novella

Lovass Adél: Örökre

Már nem írok üzenetet. Minek? Ha az eddigiek is hiábavalónak bizonyultak, akkor a többi már úgyis felesleges.

(drámai monológ)

(Fiatal nő jön, kezében összegöngyölt iratlapok, ütögeti velük a tenyerét)

Jól van. Ha így akartad…, akkor jól van. Legyen. Hogy is mondják? „Bevégeztetett”. Vagy ez túl színpadias?

Az.

És én már annyira nem szeretnék játszani. Az egész mocskos világ a hazug érzelmeivel is csak folytonos játékra késztet; álszent, vacak kis játékokra, álságos szerepekre. Túlélési taktikákat tervezünk, eljátsszuk naponta a szerepeinket, melyekbe egykor belekényszerültünk. Visszük tovább a saját magunk kreálta sztorinkat: iskola, munkahely, család, bla-bla-bla-ba; pedig már rég rájöttünk, hogy nem az a nekünk való szerep, amit játszunk, nem az az élet, amit élünk, mégis felkelünk, csináljuk, megyünk, tesszük, lépünk, mondjuk, böfögjük, öklendjük…

Hazudunk. Magunknak is. Te is hazudsz. Hallod?!

Nem! Megfogadtam, hogy nem fogok többé hozzád beszélni. Már nem! Beszéltem hozzád eleget. Megpróbáltalak meggyőzni számtalanszor, számtalan módon: a szavaimmal… A tekintetemmel. A kezeimmel, az érintésemmel. Megpróbáltalak a testemmel is meggyőzni téged, a nyelvemmel, mikor úgy akartalak csókolni, mint senki más még e földön, akartam, hogy sose felejtsd el azt, úgy csókoltalak, hogy sose tudd kiverni érzékeid legmélyebb bugyrából, ahogy beszippantalak, befogadlak és feloldódsz bennem, az összes testnyílásom és testnedvem azon dolgozott, hogy meggyőzzön.

Hiába? Mondd! Hogyan győzhettelek volna meg jobban?

A nevetséges üzeneteimmel? Vagy az íméljeimmel, az asztalon hagyott, a tárcádba rejtett kétsorosokkal, vagy… vagy a rejtett üzeneteimmel, amiket annyira imádtál tőlem? Imádtál…

Vajon a maival mit kezdesz? Ott, a borotválkozós cucc között.

(Felnevet kényszeredetten.)

Meglepődtél, ugye? Hidd el, én is magamon! Sose hittem volna, hogy képes leszek ilyen őrültségre. Becsengetni a lakásodra, mikor tudom, hogy nem vagy otthon: „Ó, de kár, nagyon sajnálom! Csak pont erre jártam! De hadd kérjelek már meg, hogy használhassam a mosdót, mert úgy érzem, már a metróig se bírom ki. … Igen, igen, a munkatársa vagyok. És az adóbevallásra az aláírása… Merre van a kapcsoló? Jaj, köszönöm, tényleg végszükség miatt!”. És akkor levettem azt az átkozott karkötőt, amit akkor adtál nekem, mikor… Azt a rohadt, kibaszott karkötőt, és odarejtettem, a hármaspengéjű és az elektromos közé. Hogy megtaláld reggel. Rögtön. Hogy tudd…!

A többit majd úgyis később fogod megtudni.

Már nem írok üzenetet. Minek? Ha az eddigiek is hiábavalónak bizonyultak, akkor a többi már úgyis felesleges. Hogy gonosz vagyok, mert nem mondtam el neked? Hogy talán segíthettünk volna a dolgon? Ugyan…

Segíteni… (Kinyitja a kezében lévő iratot) Segíteni…

Ezen hogy lehetne segíteni?

(Énekel)

„Tente, baba, tente, itt van már az este…”

(Néz maga elé, majd kis szünet után folytatja)

„Aludj, ingó-bingó, kicsi rózsabimbó…”

(Beszélve folytatja)

Ugye tudtad, milyen sokat jelent nekem? Ugye tudtad?

Mindig erre vártam. S amióta ott, a Blahán, felvettük egymás lépteinek ütemét, ahogy éreztük egymás ritmusát, az egymás közelségében való megnyugvást, a teljességet; éreztem, hogy tőled akarom…

Hé! Ugye tudod, hogy nem mi döntjük el? Az, ha együtt lüktet valakivel a lépések üteme; az, hogy a gondolatait is kitalálod a másiknak; az, hogy érted a másikat akkor is, ha nem mond semmit; az, hogy mind a közös beszélgetéseknek, mind a közös csendeknek van tartalma – ezt, ugye tudod, hogy nem mi döntjük el? Ezt: kapjuk. Odaföntről. Valahonnan. Ez egy ajándék.

A karkötő… Ki fogod venni holnap reggel a koszos borotvád mellől a kis fityegővel, amelyen az áll: „Örökre”. Ugyan már! Mit tudod, te, mi az, hogy „Örökre”? Nevetségessé vált ez a szó a szádból. Tudod, mi az Örökre? Ez, ami itt áll ezen a papíron. Örökre. Ez az „örökre” a megváltoztathatatlan! Ez az, amit sem megemészteni, sem megszokni nem fogok tudni soha.

(Énekel)

„Tente, baba, tente…”

„Aludj, ingó-bingó…”

(Beszélve folytatja)

Hogy soha nem mondhatom ezt már az enyémnek.

Mindent elvesztettem, amire valaha vágytam. Mindent.

Hát, tudod, mit!?

Te is tudd meg, mit is jelent valójában ez a szó: ÖRÖKRE…!

(Elmegy.)

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: