novella

Leszkovszki Máté: Lottó 1.

Anya nagyon közel állt a nagyihoz. Ha a nagyi nem lett volna ott neki, mikor apa elment, talán nemcsak félig szakadt volna meg a szíve, hanem teljesen.

Neked még a kóma is jól áll, Dóri. A főorvos úr tegnap azt mondta, hogy nyugodtan beszéljek hozzád, mert van rá esély, hogy hallasz. Talán csak látta, hogy mennyire meg vagyok zuhanva, és akart valami reménytelit mondani, de én mindenesetre úgy döntöttem, hogy hiszek neki. Hosszú percekig nyomta nekem a szokásos vállvonogatós szövegét agykérgi területekről, halántéklebenyről meg a pontos diagnózis felállításának kihívásairól, de én csak a túl világos műfogsorára meg az ízléstelen illatú aftershave-jére tudtam figyelni, meg erre az egy mondatára. „Nyugodtan beszéljen a menyasszonyához, talán hallja.” Akkor hívott téged először a menyasszonyomnak valaki, aki nem én vagyok.

Nem akarok nagyon nyálas lenni, ezért nem fogok arról magyarázni, hogy még ezzel a szádból kilógó szilikoncsővel is kurvára jól nézel ki, meg arról, hogy milyen szépen csillog a hajad a neonfényben, meg arról se, hogy egyáltalán nem is látszik rajtad, hogy szilánkosra törtél a múlt héten. Ezeket inkább mind kihagyom, és csak erről a lottószelvényről fogok beszélni, Dóri. Híreim vannak.

Sokszor mondtad, hogy többet kéne mesélnem magamról, hogy bár éveket töltöttünk együtt, te mégsem hallottál elég történetet a gyerekkoromról meg a családomról meg arról, hogy mi volt előtted, pedig te mindent megosztottál velem. Azt hitted, ez arról szól, hogy nem engedlek magamhoz elég közel, pedig nem arról szólt. Csak nem találtam meg a megfelelő alkalmat, meg már amúgy is elmondtam vagy százszor, hogy szerintem ahhoz, hogy szeress valakit, nem kell ismerned a múltját. Mondjuk, ártani nem árthat.

Ma reggel, amikor leszegett fejjel slattyogtam a kórház felé, eldöntöttem, hogy itt az idő. Épp azon merengtem, hogy ez a táskámban lapuló kis lottószelvény, ez tulajdonképpen én vagyok, hogy még soha nem voltam annyira azonos semmivel, mint most ezzel a hülye kis számozott cetlivel, és majdnem felröhögtem, és akkor eldöntöttem, hogy elmesélek mindent, és már tudtam is, hogy hogyan kell elmesélnem. Ebben a szelvényben benne van minden, Dóri.

Tudtad, hogy koraszülött voltam? Bizony, majdnem két hónappal korábban érkeztem a vártnál, anyáék pont a Balaton közepén voltak egy vízibiciklin, amikor elkezdődtek a fájások. Vagy ezerszer hallottam ezt a sztorit a különböző rokonok előadásában. „Pont olyan nagy a forróság, mint amikor a Geri megszületett”, vagy „Hú, emlékeztek még, hogy mennyire tekertünk, hogy kiérjünk a Balcsiból, amikor a Gerike született?” Különböző alternatív verziók keringtek erről a napról a családi legendáriumban. A Berci bácsi szerint például a vízibicikli piros volt, anya szerint meg sárga. Berci bácsi arra is megesküszik, hogy ő ugrott be a vízbe, és ő úszott a partra, hogy segítséget hívjon, de a többiek szerint ez a hős apa egyik másodunokatestvére volt. Sajnos ezt a másodunokatestvért már nem tudtuk kikérdezni, mert még egyéves korom előtt felakasztotta magát a kamrájukban. Állítólag ott himbálózott a szalonnák meg a kolbászok között, mintha ő is csak egy darab hús lett volna, amikor a kisebbik lánya rátalált. Mondjuk akkor talán már tényleg csak egy darab hús volt. Ez a történet később szintén bekerült a családi legendák gyűjteményébe, de a másikkal ellentétben, erről csak magasabb véralkoholszintnél kezdett el beszélgetni a család. Bocs, visszatérek a születésemhez, tudom, hogy kicsit csapongok, de még soha nem beszéltem neked erről, úgyhogy talán érthető, ha kicsit összeszedetlen vagyok. Szóval a családtagjaim még az aznapi időjárással kapcsolatban sem voltak közös nevezőn, anya szerint nagy forróság volt, meg felhőtlen ég, de apa állította, hogy keleten kövér viharfelhők gyülekeztek, és pont akkor kezdett el szakadni az eső, amikor kiértek a partra a vízibiciklivel. Berci bácsi vagy az azóta halott másodunokatestvér addigra talált a parton egy segítőkész német állatorvost, vagy vegyészt – ebben megint nincs egyetértés –, aki hajlandó volt bevinni a szüleimet a siófoki kórházba. Ich kann Ihnen helfen. Komm mit mir. A kommunikáció mondjuk nem volt zökkenőmentes, de valószínűleg nem lett volna baj, ha nincs az a defekt a hetesen. Scheisse! Das kann doch nicht wahr sein! Ilyeneket mondott a segítőkész német állatorvos vagy vegyész, amikor kiugrott az út melletti árokba gurult Volkswagenjéből, de anyát állítólag nem tudta túlkiabálni. Apa szerint ekkor már javában tombolt a nyári zápor, villámok cikáztak az égen, a kocsi szélvédőjét kövér esőcseppek ostorozták. Anya arról kiabált, hogy ez a mi formánk, hogy persze, hogy ez történik, mi más is történhetne, hogy hát most hogy a szarba fog engem megszülni itt a hetes út mellett, a világ végén. És talán órákig kiabált volna, ha nem áll meg mellettük az a szippantós kocsi. Tudod, hogy mik azok a szippantós autók, Dóri? Nagy teherautók, óriási tartállyal, meg egy szupererős szivattyúval. Szennyvízszippantásra meg duguláselhárításra szokták őket használni. Szóval ennek a bizonyos autónak, ami megállt a szülni készülő anyám és a pánikba esett apám mellett, állítólag pont tele volt a tartálya. A sofőr, egy nagyhangú, lapátkezű ember, gyorsan felmérte a helyzetet, aztán segített felszállni a szüleimnek a vezetőfülkébe, és már indított is. Csak képzeld el a jelenetet, ahogy anya vajúdik a szarszagban, apa meg próbál nagyon hálás arcot vágni a szippantós csávónak, miközben begördülnek a kórház parkolójába, és minden szem rájuk szegeződik. A lapátkezű szippantóst később a keresztelőmre is meghívták. Volt egy kép az egyik fotókkal teli fiókunkban – az én családom valamiért fiókokban tartotta a fotókat, és nem albumokban –, amelyen a szippantós mosolyogva pózol a szüleimmel meg velem a keresztelőmön. Szűk mellény van rajta, az arca kerek, cserzett, és borostás. Azt hiszem, Lacinak hívták. A hetedik hónapban születtem, azaz a huszonnyolcadik héten, ezért a huszonnyolcas szám mindig rajta van a szelvényeimen. A tegnapi lottósorsoláson kihúzták a huszonnyolcast.

