novella

Nieto Mercedes: Apró tüzek

Szenvedélyesen bizonygattam, hogy volt értelme az apám halála utáni években végzett kétségbeesett munkának, amikor, mint iszapvulkánból a sáros talajvíz, bugyogtak fel belőlem a törmelékes felismerések korábbi rossz választásaimról.

– Talán a belső tüzed, az most kicsit gyengébb lángon ég. De ez normális, mindenkit megcsapott a covid, majd feléleszted, csak találd ki, merre tovább.

– Aha, azt kéne… – bámultam ki a kocsi ablakán, közben arra gondoltam, mi van, ha semerre nincs tovább. Elvesztettem a fókuszt, zöldesbarna színfoltok ködfátyolává változott a fülledt táj. Megelőztünk egy lószállító autót.

– Volt benne ló? – kérdezte Attila, miközben fél kézzel egy mogyorós zacskó alján megbújó utolsó morzsák után kutatott. Hosszú, vékony ujjairól egyesével nyalogatta le a sót. Fel volt dobva, mintha épp kirándulni indultunk volna. Volt hangos zene, tükrös napszemüveg, félig lehúzott ablak, len rövidnadrág.

– Igen, egy szép fekete ló. Szomorúnak tűnt. Vajon érti, mi történik vele? Milyen rossz lehet egy ekkora helyre bezárva utazni úgy, hogy fogalmad sincs, hova visznek. Bár most azt hiszem, szívesebben lennék inkább ló. A lovak is lehetnek covidosak?

Attila száját egy sóhaj és egy “hűha” hagyta el, mielőtt kitört belőle a nevetés. Az a fajta, amit a felvidításomra szokott tartogatni: összeszorított szájjal kuncog a borostája mögött, és mikor én is elmosolyodok, mint gátat a mögötte duzzasztott vízfolyás, áttöri ajkait az áradó nevetés, ami azután mindkettőnket magával sodor. Félek, hogy mi lesz, ha egyszer majd komolyan vesz. Mielőtt elindultunk közös száműzetésünkbe, a miheztartás végett megmutattam neki a papírt, amit alá kellett írnom a Favipiravir tabletta szedése előtt. A pozitív teszteredménnyel együtt nyomták a kezembe, a gyógyszer mellékhatásait sorolja.

“Idegrendszeri és pszichiátriai tünetek (például tudatzavar, koncentrálási képtelenség, szokatlan viselkedés, hallucináció, téveszme, görcsroham).”

– Ja, az fel sem fog tűnni – nézett rám közömbösen és várta a reakciómat, ami ilyenkor mímelt felháborodás, majd közös nevetés szokott lenni.

– Nagyon kedves vagy, hogy eljössz velem – mondtam most ehelyett halkan, jelentőségteljesnek szánt lassúsággal. Kedves? Önként vállalta velem a karantént, ott, ahova egyedül nem mertem elmenni, és ahova most mégis nagyon vágytam. Én nem találtam a szavakat, ő pedig nem félt.

– Én semmitől nem ijedek meg, csak a denevérektől – mondta mindig, ahogy most is, komoly arckifejezéssel.

Tényleg nem félt. Talán csak tőlem.

– Le tudja vetkőzni a tigris a csíkjait? – kérdezte tőlem Amerikából hazalátogató unokanővérem, miután nyár elején bemutattam Attilának. Félmosolyában őszinte kíváncsiság és gondoskodás keveredett finom provokációval.

– A csókjait? – próbáltam levenni a kérdésről a megválaszolhatatlanság súlyát.

– A csíkjait!

– Én nem csíkokkal születtem – válaszoltam, és eltökélten hittem, hogy így van.

Szenvedélyesen bizonygattam, hogy volt értelme az apám halála utáni években végzett kétségbeesett munkának, amikor, mint iszapvulkánból a sáros talajvíz, bugyogtak fel belőlem a törmelékes felismerések korábbi rossz választásaimról. Apám végig fogta a kezem. Miért nincs arra magyar szavunk, hogy unlearn? Visszatanulni? A felejtés nem ugyanaz. Nem történhet gyorsan; komolyan és összpontosítva szeretném búcsúztatni a csíkokat, a mindent felperzselő fétiseket és szerelmi hiedelmeket. Annyi más történet van még.

