napon, ahogy sétálok le-fel. Csak legyen vége már ennek a rémálomnak! Ég a gyomrom. Nem érdekel. Ha egy hadsereg lőne is rám, itt kell álljak, várnom kell.
Jönnek a csitrik, a suhancok. Röhögcséljetek csak. Ott van, látom, látom, jön a fiam! Szólnom kell neki, kiáltok.
– Attila! – Megbicsaklik a hangom.
– Mit keresel itt?
Ne nézz így rám, kérlek, Attila! Akkor néztél ilyen durcásan, amikor eltört valami játékod, vagy amikor elestél a homokozóban. Odamehettem hozzád, hogy megöleljelek. Meg akarlak ölelni.
– Kisfiam, látni akarlak, hogy vagy? – szipogok. Összegyűröm a zsebkendőt. Nem érdekel, itt vagyok vele. Láthatom. Fél év után először!
– Tudok mindenről, apa mindent elmesélt.
– Mi mindent? – megijedek, miért ilyen gonosz velem, ez nem az én fiam, Attila aranyos, jószívű gyerek. Olyan nyílt és őszinte. Büszke vagyok rá. Izzadok, rám tapad a blúz, fázom. Ez a bűzös robogó is épp most kell idejöjjön.
– A zűrös ügyeidet, hogy zugivó vagy, a kalandjaidat a pilótákkal. Minden járaton mással. Mindent. A válogatóra sem jöttél el, pedig megígérted, jól vívtam, bekerültem a keretbe, de ugye ez sem érdekelt, csak az a német kapitány.
Emlékszem. A szívem szakadt meg, hogy nem lehettem ott Attila versenyén. Törölték azt az átkozott járatot, Berlinben ragadtam. Mi köze ennek a kapitányhoz? Édes fiam, ne tedd ezt velem! Belém nyilall a gonoszság újféle lándzsája; lehet, hogy Rékának igaza volt?
– Apád hazudik! – hörgöm bele a kietlen, piszkos utcába, nem érdekel senki, figyeljen csak a sok bamba. Vasabroncsok szorítják össze a mellem, nem kapok levegőt. – Attila, ne fordulj el, ne hagyj itt! – Ne hagyj itt! Nem bírom tovább. Zokogva nézem, ahogy elsiet előlem. Előlem! Nem érdekel, eljövök a jövő héten is, és aztán is, minden kedden! Mit csináltak az én fiammal? Béla, mi tettél? Mit mondtál ennek a szegény gyereknek?
*
Fél öt. Itt állok a kapuban. Ötödszörre is. Zuhog az eső, átázott a kabátom. Szúr a szívem. Kijön. Rám néz. Milyen szép, tizenkilenc éves, már felnőtt férfi. Szó nélkül elmegy. Vissza sem néz. Kikaparnám Béla szemét! Kővé meredtek a lábaim, dermedt üresség szobra vagyok. Azt hittem, csak rossz regényekben van ilyen ázott szerencsétlenség. Mit tegyek?
*
Fél öt. Sötétedik. A kapu korlátjába kapaszkodom. Szédülök. Nyolcadszorra muszáj szóba állnia velem! Hallom a csengőt, a hirtelen kirobbanó lármát. Nem hagyhat itt szó nélkül! Görcsöl a gyomrom. Szokásos. Beszélnem kell vele. Szeretnie kell! Észrevett. Idejön! Idejön a fiam! Édes lelkem, kérlek, beszélj velem!
– Megint itt vagy? – Milyen dühödten mondja szegény. Persze, hogy itt vagyok, mindörökké itt leszek.
– Kérlek, Attila, édes fiam, beszéljünk! Látni szeretnélek! Hogy vagy, hogy megy a suli, a kardozás? Ne hagyj itt, kérlek!
Haragosan ugrándoznak a szeplők a pisze orra körül. Mogorva a szája, az elvörösödő füle. Ökölben a keze. De rám figyel, látom a szemében. Érzem az arcomon. Elönt a forróság. Istenkém, könyörülj rajtam!
– Beülhetünk valahova, ha akarod, anya.