Nem sokkal a születésem után költöztünk be az újkeresztesi házba. Ezt a házat te már nem ismerted. Amikor először találkoztunk Oslóban azon a novemberi délutánon, már az elszenesedett romjait is lebontották. Ha a gyerekkoromra gondolok, legelőször mindig ez a ház jut eszembe. Egészen pontosan a ház hátsó udvarra néző, kopott ablaka. Az, ahogy az ágyamban fekszem, és ezen az ablakon keresztül bámulom az öreg diófa csupasz ágait, meg az őszi égbolt egy szürke szeletét, miközben a szüleim a konyhában ordítanak egymással. Ahogy órákig fekszem az ágyban, és azt játszom, hogy nem hallom, hogy „megfulladok ebben a kurva házban”, meg hogy „mikor tanulsz már meg felelősséget vállalni”, meg hogy „most pont úgy ítélkezel, mint az anyád”, meg hogy „elmész te a kurva életbe”. Apa néhány héttel később sétált ki végleg a családi ház ajtaján, és ment el a kurva életbe, ahogyan anya kérte tőle. És én ezután már csak egyszer találkoztam vele, akkor a halálos ágya mellett ültem, és próbáltam megtalálni a megfelelő szavakat helyette is. Tőle már elvette a gégerák az összes kimondható szavát, csak a kimondhatatlanokat hagyta meg neki, és már csak nézni tudott az aránytalanul nagy, vizenyős szemeivel, de talán mindkettőnknek jobb volt ez így. Azt hittem, hogy apa többször már nem tud meglepni, akkor még nem tudtam a széfről, aminek aznap este, percekkel a halála előtt adta oda a nyitókódját egy gyűrött kis cetlin.

Fura, hogy mindig ezek ugranak be először, pedig van egy csomó boldog emlékem is. Ha kicsit koncentrálok, bevillan egy csomó más kép is. Ahogy párévesen anya felé mászom a nagy hálószoba padlóján, és ő kitárt karral vár, ahogy a nagyi cseresznyefája alatt fekszem, és nézem, ahogy a göcsörtös faágak mozaikokká törik a felhőtlen nyári eget fölöttem, ahogy szaladok az unokatesóimmal a házunk melletti kanális hideg vizében, és én vagyok a leggyorsabb, ahogy anya rogyásig pakolt könyvespolcán tapogatom az ormótlan öreg könyvek gerincét, és próbálom elolvasni a címeket, ahogy a nyári konyhában ülök a nagypapával, aki a gerincsérvműtétjéről, ötvenhatról meg az égig érő fáról mesél, miközben kint mindent puha vattába burkol a hóesés, ahogy a fényesre suvickolt csizmám alatt ropog egy befagyott pocsolya jege, ahogy apa behozza a házba azt a legendásan nyeszlett, ritkás tűlevelű karácsonyfát, amit ingyen kapott az árustól, és amin először az egész család röhögött, de aztán este, amikor a fa köré gyűltünk, és elkezdtük kibontani az ajándékokat, már egészen szépnek láttuk, ahogy azt figyelem, hogy a hátsó szomszéd ül a vakolatlan házfala előtt egy hokedlin, kilóg a hasa a koszos pólója alól, és a lába körül rohangáló kacsákat eteti, miközben olyan gyengéd hangon beszél hozzájuk, ahogy a gyerekeihez sosem: „Jól van aranyoskám, jól van.”, ahogy a nagyi a Nők Lapjába csomagolt imakönyvét olvassa az ablak alatt, és közben lassan mozog az ajka… Ezekre is jól emlékszem, és jó lenne, ha ezek ugranának be először, jó lenne, ha a hülye agyam nem döntene mindig úgy, hogy az ablakot, a diófát meg azt a rohadt ordibálást kell legelőször behoznia, amikor a gyerekkoromra gondolok. Az Alsókert utca huszonegyes számú házában laktunk. A huszonegyest is kihúzták tegnap.