– Szólsz, ha büdös a szám? Tudod, semmit nem érzek.

– Aha.

– Most az?

– Nem, nem.

– Nem hiszem el! – egyszerre nevettünk fel. – Ne csináld! Jó, hogy tanyán vagyunk, de nem akarok vállalhatatlan lenni, őszintének kell lenned.

– Mindig az vagyok.

– Tudom. Vagyis nem tudom – ezt talán már csak magamban mondtam. Mindent elhiszek, amit mondasz, de azt is tudni akarom, mi van a csöndben, még ha most puha és édes is. Készülnöm kell rá. Egyszer majd megpróbálom elmagyarázni neked, miért rettegek a sötéttől, a benne motoszkáló zajoktól, a messzi kilométerek magasságából hallatszó mennydörgéstől.

Néztem Attilát, ahogy leguggolt a rózsabokor mellé, hátrasimította szeme elé hullott kusza, barna hajtincseit, majd óvatosan széthúzta a bokor alsó ágait.

– Nézd! Egy sün! Tegnap este is itt volt a rózsák alatt. Egy félelmetes sün! – kikeredő szemekkel nézett rám, hangja huhogássá mélyült, mintha a gyerekeit ijesztgetné játék közben.

– Tényleg! Milyen aranyos, kis gömbölyű. De jó lenne megsimogatni! – próbáltam elterelni a figyelmet zavarba ejtő félelmeimről. Nevetett, ahogy mindig nevet. Finom hálót sző körém hosszú karjaival. Arcom a nyakába fúrom, beleszagolok a meleg bőrbe. Csak állunk, mint az idő. Tudom, hogy a kedvemért puha falevelekkel takarná be a sün tüskéit, mint a mesében. Elmeséli az ételek ízeit is és semmit nem kérdez arról, hogy mit keresünk itt, ahol apám hat évvel ezelőtt úgy döntött, hogy elég. Ez az a hely, amit most a közös karantén letöltésére választottam. Próbára teszem letompult érzékelésemet.

Szórványos tüzek, olvasom a kávé mellett a kis dunaparti telek vadszőlővel és mályvával körbenőtt teraszán, azt írták, ennyi maradt az Athén közeli őrületes erdőtüzekből. Klímaszorongás, az egész nyarat beárnyékolta, erről is beszélgettünk hétvégén a kávézóban Lucával – pre-covid –, aki az első beültetésre készül.

– Nincs kedved írni a történetemről? Szívesen mesélek. Hátha másoknak is segítene, annyian küzdenek a lombikkal – szemében teljes nyugalom.

– De igen, ez nagyon fontos téma. Be lehetne vonni más nők tapasztalatait is. Vagy férfiakét. Talán még az én perspektívám is érdekes lehet. Vagyis nem, persze, inkább nem. Azért majd átgondolom. Addig is, ismerek egy jó kis női beszélgető kört, Lídia is oda járt, amíg lombikozott.

Nehézkesen raktam össze a választ. Kör. Körök, minden körökben történik. Mindegy, hogy vágysz rá, vagy menekülsz előle, ha bent vagy, hiába keresel ki- vagy átjárást. A lombikos kör, a nem tudok szülni kör, a nem akarok szülni kör, a muszáj szülni, a még nem tudom, a még én is gyerek vagyok, a mi közöm nekem ehhez, a már késő, a konzervatív, a liberális, a férfi vagyok kör. És a világvége? Ja igen, az erdőtüzek meg az olvadás és a milyenvilágbaszülsz. Megnyugtatom magam, itt most nincsenek körök, se tüzek. Most gyógyulok, se itt, se ott nem vagyok, jogom van hozzá, jár nekem. Itt, az íztelen-szagtalan száműzetésben egy ideig nem találnak meg.

“A mentális problémák gyakorisága COVID-19-en átesettek körében kifejezetten megnőtt, szorongás, depresszió, alvászavar és úgynevezett „brain fog” – vagyis lomha, tompa, nehézkes gondolkodás (úgynevezett „ködös agy”) jelentkezhet. Ezek mindegyike jelentős életminőség-romláshoz vezethet.”

Összefolynak a napok. Amikor Attila vásárol, titokban tornázom egy kicsit, vagy megmártózom a kis medencében, amit még apám tákolt a régi paradicsom-veteményes helyére. Arcom a gumimatrac nyárvége-szagába fúrom. Lassan újra érzek szagokat, ilyen fontosakat legalábbis. Nincs itt semmi mesélnivaló. Halk széttöredezettség van, a darabkáim döglött bogarakkal lebegnek versenyt a klóros víz felszínén. Liminalitás – még jó, hogy végre ennek is adtak nevet, pedig már azt hittem, nagy a baj. Amikor már nincs valami, de még nincs más sem. Termékeny pauza, mondják. Covid idején általános jelenség. Nem vagy egyedül. Nem egyedi a történeted. Nincs is történeted, de ami van, az az enyém is. Szóval inkább bele se kezdj. Pedig az emberek szeretik a történeteket, a tanulságot, és főképp annak hiányát. Azt a cinkos és sokat sejtető aha-érzést. Milyen kegyetlen/abszurd/szép az élet. Szeretnek rácsodálkozni mindenre, ami nem velük történik, vagy amiről azt hiszik, velük nem történhet meg. Annak misztikuma van, és ígérete, hogy nincs szégyen, se végtelen üresség, se végesség. A félelem pedig, az igazi ellenség, csak mosolyog apatikusan, amikor a megismételhetetlen pillanatok tökéletességéről hadoválok neked, amikor a fikciómat élvezed, vagy valaki más szürreális valóságát, ami szerencsére nem a tiéd. Talán megérted egyszer, hogy minden történet ismétlés. De az is lehet, hogy miközben a választ kerülgeted, a szeretet szép csendben belopakodik az életedbe, zajtalanul, robbanásmentesen, mint egy leheletfinom varázsszőnyeg, bekúszik minden alá, minden asztalláb, minden barátság, minden mogyoróbokor, minden cél és minden emlék alá, minden kérdésedet és vágyadat elsimítva siklik veled szépen, kegyetlenül, elviselhetetlenül könnyedén a végesség felé.

“Rendellenes magatartás, forgó jellegű szédülés.”

Végülis így is jó. Úgy is jó volt, de így is jó. Talán ezt gondolják az öregek, ez lehet a válasz. Ha kisebb a világ, talán nem hiányzik belőle annyi minden. Azt nem lehetne túlélni. Kopott törülközőbe csavarva ülök a műanyag kerti széken és nézem a grillsütő alatti kartondobozt, amiben apám a szerszámait tartotta. Emlékes láda, tetejére dobva a hatalmas kertészkesztyű, amiben egyszer benne volt az ő keze is, tömzsi, piros ujjai. Talán a faház mögötti kis szőlősort metszette benne utoljára. Az én kezemen lötyögött, nagy volt rám, mint a kabát, amit gyerekként rám adtak, amikor még nem gondolták, hogy én nem tudok majd felejteni. Ujjaim kicsúsztak a kesztyű anyagán lévő szakadásokon, amikor tegnap a tüskés kis akácokat húzgáltam ki a földből. Nem sok, de valami, kell egy kis mozgás. A dobozhoz támaszkodó szeneszsákot már mi vettük az utolsó nyári grillezéshez. Hat évvel később sem tud senki olyan gyors és ormótlan tüzet rakni, mint apám. A csípős szagú füst ámokfutást rendezett a kertben, elhomályosította a mogyorófa és a tövében bujkáló kerti csap körvonalait, bekúszott a kis ház zsaluin, a naptól megpörkölődött bőrön keresztül füstölte ki a késő nyáresti szorongást, kormos emlékeket hagyva maga után a melegítőfelsőben. Attila tüze biztonságosan parázslik. A teraszról figyelem, ahogy a gömbölyű széndarabokat rendezgeti, fujkálja. A finom kis füst egyenesen az égbe száll. Messziről szép, mint a vihar. Nem tudtam, hogy így is lehet. Közelebb lépek. Még mindig nem fulladok. Most nem érezhetem a füstszagot. Jó nekem itt most, az elvesztett érzékeim vákuumában.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: