Reggelente, amikor feléd tapogatózom az ágyban, és rájövök, hogy nem fekszel mellettem, mert itt fekszel ezen a kurva osztályon a fertőtlenítőszagban, és napok óta nem mozdulsz, az olyan érzés, mint egy jól irányzott pörgőrúgás a gyomromba, és ezt nem azért mondom, hogy sajnáltassam magam, tényleg nem. Csak azt akarom, hogy értsd, hogy innen nézve olyan, mintha az időszámításod előtti életem csak felkészülés lett volna a veled töltött időre, hogy bármennyire is próbálkozom, nem tudom elképzelni a létezést nélküled, és ijesztő belegondolni, hogy az életem első huszonöt évében úgy ébredtem fel, úgy mentem iskolába, vagy dolgozni, úgy találkoztam az ismerőseimmel, és úgy csináltam az unalmas, mindennapi teendőimet, hogy a létezésedről sem tudtam.
Szóval mostanában nem vagy velem reggelente, helyetted csak a hiányod fekszik mellettem, és hideget áraszt, nem testmeleget, és ilyenkor, a hiányod mellett fekve ránk gondolok, minden felidézhető és felidézhetetlen pillanatunkra, például arra, hogy összesen tizenegy különböző ágyban aludtunk együtt, és ebbe bele sem számoltam a reptéri padokat, meg az éjszakai buszok üléseit, de az első közös albérletünkben található, fal felé lejtő ikeás matracot, meg az alig használt ágyamat anyáék lakásában, meg a nagynénéd granadai házának vendégágyát, meg a berlini airbnb poros heverőjét, ahonnan ráláttunk az Alexanderplatzra, meg az oslói albérlet egyszemélyes ágyát igen, meg hogy milyen megfoghatatlan nyugalom áradt szét bennem, amikor összeakadt a tekintetünk a Frogner Parkban azon a november másodikai kora délutánon, és hogy milyen szépnek láttalak a piros tollkabátodban, a bolyhos kötött sapkáddal a fejeden, ahogy álltál ott a mérges csecsemő szobra mellett, és olyan sokáig néztél a szemembe, hogy nem tudtalak nem megszólítani. Angolul beszéltem, de az akcentusomból egyből rájöttél, hogy magyar vagyok, „Szia, folytassuk magyarul.” Ennyit mondtál, és mi folytattuk magyarul, Dóri, még évekig folytattuk…
A tizenegy közös ágy miatt cseréltem ki a harminchatost tizenegyre, és a november másodika miatt cseréltem ki a hetest kettesre. A tizenegyest és a kettest kihúzták a tegnapi sorsoláson.
Ez így már öt találat, de sajnos még nem végeztem. Még hiányzik egy szám, meg egy hozzá kapcsolódó éjszaka, és úgy ül ennek az éjszakának az emléke a vállamon, mint egy gonosz manó, és csak suttog, suttog a fülembe szünet nélkül. Elismétel minden egyes másodpercet, újra meg újra. Azt, ahogy te a konyhaablakban cigizel, az arcod ki van pirulva a haragtól, a hajad fel van tűzve, a nappaliból valami kórházsorozat zajai szűrődnek át, én meg fel-alá járkálok előtted, és egyre hangosabban kiabálok. Hogy bámulok rád, és nem értem, hogy miért fajul eddig mostanában minden ártalmatlanul induló kis vitánk, hogy vajon mi lapulhat a mélyben, ami nem hagyja, hogy nyugodtan létezzünk egymás mellett, hogy megint valami olyan felesleges hülyeséggel kezdődött az egész, hogy rossz helyre tettem a sószórót, és most épp ott tartunk, hogy aljasságokat vágunk egymás fejéhez. Olyan kifejezések kerülnek szóba, mint kontrollmánia meg felelősségvállalás, és én egyre inkább azt érzem, hogy ahelyett, hogy közelednénk egymáshoz, egyre csak távolodunk, és valahogyan kicsúszik a számon, hogy „na menj már a kurva életbe, Dóri, de komolyan”, és ahogy ezt kimondom, meg is bánom, és eszembe jut a gyerekkorom, meg az ablak, meg a diófa, meg a szüleim egy másik konyhában, egy másik jelenben, de akkor már késő, mert te úgy robogsz az előszoba felé, hogy majd fellöksz, már rángatod is fel a bakancsod, én meg a könyvespolchoz ugrok, és megkeresem azt a kis gyűrűt, amit egy szívószálból hajtogattam néhány hónapja, amikor a jövőnkről beszélgettünk, és én azt mondtam, hogy jelenleg csak ilyen eljegyzési gyűrűt tudnék megengedni, de amúgy tök mindegy, mert úgyis a gesztus a lényeg. Felmarkolom a gyűrűt, és már a bőrdzsekid is rajtad van, amikor az előszobába érek, és megállok előtted. Próbálok annyira ünnepélyes arcot vágni, amennyire csak megengedi az a tény, hogy épp egy műanyag szívószálból készült gyűrűvel akarom megkérni a kezed, és csak hozzád vágom a kérdést: „Hozzám jössz, Dóri? Ez most nem vicc.” Nem térdelek le, úgy még hülyébben érezném magam, csak állok veled szemben, te meg olyan arcot vágsz, amiről képtelenség eldönteni, hogy a következő pillanatban röhögés vagy zokogás követi-e, aztán csak annyit mondasz, hogy teljesen hülye vagyok, meg, hogy most pár napig ne keresselek, mert anyukádéknál leszel, aztán kikapod a gyűrűt a nyitott tenyeremből, és ott hagysz az előszobában. Mire leérek, már csak azt látom, ahogyan eltűnsz az Opellel az utca végén. Sokáig bámulom a hűlt helyed. Visszamegyek a lakásba, és egyből a mobilomért nyúlok. Csak a negyedik próbálkozásra veszed fel. Azt mondod, hogy ki kellett szellőztetned a fejed, de már vissza is fordultál, azt mondod, hogy megbocsátasz, tudod, hogy nem gondoltam komolyan, és te is sajnálod, amiket mondtál, azt mondod, hogy fél óra múlva itthon vagy, azt mondod, hogy megvan a válasz a kérdésemre.
Nagyon jól időzít az a kurva platós teherautó, ami frontálisan beléd rohan pont egy másodperccel azelőtt, hogy megtudnám, mi az a válasz. Csak fém- és üvegcsörömöplést hallok, két tömeg egymásba robbanását, meg egy erőtlen sikolyt… Addig ordibálom a neved a megszakadt vonalba, amíg be nem rekedek. A rendőrséget már úgy hívom fel, hogy nem is vagyok magamnál,csak a testem cselekszik. A testem tárcsázza a számot, a testem mondja el a rendőrségi ügyintézőnek, hogy mi történt, a testem támolyog a hálószobánkba, és veszi fel az ágyról a rég kifakult Arctic Monkeysos pólót, amit pizsamának használtál, a testem dobja le magát az ágy mellé, a testem szorítja magához a pólót tiszta erejéből, és lélegzi be az illatod.
Tegnap kimentem a harminckilences kilométerhez, végre a saját szememmel láttam a helyszínt. Szépen feltakarítottak, már csak néhány üvegcserép emlékeztet rá, hogy egy héttel korábban egy kordonszalaggal körülvett autóroncsban hevertél itt, és rendőrautók meg mentők fényei játszottak a felrepedt, vérző arcodon. Minden nagyon nyugodtnak tűnt tegnap a harminckilences kilométernél, Dóri, és ez valamiért kurvára felidegesített. Arra gondoltam, hogy ez így nem helyes, hogy kikérem magamnak, hogy nem állt a feje tetejére itt a világ, hogy nem szűnt meg a gravitáció, hogy nem szakadtak ki tövestül az út menti bükkfák és útjelző táblák, hogy nem őrültek meg a gépek, hogy nem hólyagosodott fel az úttest, hanem csak csend van meg nyugalom meg gyér forgalom, és csak néhány ottfelejtett üvegcserép emlékeztet rá, hogy nyolc napja itt örökre megváltozott a világ.
Hosszú percekig sétáltam fel-alá az út szélén, mint egy holdkóros, aztán megtaláltam ezt az egyik út menti barázdában. Nézd csak, a gyűrű. Fogalmam sincs, hogy hogyan került pont oda, az úttest mellé. Talán a kezedben volt, amikor beszéltünk, és az ütközéskor kirepült a nyitott ablakon, nem tudom. Majd elmeséled, ha felébredsz. A harminckilences kilométernél volt a baleset, a harminckilences kilométernél találtam meg a gyűrűt. A negyvennégyest kicseréltem harminckilencre. A harminckilencest is kihúzták tegnap.
2-11-15-21-28-39
Ez így hatos, Dóri. Nyolcszázhuszonkétmillió forint. Ennyit nyertünk. Nem, nem viccelek. Nézd csak meg a szelvényt. Nézd meg jól…
Az esélyekről szól. A szelvény meg az egész rohadt élet is. Minden olyan apró mozzanatról, amelyek elvezetnek a következőig, egy megváltoztathatatlan, átláthatatlan rendszerben, ahol miénk az irányítás illúziója, és legtöbbször bele sem gondolunk, hogy mennyi mindent köszönhetünk a véletleneknek. Egy olyan láncolat az életem, amiben minden pont a helyén van ahhoz, hogy eljussunk ehhez a mostani pillanathoz, amikor itt ülök az ágyad mellett, egyik kezemben ezzel a szelvénnyel, a másikban a szívószálgyűrűvel, és arra várok, hogy felébredj. Talán ha egy apró esemény máshogy alakult volna, most nem lennénk itt. Ha nem áll meg az a szippantós kocsi a szüleim mellett, ha anya nem küldi el apát a kurva életbe, ha a nagyi ott várt volna a kapujában azon a reggelen, ha nem hagyom egyedül anyát, és nem ég le a házunk, ha nem találkozom apával a halálos ágyánál, és nem olvasom el a leveleket, ha anya nem ismeri meg Robit, és én nem költözöm Oslóba fél évre, ha nem pont aznap döntök úgy, hogy kimegyek a Frogner Parkba, ha nem vagyok elég bátor, hogy megszólítsalak, és te nem nevetsz a vicceimen, ha nem ülünk be abba a kávézóba az oslói katedrális mellett, ha nem alszunk tizenegy különböző ágyban, ha jó helyre teszem aznap éjjel a sószórót, ha nem mondom, hogy menj a kurva életbe, ha nem hajtogatom meg azt a gyűrűt néhány hónappal korábban, ha nem rohansz el, ha nem ülsz be a kocsiba, és indulsz el Veszprém felé, ha nem alszik el egy pillanatra annak a teherautónak a sofőrje… ha ezek nem pont így történtek volna meg, akkor most valahol egészen máshol lennénk, és ez a nyertes a szelvény sem létezne, én meg nem azon agyalnék, hogy egy a nyolcmillióhoz az esélye, hogy hatosa legyen valakinek a lottón, ami sokkal valószínűtlenebb, mint hogy felébredj a kómából, és ha az sikerült, akkor ez is sikerülni fog…
De itt vagyunk. Itt ülök melletted görnyedt háttal, kisírt szemekkel, és azt sem tudom, hogy hallasz-e. De azért én maradok, Dóri. Itt leszek minden nap, és csak mesélek és mesélek, és itt lesz velem ez a gyűrű is, meg minden felidézhető és felidézhetetlen emlékünk, és amikor felébredsz, megint felteszem a kérdést. És most majd nem maradok le a válaszról.