A nagyiról is akartam még mesélni. Kár, hogy nem ismerted, bírtad volna az öreglányt. Ott lakott a szomszédunkban, egy borostyánnal benőtt falú, otthonos kis Kádár- kockában. Mikor gyerekkoromban, a nyári reggeleken átsétáltam hozzá, már a nyikorgó kapuból láttam a teraszon üldögélő, görbe kis alakját, ahogy terítőt kötött, vagy elsárgult lapú romantikus füzetregényt olvasgatott a tízdioptriás szemüvege lencséjén keresztül. Úgy szólított, hogy uram. „Jó reggelt, uram!” Nem volt ebben semmi póz meg semmi erőltetettség, amikor a nagyi szólított így, az a világ legtermészetesebb, legmagátólértetődőbb dolga volt. Általában nála reggeliztem, aztán beültünk az öreg katódcsöves Videoton tévé elé, és dél-amerikai szappanoperákat néztünk. Úgy mesélt a karakterekről, mintha a saját ismerősei lettek volna, én meg csak bólogattam, és nem szóltam, hogy fogalmam sincs, hogy ki az a Milagros Esposito meg Pablo Rapallo, mert ez nem volt fontos. Nagyon bírtad volna a nagyit, Dóri, tömény jóság volt, de tényleg. Tizenöt éves koromig ott várt minden reggel a kapuja előtt Sport szelettel, keménycukorral vagy valami hasonló, nagymamás édességgel, amikor iskolába mentem. Ott állt a nagyi napsütésben, fagyban meg esőben is, és csak várta a legkisebb unokáját. És többet nem is mondok róla, itt befejezem, azt már nem mondom el, amikor egy reggel nem várt a kapuja előtt, és nem nyitott ajtót sem, hiába dörömböltünk, meg, hogy végül be kellett törni az ajtót, meg hogy olyan aprónak tűnt ott a konyhakövön fekve, hogy tudtam, hogy már nem férhet el benne a lélek, meg hogy nem akkor kezdtem el zokogni, amikor nem találtam a pulzusát, hanem amikor megláttam a Sport szeletet, amit már odakészített aznap reggelre. Ezeket most nem mondom el Dóri, mert enélkül is elég nehéz az élet, és amúgy is túl sokat sírok mostanában. Tizenöt voltam, amikor meghalt, a tizenötöst is kihúzták tegnap.

Anya nagyon közel állt a nagyihoz. Ha a nagyi nem lett volna ott neki, mikor apa elment, talán nemcsak félig szakadt volna meg a szíve, hanem teljesen. És amikor a nagyi is otthagyta anyát, hirtelen csak én maradtam neki. Szüksége lett volna rám, és nekem is szükségem lett volna rá, össze kellett volna fognunk, ketten a világ ellen, de rohadtul nem így történt. Két ellenkező irányba keringő égitest voltunk, egy olyan házban, ahová meghalni járt az idő. Egyre kevesebbszer szóltunk egymáshoz, és amikor mégis, abban általában nem volt köszönet. Talán csak rosszkor voltunk rossz helyen. Szégyellem magam, de egy rohadt nagy kő esett le a szívemről, amikor végre felvettek az egyetemre, és elmenekülhettem abból az idegenségszagú, poros kis házból, amit évekkel korábban az otthonomnak neveztem.

Az egyetemről nem fogok sokat beszélni, szerintem annyira nem érdekelnek a hajnalig tartó bulik meg reggelig tartó szerelmek, a cigifüstben születő, rekedt idealizmus meg a lehányt vécédeszkák melletti ébredések. Arra csak évekkel később jöttem rá, hogy tizennyolc évesen nekem még rohadtul nem kellett volna olyan egzisztenciális döntéseket hoznom, hogy mi szeretnék lenni, ha nagy leszek. Hát hogy a francba döntöttem volna ilyenekről felelősen, amikor még a kurva cipőmet se tudtam rendesen bekötni? Néha úgy tűnik, hogy az egész korosztályom jobban kezeli ezt az élet nevű szarságot, mint én. Erről már beszéltünk korábban, és akkor azt mondtad, hogy néha te is pont így érzel magaddal kapcsolatban, és akkor lenne baj, ha nem így éreznél.A kollégiumban a negyedik emelet harminchatos szobájában laktam. A harminchatos számot nem húzták ki tegnap.

A diplomaosztóm előtti éjszakán jött a telefon. Anya hangja más volt, először meg sem ismertem. Azt mondta, tűz volt, azt mondta, leégett az újkeresztesi ház, azt mondta, hogy nincs többé otthonunk, és én nem mondtam neki, hogy nekem már évek óta nincs otthonom, csak hallgattam, és a vasúti menetrendet kezdtem el böngészni a laptopomon. Anya állítólag égve felejtett egy gyertyát, ez okozta a tüzet. Amikor másnap reggel az Alsókert utcába értem, és megláttam a nagyi verandáján ülő, görnyedt hátú, lefogyott anyámat, amint a házunk szénné égett romjait figyeli, valamit észrevettem a tekintetében, ami miatt még most is arra gyanakszom, hogy azt a gyertyát direkt felejtették égve. Akkor kurva nagy bűntudatom lett, Dóri. Belém hasított, hogy amikor elmentem az egyetemre, teljes egészében az anyámra hagytam azt az elhagyatottságot, amin előtte velem osztozott, hogy bár nehezen tudtunk egy légtérben létezni, de legalább együtt léteztünk. Én egy percet sem tudtam volna egyedül eltölteni ott, az emlékek közt, az újkeresztesi ház rideg falaival körülvéve, én talán sokkal előbb égve felejtettem volna azt a rohadt gyertyát.

Otthagytuk az Alsókert utcát, meg sem álltunk Budapest VII. kerületéig. Ha az újkeresztesi házban rosszkor voltunk, rossz helyen, itt jókor meg jó helyen. Össze sem tudom hasonlítani ezeket az éveket az egyetem előtti időszakkal. Az égitestjeink anyával elkezdtek közeledni egymáshoz. Talán az is segített, hogy anya akkoriban ismerkedett meg Robival. Ő volt a tulajdonosa annak az antikváriumnak, ahol anya elkezdett dolgozni. Anya a hetedik kerületi lakásban vált azzá az emberré, akit te is ismersz. A hetes számot sem húzták ki tegnap.

A második pesti évben halt meg apa. Egy közös ismerős telefonált anyának, hogy elmondja, apám kórházba került, és már nincs sok ideje hátra. Akkor derült ki az is, hogy apám a mellettünk lévő kerületben lakott az elmúlt két évben. Egyedül mentem be a Kékgolyó utcai onkológiára. Azt képtelen vagyok eldönteni, hogy mi célja volt apámnak azzal a kurva nyitókóddal meg a kódhoz tartozó, apró kis széffel, ami ott csillogott a Bajza utcai legénylakásánák a hálószobájában, ahová a halála utáni reggel léptem be, hogy mire gondolt, amikor belehelyezte a széf hideg fémgyomrába az anya gyöngybetűivel és az ő szálkás kézírásával borított, megsárgult papírokat, hogy miért kellett ehhez egy széf, miért nem tudta a leveleket egy fiók alján tartani, mint minden normális ember. Azt sem tudom, hogy azt akarta-e megmutatni a huszonöt évvel korábbi levelezésükkel, hogy milyen szépen is indult a szerelmük anyával, vagy csak a képembe akarta vágni, hogy még az ilyen idilli indulások is „megfulladok ebben a kurva házban”-okkal és „elmész te a kurva életbe”-kkel szoktak véget érni, és nincs semmi remény. A nyitókód utolsó két számjegye 44. A 44-es számot sem húzták ki tegnap.

Szóval ezek szerint hármasunk lett, Dóri, az 1630 forint. Juhú!

Csak viccelek, nem lett hármasunk. Bár az utóbbi években minden héten ezekkel a számokkal játszottam, a múlt héten valami megváltozott. Mióta itt fekszel ebben a személytelen, hófehér ágyban, pittyegő gépek között, rezzenéstelen arccal, egy kicsit újraértékeltem mindent, és rájöttem, hogy meg kéne változtatnom a szelvényt.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: