regényrészlet

Kartali Zsuzsanna: Noa bárkája

Kezéből rég kiperegtek már a napok. Eleinte mint egy rózsafüzér gyöngyeit, úgy morzsolgatta őket, de az olvasó fonala annyiszor elszakadt, hogy semmi értelme sem volt tovább bogozgatnia. A tavasz után a nyár is kihamvadt. Ami körülvette, az a múló koraősz lehetett, ezt a következtetést az egyre becsesebbé váló napos időszakok ritkulásából és rövidüléséből szűrte le.

Egy darabig úgy tűnt, a barlangteremnek jónéhány kijárata van. Miután Noa megvált cseppkőpárnájától, és elbotorkált a falig, azzal az elhatározással indult tovább, hogy körbejár, és amint megtalálja a folyosót, mely idáig vezette, elindul rajta visszafelé. A pánik, ami a hegy gyomrába hajszolta, mostanra bizonytalan szégyenérzetté fakult. Csak egy kis ájulás kellett hozzá, meg egy bögrényi csepegő víz, hogy ráébredjen: úgy rohant el, mint egy halálra rémült gyermek, tájékozódás és terv nélkül, vakon, kétségbeesve.

A zseblámpa szolgálatkészen repdeső fényköre újabb és újabb cseppkő-formációkat fedett fel előtte. Úgy érezte magát, mint Juliska, aki Jancsitól elszakadva a mézeskalács ház hátsó raktárába tévedt, ahol a félresikerült, torz süteményfigurák gyűltek. Ha egy tovavezető járat szájadékára bukkant, próbált egy-egy cseppkőalakot megjegyezni, de amikor egy másik folyosó sötétlett fel előtte, mégsem tudta róla megállapítani, hogy látta-e már korábban, vagy sem.

Ejnye! Sosem voltál ügyes a kirakósban. Lásd be végre, hogy eltévedtél! – csúfolódtak rajta a tarajos zápfogú mézeskalács-szörnyek. – Add fel, és feküdj le szépen! Ne félj, nem vész kárba egyetlen porcikád sem. Kistestvéreink, a vak gőték és ászkarákok sok-sok nemzedéke lakomázik majd a testedből!

Noa megtorpant, és kezdte kigombolni a kabátját, mintha előzékenyen kicsomagolná magát, hogy húsát ne az apró barlangi lényeknek kelljen megszabadítaniuk a göngyölegtől.

– Meg ne állj, ne hagyd el magad! – jajdultak fel figyelmeztetően a mocsárciprus léggyökereihez hasonló, domború homlokú cseppkőtörpék. – A különbségkereső játékban mindig jó voltál. Jelöld meg egyikünket, így észreveszed, ha újra hozzánk keverednél!

Noa kotorászni kezdett kabátja zsebeiben. Talált egy fél pár lila kesztyűt, amit sapkaként az egyik kőtörpe fejébe húzott. Ezután már magabiztosabban vizsgálgatta a különféle mézeskalácsokat. A sárkányok és a manók csoportozata után egy szimfonikus zenekar következett olvatag sípokkal, hárfákkal, üstdobokkal, amiket egy kőbe dermedt vízesés, majd egy cseppkőorgona követett. Amikor ismét szörnyek magasodtak fölébe, már gyanakodott, hogy talán ismerősek, végül pedig örömmel üdvözölte az újra felbukkanó lila sapkás törpe csapatát.

Sikerült hát felderítenie a terem falait. A következő körben aztán három kijáratot számolt össze: egy-egy szűkebbet a kővízesés két oldalán, és egy egészen tágas harmadikat, éppen a sárkányok mögött.

Az oszlopszerű dínólábak között átnézve ismét felsejlett a lila kesztyű. Integetve biztatta Noát:

– Menj, menj! Kiálltad a próbát, a sárkányok nem állnak többé az utadba!

Noa elindult. Hinni akarta, hogy a járat, amelyet választott, a szabadba vezet. Félt, hogy lámpája bármikor lemerülhet, ezért addig kellett a lehető leggyorsabban haladnia, amíg a tapogatódzás le nem lassítja. Lábai már nem remegtek, ezért rájuk hagyatkozott, hogy vigyék, amerre a vakszerencsénél talán egy hajszállal határozottabb izommemória sugallja nekik.

Ha szűkülethez ért, átnyomakodott rajta. Ha valami furcsaság megrémítette – egyszer például fekete kapcsos könyvet látott egy kőpárkányon, mintha csak polcra tették volna – pislogott néhányat, és igyekezett elfeledni a látványt. Ha elágazás következett, azt az utat választotta, amelyikről úgy vélte, emelkedik, de ha pár lépés után mégis lejtőn kellett lebucskáznia, mégsem fordult vissza. A vágyott kijárat akár a hegyoldal egy alacsonyabb pontján is nyílhatott, hiszen Noa egyáltalán nem emlékezett rá, hogy milyen útvonalon menekült idáig. Azt is csak remélhette, hogy aki vagy ami elől a földbe fúrta magát, az már messze jár. Talán észre sem vette Noa nyomait, vagy ha mégis, időközben lemondott arról, hogy elkapja őt.

A lámpa eleinte optimista fürgeséggel szökellő hidegfehér fénynyalábja melegfehérre, majd vajsárgára, aztán naplemente-narancsra váltott. Ereje fogytával egyre kisebb távolságban futott Noa lába előtt, akár egy öregedő és gyávuló kopó. Végül lemondóan rátelepedett az egyik bakancs sáros orrára.

Meghalok, ég áldjon! – hunyorogta búcsúzóul a fény. Utolsó pászmájával még megnyalta Noa kezét, aztán visszavonhatatlanul kihunyt.

Noa a gyászoló gazda mozdulatával simogatta meg a zseblámpa kihűlt hengerét, és mint egy apró urnát, amelytől a benne rejlő drága hamvak kedvéért képtelen megválni, kegyelettel a zsebébe süllyesztette.

A sóhaj, amivel a fénynek búcsút intett, sugárhajtóműként a mélyűr sötétjébe penderítette. Arra a pár pillanatra, amíg tenyere nem érintett sziklát, tudata elszakadt a tömegvonzástól, és tűszúrásnyi csillagokkal pettyezte ki maga körül az éjszínű semmit. Azonban egy, a valódi űrben értelmetlen, reflexszerű úszómozdulat közben Noa keze beleütközött a barlangfolyosó falába. Két tenyérrel, majd teljes testtel rátapadt a függőleges kőre, miközben lábbelije átázott talpa olyan erővel csattant a sárba, mintha a földinél sokkalta nagyobb mesterséges gravitáció kényszerítené. Az űrből egy mélytengeri árokba hullott, ahol kilométerek tintafekete vízrétegei nehezedtek rá. Terhét cipelve haladt hát tovább, araszról araszra csusszant. Tüdeje pattanásig feszült. Meredt szemmel, tátott szájjal itta a levegőt, mely sűrűbb volt, mint a tengerfenék kocsonyás lényeinek kondenzált testnedvei.

Meghalsz, ég áldjon! – sziszegett rá hirtelen egy elektromos angolna. Elsuhanó csigolyái hívogatóan fénylettek, mint egy metrószerelvény kivilágított ablakai az alagútban. Noa megadó közönnyel, gondolkodás nélkül botorkált a nyomukban.

Erre gyere, erre! – villant fel előtte egy libegő, gyöngyházszínű fényecske. Üvegtestű horgászhal csalilámpása volt, hívásának nem lehetett ellenállni. Ezt már lelkesebben követte Noa. Zihált, vérébe csak úgy tódult az oxigén. A fénygolyó nőtt, növekedett, és strandlabda méretű szemgolyóvá változott.

A horgászhalat fluoreszkáló óriáskalmár kapta be, és Noa egy lebegő, gondolattalan bölcsességű, fotonháton száguldó életforma részévé vált. Elméje ujjongva vetette magát a tapadós sötétből a bizsergető fénybe, miközben elcsigázott teste kizuhant a barlangrendszer egyik oldalbejáratán.

A déli naptól áthevült fűcsomók közé hengeredett, és elterült.

– Cirip. Cirip. Cirip. Valami elzárta a kijáratot, nem tudok kimenni! Pedig nőstényt kellene találnom, hogy megtermékenyítsem, és lerakja petéinket. Hamarosan vége a meleg időnek. Cirip, ez sürgős! Eresszenek ki!

A nő felült, és megdörzsölte viszkető tarkóját. A kaparászás azonnal megszűnt, de furcsamód a cirregő ébresztőóra is elhallgatott. Noa káprázó szemeit szúrta a fény. Ennyire elaludt volna? Sebaj. Olyan fáradt! Visszafekszik, csak még egy kicsit. Hol lehet a párna?

Görcsös, sárpikkelyes ujjai a szénává szikkadt füvet markolászták. Ahogy végignézett magán, melléből szaggatott sóhaj szakadt fel. Durva szövésű télikabátja akár egy erdőszélre kihányt, vedlett kárpitú kanapé, ami mindjárt tüzet fog a forróságban. Kapkodó mozdulatokkal lehámozta magáról, ám eldobni nem tudta, mert rajta ült a kabát hosszú szegélyén. Szédelgett, de talpra kecmergett, a ruhadarabot nem eresztve. Nem dobunk el semmit. Nem szemetelünk, nem hagyunk nyomot.

Nyomok… Mit mutat a kabátba száradt, porrá omlott sár? Sehogy sem illett a fűszerillatú, rovarzenés lankára. Noa választ keresve karjára vette a kabátot, és tisztuló tekintetét körbehordozta a buckák felett. Nem gondolt már ágyban ébredésre, sem visszafekvésre, de a „honnan” és a „hová” kérdésére még kereste a választ.

Amikor megtalálta, kis híján újra beszippantotta a pánik. Nem, nem! Ha már kiköpte az a sziklaszáj, nem nyelheti el újra! Kis híján csapda lett a barlangi menedékből, ahová a felhőörvények közül le-lecsapó, dobhártyaszaggató fegyverropogás, meg az azt kísérő pusztító szélörvény űzte egy ki tudja, mennyi idővel azelőtti, zivataros estén. A napsütésben már nem volt mi elől menekülnie, és Noa elbizonytalanodott, hogy korábban mitől rémülhetett halálra.

Kezéből rég kiperegtek már a napok. Eleinte mint egy rózsafüzér gyöngyeit, úgy morzsolgatta őket, de az olvasó fonala annyiszor elszakadt, hogy semmi értelme sem volt tovább bogozgatnia. A tavasz után a nyár is kihamvadt. Ami körülvette, az a múló koraősz lehetett, ezt a következtetést az egyre becsesebbé váló napos időszakok ritkulásából és rövidüléséből szűrte le.

Szívesen napfürdőzött volna még a lejtős hegyoldalon, ha a stresszből felengedő teste nem kezdte volna egyre hangosabban követelni a jussát. Horpadt hasfalára szorított tenyere könnyedén befért a derékszíj alá, és nem volt több lyuk, hogy szorosabbra húzza a férfiaknak való, széles övet.

Az életében sosem ismert, holtában jó szellemmé előlépett barlangi túravezető ismét hasznos sugallattal szolgált neki.

– Ha a hegyen vagy, akkor a nemzeti parkban vagy. Előbb-utóbb minden ösvény a látogatóközponthoz vezet!

Kiépített sétautakat persze csak a főépület közelében lehetett találni. A hosszabb túraútvonalak gyakorlatilag a kirándulók által kitaposott csapások voltak, amelyeket azonban mostanra, hogy egy ideje csak Noa járt rajtuk, nagyrészt visszafoglalt magának a vegetáció.

Noa csak a fák törzsére felfestett jelzésekben, na meg ösztönében és szerencséjében bízhatott. A lejtő csalogatását követve a völgy felé ereszkedni túl könnyű lett volna, és túlzottan becsapós. Minden hegy kerülete a lábánál a legnagyobb, pedig neki legalább részben meg kellett kerülnie a hegyet. Vagy akár többet is. Arra ugyanis rájött, hogy egy nyugati lejtőn kezdte a délutánt. Agya egyre több emlékfoszlányt kínált fel, hogy éledező tudatossága újrahasznosíthassa azokat. A cseppkőbarlang látogatható szakasza a déli lankára nyílt, viszont a Gőte-hegy nyugati oldalát Noa másmilyennek ismerte.

Sorra venni a hegyvidék déli lejtőit szép feladat lett volna – megrakott hassal és tömött hátizsákkal. Éhesen és kiszáradva viszont Noa egyértelműbb iránymutatásra vágyott. Például egy kékkel felfestett, fordított U betűre, amelynek boltíve alatt a tömzsi, fehér kukac a fő attrakciót jelzi, ami nem más, mint a barlangi vak gőtéket rejtő központi barlangterem-együttes. Miközben igyekezett déli irányban haladni, sóvár szeme minden sziklára és fatörzsre a vágyott piktogramot vetítette, talpa pedig a gyepszint minden kopasz foltjában ösvényt tapintott. Ezért aztán, amikor valóban rábukkant egy barlangjelre, nem is zöldnek látta, amilyen valójában volt, hanem kéknek, és a gőte leegyszerűsített ábráját is a zuzmófoltok közé képzelte. Addigra a lábai mégis lejjebb vitték valamelyest, a sűrűsödő bokrosba, amelyben itt-ott vékony fácskák is felütötték fejüket. A növényzet és a sziklák mintázatába nagyon is jól beleillett egy keletnek futó ösvény képzete.

Noa türelmetlenül követte a káprázatot, várva, mikor bukkan rá a következő, erőfeszítéseit igazoló túrajelzésre. Ehelyett azonban egy sövényszerű, de annál áthatolhatatlanabb, hosszan elnyúló kúszószeder-bozótba szaladt bele. A tövises hajtásvégek osztódó sejtcsoportokra emlékeztető, hamvasfekete gyümölcsei józanul figyelmeztették arra, hogy már nem is emlékszik, mikor evett utoljára.

Az őszi erdő ajándékain kevés, noha örvendetesen gyarapodó számú állattal kellett Noának osztoznia, de ezeket a szedreket láthatóan még nem csipkedték meg. Noa buzgón szemezgetett, a bőrébe kapó, karját és kézfejét összekarmoló tövisekkel mit sem törődve tömte szájába a túlérett szedret. A nyálmirigyeit máskor kíméletlenül összehúzó fanyar levet most mennyeien cukrosnak érezte. Ezekben a percekben a teste diktált, ő pedig átadta magát a testnek és a percnek. Minden sejtje a percben élt, és ujjongott, hogy élhet.

Még egy fürtre való bogyó. Ott is egy fürt! Amott meg egy még nagyobb! A szedersövény észrevétlenül kanyarodott, és egy apró öblöt vetett. A tövislabirintus védett zugának falairól minden eddiginél dúsabban és csalogatóbban csüngött a termés. Noa kinyújtotta érte krisztusi sebekkel megjelölt kezét, de ekkor halk reccsenést hallott, és elnyelte őt egy mélyzöld, földszagú üreg.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: