novella

Kocsis Gergely: Csúcsragadozó

Inke úgy érezte magát, mint amikor gyerekkorában Nagyi elvitte a templomba. Ahogy ült csendesen a padok között, minden idegen volt a számára, és valaki másnak szólt az ige, az ének, miközben ő már tűkön ült, rohanni akart a vasárnapi sokadalomba.

1.

Inke megbújt a töltőállomás oldalában. Irgalmatlanul fújt a szél az Északi-tenger felől, szitáló esőt vágott az arcába. Nem akart már megint visszamenni a shopba, mert így nem fogja senki felvenni, és sose jut el Koppenhágába. Ha este nem jelentkezik be Dr. Nielsennél, akkor baj lesz. A telefonjára nézett, fél öt volt.

Végül elszaladt vécére, undorodva fertőtlenített le mindent, amihez kénytelen volt hozzányúlni. A shopban a fejét leszegve, szinte bujkálva, de azért hosszasan elnézegette a kacatokat, addig sem kell kint lennie. Végül egy női magazinra és egy zacskó pillecukorra esett a választása. Természetesen megint nem találta a pénztárcáját, elgémberedett ujjaival sorra nyitogatta ki a zsebeket, de nem volt sehol.

Félreállt, bár nem volt mögötte senki, és egyre nagyobb zavarban kereste a tárcát. Végül természetesen abban a zsebében találta meg, ahol már vagy háromszor megnézte. Megkönnyebbülve fizetett. Az újságot a hátizsákjába tuszkolta. A cukrot kibontotta, egyszerre kettőt kapott be. Érezte, ahogy a málnaíz szétolvad a szájában. Észre se vette, hogy valaki mögé lépett.

– Helló, stoppos vagy?

– Jó napot, igen, Koppenhágába igyekszem.

– Ha jönni akarsz, gyorsan szedd össze magad, mert időre kell odaérnem – mondta pergőn a férfi.

Svédnek tűnt, vagy valahonnan a svéd határ környékéről származott. Alacsony volt, ugyanakkora, mint Inke, aki maga is alulról verdeste 165 centimétert. Ritkás, fekete hajú, zömök, pocakos, ellenszenves figura volt, arcát többnapos borosta fedte. A lány alíg bírta elfolytani a viszolygását. Már majdnem azt mondta, hogy köszöni, nem megy, amikor meggyőzte magát, hogy lehet, ma már nem lesz senki, aki elvinné, és akkor biztosan nem fog odaérni.

– Rendben, merre áll? – kérdezte, miközben a nehéz hátizsákját próbálta felvenni a vállára.

A férfi nem segített. Előrement, kávéjával és egy sportnapilappal trappolt kifelé a shopból. Nem is válaszolt. Inke morogva követte. A szél kint nem csillapodott, olyan erővel cibálta a Shell-zászlót, hogy hatalmasakat durrant, amikor kifeszítette. A férfi egy fehér furgonhoz lépett.

– Add ide a táskádat, beteszem hátra, mert előre nem fér be.

– Berakom én, köszönöm.

– Add csak ide, és ülj be! A csomagtérbe nem nyúlhat be senki, csak én – mondta határozottan a férfi.

Inkén végigfutott egy ideges borzongás, de végül átadta a táskát. Kinyitotta az anyósülés ajtaját, és örömmel nyugtázta, hogy a fülkéből meleg áramlik ki. A furgon furcsa fertőtlenítőszagot árasztott.

Inkének a kórház jutott eszébe róla, amelyikben Nagyi meghalt. Mikor is volt? Tavaly, nem is, tavalyelőtt. Szegény Nagyi, hirtelen szinte letaglózta a hiánya, levegőt is alig tudott venni egy pillanatig. Szörnyű volt az a kórház, de még szörnyűbb volt látni, hogy az egyetlen ember, akit szeretett, napról napra fogy el. Néha álmában látja, hogy ott ül a kórházszagban, és fogja a vékony, megsárgult kezet. Most próbálta elhessegetni az emléket. Behúzta az ajtót, és végignézett a műszerfalon.

– Hogy tetszenek? – csukta be maga mögött az ajtót a férfi. – Egyébként Jannak hívnak. Téged?

– Inke – fogadta el a lány a férfi vaskos kezét. Erő volt abban a kézfogásban. – Nem is tudom, elég furák.

Szinte meztelen női pankrátorok képei, műanyag figurái lepték el a teljes műszerfalat. Középen egy hatalmas mellű, bikinis pankrátorlány figurája  egy rugóra volt applikálva, ami az ajtó becsapódására elkezdett táncolni. Ahogy jobban megnézte, a melleire külön rugókat szerelhettek, mert azok saját ritmusban rezegtek.

„Fura ez az egész helyzet, ki kéne szállnom” – gondolta Inke.

– Na, induljunk, mert ha nem érek időben a tornyok városába, letépik a fejem. – Jan sebességbe rakta az autót, és kigurult a parkolóból, miközben az ajtók felől éles kattanás hallatszott, ahogy automatika lereteszelte őket. – Szereted a countryzenét? Mert most azt fogunk hallgatni.

Nem kérdés volt, már hangosította is fel az autórádiót, és szörnyen nyálas, vinnyogós country töltötte be az utasteret. Jan az ujjaival dobolta a ritmust.

Inke úgy érezte magát, mint amikor gyerekkorában Nagyi elvitte a templomba. Ahogy ült csendesen a padok között, minden idegen volt a számára, és valaki másnak szólt az ige, az ének, miközben ő már tűkön ült, rohanni akart a vasárnapi sokadalomba.

Most sem mert semmihez se hozzányúlni, próbálta, mint egy teknős, behúzni mindenét. Még több mint háromszáz kilométernyi út állt előttük. Bele sem mert gondolni, hogy fogja kibírni. Egy ideig hallgatták a cseppfolyós countryszámokat, majd hírek következtek. Inke csak most jött rá, hogy rádióadó szólt, nem is tudta, hogy van dán countryadó. A férfit nem érdekelték a hírek, lehalkította a rádiót. A lány a telefonját nyomkodta, válaszolt néhány üzenetre, amiket kapott, és megírta Dr. Nielsennek, hogy már úton van. Ahogy eltenni készült a telefont, érezte, hogy néhány csepp víz kifolyik a töltőcsatlakozóból. Megijedt, és elkezdte ütögetni abban a reményben, hogy ki tudja verni belőle a vizet.

– Beleejtetted a vécébe? – kérdezte Jan, miközben éppen megelőzött egy teherautót.

– Nem, szerintem a szél fújhatta bele az esőt, amikor elővettem, miközben várakozás közben elővettem. Remélem, nem megy tönkre.

– Ezek a szarok, ha vizet kapnak, kinyiffannak, ezért van nekem vízálló telefonom. Sokat jártam a tengeren, megtanultam, hogy egy telefon mennyire életmentő tud lenni néha.

– Lehet – zárta le a beszélgetést a lány. Közben a motor monoton dohogása egyre inkább elálmosította.

– Nem vagy egy bőbeszédű fajta, de csinos pofid van – nézett végig rajta Jan.

A meleg lett, ezért Inke levette a vastag dzsekit. Egy pulóverben ült ott, de úgy érezte, mintha meztelen lenne. A férfi úgy nézett rá, mintha átlátna a ruháján. Önkéntelenül keresztbe rakta a karját a mellei előtt.

– Jobban teszi, ha az utat nézi, mert nem szeretném, ha balesetet szenvednénk – válaszolta, és elszörnyedve látta, hogy a főváros még mindig 286 kilométerre van.

2.

„Vér kell! Az ő vére! Érezni akarod az ízét, ahogy mellé lépsz majd, hogy elveszed, ami a tied. A rettegést akarod látni a szemében, ahogy az életéért küzd.”

„Most nem lehet, sietni kell.”

„Nincs kifogás! Ne késlekedj! Éhesek vagyunk, adj ennünk! Vér kell!”

3.

– Lehet, hogy követnek minket. Van ötleted, hogy miért? – szólalt meg egy idő múlva Jan, közben az oldalsó visszapillantó tükröt tanulmányozta. – Egy kék Volvo jön utánunk, úgy lassít és gyorsít, ahogy én. Gyanús.

– Honnan tudnám? Miért követné magát bárki is? – válaszolta álmosan Inke.

– Ezer oka lehet, rengeteg elmebeteg rohangál szabadon ebben az országban. Kimegyek a következő parkolóba, megnézzük, hogy oda is kijön-e.

Az egyébként se oldott hangulat most hirtelen nagyon feszültté vált. Inke azon kapta magát, hogy ő is a Volvót nézi a tükörben. Valóban ott jött mögöttük, egy kicsit távolabb. A következő pihenőhely még két kilométer, most hagyták el a jelzőtábláját. A férfi feszülten vezetett, kapkodó mozdulatokkal. A rádiót is lekapcsolta, csak az ablaktörlő csikorgott ütemesen. Jan idegessége átragadt Inkére is. A furgon indexe fájóan hangosan kattogott, miközben besoroltak az autóspihenő parkolójába. Mind a ketten a tükröt nézték. Szerencsére a kék Volvo nem jött utánuk. Jan az üres parkoló legszélső helyére kormányozta be a kocsit. Egyszerre fújták ki a levegőt. Vaklárma volt.

– Megyek, meglocsoltatom az egyszeműt, ha már itt vagyok, legutóbb az kimaradt – fordult felé a férfi. A lánynak lassan esett le, hogy a férfi a farkáról beszélt, undorodva fordult az ablak felé. – Nem jössz velem? Kicsit szórakoztathatnál!

– Tessék?!

– Csak vicceltem – röhögött undorítóan Jan.

A férfi kiszállt, nagy lendülettel csapta be az ajtót. Inke nézte, amíg eltűnik a shopban. Egy kis digitális óra bújt meg a műszerfal közepén, egy egymásnak feszülő női pankrátorpár képe felett. A zöld pálcikák öt óra húszat mutattak. Talán még van esélye találni egy másik autót, ami felveszi. De mi van, ha nem? Annak szörnyű következményei lennének. Átkozta magát, hogy nem egy buszra szállt fel, de az nagyon megcsapolta volna – az egyébként sem bőséges – vagyonkáját. Mi lehet vajon a zárt raktérben? Mitől van ez brutális fertőtlenítőszag?

Döntött. Kiugrott, magára kapta a kabátját. Még mindig cudar idő volt, megcsapta a hideg. Teljesen kihalt volt a parkoló, a csendet csak az időnként elhúzó autók zaja törte meg. Az őszi avar nehéz szagát áztatta fel az eső.

Az autó hátuljához sietett, a csomagtartót próbálta kinyitni, de be volt zárva. Feszegette. Teljes erejéből húzta, de nem engedett. Dühösen toppantott, mint a gyerekek. Tudta, hogy fogytán az ideje, kikukkantott az autó széle mellett, de szerencsére Jan közeledő alakját. Valahogy ki kell nyitnia az ajtót. Bosszantotta, hogy nem juthat hozzá ahhoz, ami az övé. Szinte mindene abban a hátizsákban volt. Még egyszer teljes erejéből nekifeszült az ajtónak.

– Hova tűntél? – dermesztette meg a vérét Jan hangja az autó másik oldaláról. Biztos a csomagtér takarta ki, ezért nem látta. Gyorsan eleresztette az ajtó kilincsét, és tornagyakorlatokat kezdett végezni.

– Kellett egy kis mozgás – mondta lihegést színlelve, miközben hátralépett a férfi –, teljesen elgémberedtem az autóban.

– Értem. Elég viccesen nézel ki itt, a semmi közepén karkörzést végezve – vigyorodott el a férfi. – Gyere, indulnunk kell.

Inke megadóan visszaült az autóba. Dühös volt magára, hogy majdnem lebukott. A férfi most teljesen normálisan viselkedett, és ahogy visszahajtottak a D20-asra, megeredt a nyelve is. Arról mesélt, hogy pár évvel ezelőttig matróz volt, és bejárta az egész világot. Élelmiszersegélyeket szállítottak át hajón Rotterdamból, főleg Fekete-Afrikába. Mesélt az iszonyú szegénységről, a szörnyű állapotokról. A rengeteg lesoványodott gyerekről, akik már az ennivalóért sem tudtak odajönni, hogy elvegyék. Úgy kellett etetni őket.

A lány hallgatta a történeteket, és azon gondolkozott, hogy lehet, hogy ennyire rosszul ítélte meg a férfit. Talán az ápolatlan külső vezette meg, a giccses és enyhén perverz csecsebecsék az autóban. Ez egy rendes ember, aki sok szörnyűséget látott. De így volt ezzel ő maga is.

Szinte már kedélyesen beszélgettek tovább az út során. Utána elálmosodott, és megkérdezte, nem baj-e, ha pihen egy kicsit. Az autó menetzaja hamar álomba ringatta.

4.

„Vér kell! Miért késlekedsz már? Most kell lépni, mert nem gyanakszik. Éhesek vagyunk, kínzóan éhesek. Miért bántasz minket?”

„Mondtam, hogy nem lehet. Időre kell odaérnem, baj lesz, ha nem leszek ott.”

„Még nagyobb lesz a baj, ha nem jutunk vérhez. Elszabadulunk, és jól tudod, annak mi lesz az eredménye. Vér kell!”

5.

A furgon nagyot zökkenve állt meg. Inke érzékelte, hogy már nem mozognak, és kábultan nyitotta ki a szemét. Kint már sötét volt. Automatikusan elővette a telefonját, de a képernyő teljesen üres volt. „Basszus, beázott ez a vacak!” A zöld számjegyű digitális órát kereste a szemével, majdnem negyed nyolcat mutatott.

„Jézusom, majdnem két órát aludtam” – gondolta, és megpróbálta felfogni, hogy hol van. Már nem az autópályán voltak, hanem valamilyen erdei bekötőúton. Jan nem ült mellette, hátul kotorászott. Adrenalin tódult a vérébe, és azonnal teljesen éber lett. Valami baj van.

Megkocogtatták mellette az ablakot, ő pedig nagyot ugrott az ülésben. Kint egy faragott, fehérrel festett, fekete afrikai maszkban Jan állt, felismerte a kabátjáról. Kezében egy hatalmas, csipeszhez hasonló szerszám volt, azzal ütögette meg az ablakot. A lány az ajtó bezáróbütykére csapott. Éppen nyúlt volna a másik ajtóhoz, hogy lezárja azt is, amikor a férfi a másik kezét felemelve megmutatta a kocsi kulcsait. Megnyomott egy gombot, amitől először minden ajtó bezáródott, majd amikor még egyszer megnyomta, kattanva nyílt ki minden retesz. Inke a saját zihálását hallgatta, érezte, hogy szétcsúszik a rémülettől.

Jan feltépte az ajtót, megragadta a karját, és kirángatta az autóból.

Metsző hideg és erdőillat fogadta odakint, az eső továbbra is zuhogott. Inke próbált küzdeni, de a férfi sokkal erősebb volt nála, és az autó hátulja felé vonszolta. A csomagtér ajtaja tárva-nyitva volt. Bent egy nőgyógyászati széket és egy komplett műtőt, mindenféle éles orvosi szerszámot világított meg a szokatlanul erős lámpa. A férfi felrángatta az autó csomagterébe.

– A leggyakoribb kérdés, amit ilyenkor hallani szoktam, hogy miért. Igazából annyira unom már ezt a kérdést – hallatszott tompán Jan hangja a maszk mögül. Inke annyira félt és fázott, hogy az ájulás szélére sodródott. – „Miért pont én? Miért pont nekem kell meghalnom? Miért nekem kell szenvednem?” Ezeket a kérdéseket én is feltettem, amikor egyszer Közép-Afrikában elraboltak a felkelők. Egy álló hétig egy tartályban tartottak, ahol a nyakamig ért a szar, és utána mindenféle fertőtlenítés nélkül vágták le több lábujjamat. Poénból. Többet csak azért nem, mert váltságdíjat akartak kapni értem. Ugyanezek a kérdések jártak az én fejemben is. „Miért pont én? Miért?” Mert így alakult. Ilyen egyszerű. És most veled alakul pont így. Egy kicsit most átalakítalak, mert túl tökéletes vagy, túl hetykén állnak a melleid, túl csinos a pofikád.

6.

Jan úgy érezte, eljött az ideje. Miközben folyamatosan beszélt a lányhoz, a székhez rángatta, és látta, hogy már nincsen teljesen magánál. Majd egy kis repülősóval magához téríti. Azt szerette, ha maguknál vannak, ha látja a szemükben a tiltakozást, majd a helyzet elfogadását. Éppen az egyik kezét bilincselte oda az orvosi szék karfájához, amikor a lány szeme kipattant, de csak a szeme fehérje látszott, eltűnt teljesen a szemgolyó. A szájából fura, mély, állati hörgés hallatszott. Mintha egy szót formált volna. Jan egy kicsit közelebb hajolt, mert nem értette.

– Vért – hörögte a lány alig hallhatóan. – Vért!

Az ezután történtek néhány villanás alatt játszódtak le. Jan döbbenten állt a nevetséges maszkjában, miközben egy recés élű apró kés fúródott a gyomrába. A lány olyan profin bánt a késsel, mint egy harcedzett katona. Az arca megváltozott: egy vérszomjas vadállat pofája vicsorgott a férfira. A kést szorosan tartva felállt, és egy gyors ütéssel leverte róla a maszkot.

Jan érezte, hogy az arcára kiül az iszonyattal kevert döbbenet. Egyszerűen nem hitte el, hogy ez most vele történik. A gyomra felől brutális fájdalom sajgott fel. A lány szemét nézte, ami most mintha sötétebb lett volna, és olyan téboly lángolt benne, aminek a létezéséről sem tudott még eddig. Inke a nyakához hajolt, és irgalmatlanul nagyot harapott bele. Mindenütt spriccelt a vér, beborította a steril orvosi műszereket, a furgon belső falát. A látvány már megszokott volt, csak nem az ő vére szokott itt fröcskölni. „Ez nem helyénvaló” – ez volt az utolsó értelmes gondolata, mielőtt beterítette az ájulás vérvörös, puha paplanja.

Velőtrázó sikoltását messzire vitte az esti szél. Madarak rebbentek fel az ágakról, apró rágcsálók bújtak be vackukba, még az erdei farkas is messze elkerülte a hang forrását.

7.

Inke magához tért. Próbálta felfogni, hol van, és mi történt. A lába alatt egy felismerhetetlen emberi roncs feküdt, ami valaha Jan volt. Nem volt nehéz összeraknia a korábban történteket. Felébredt benne a démona, a szörnyeteg. Egykedvűen törölgette le a kezéről a vért.

Leugrott a furgonról, a hátizsákjából elővette a szokásos eszközöket, amikkel mindig tökéletesen eltüntette a nyomait. Azon gondolkodott, hogy hol vehette fel útközben, esetleg a benzinkúton egy biztonsági kamera. Próbált mindig háttal állni, rejtőzködni, már rutinból. Miután végigpörgette a fejében, arra jutott, hogy ezúttal sem lesz semmi baj. A telefonjára nézett, de az továbbra is teljesen halott volt. Most ennek is örült, hiszen így nem tudják lekövetni.

Gumikesztyűt húzott, és az anyósülésre vonszolta Jant egy hullazsákban. Mindig volt néhány nála, szükség esetére. Beült a vezetőülésbe, elindult, keresett egy közeli, út melletti fát, és harminccal nekihajtott. Az autó nagyot csattanva megállt, a motor még dohogott egy ideig, párafelhők csaptak fel a motortérből, majd a jármű végleg kilehelte a lelkét. A vezetőoldali ajtó beszorult, ahogy ki akarta nyitni, ezért inkább a zsákba burkolt Janon mászott keresztül, a hideg műanyag tapintásától kirázta a hideg. Maga után vonszolta Jant, kiszedte a zsákból, majd beültette a vezetőülésbe. Lassan kezdett beállni a hullamerevség, sietnie kellett. A hátizsákjából egy benzinszagot árasztó lepedőcafatot húzott ki, és dugott be az üzemanyagtartályba. Kihajtogatta, és két méterre az autótól meggyújtotta a végét. Nézte, ahogy elindul a láng a lepedőn, de nem várta meg, míg berobbantja a furgont. Megfordult, az autó mögül felkapta a hátizsákot, és elsétált visszafelé, amerre az autópályát sejtette.

Mögötte hatalmas lánggal égett a kisteherautó. Reggelre nem marad más belőle, csak az üres váz.

Dr. Nielsen, a pszichiátere dühös lesz. Kiabálni fog vele, amiért nem jelent meg a terápián. De most ez sem érdekelte. Szorosra húzta a kapucnija madzagját, hogy ne verjen a szemébe az eső. Régen volt már ilyen jól. Majd’ kicsattant. Jókedvűen lépkedett az éjszakában, mint egy csúcsragadozó.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: