Bankó-Erdősi Viktória: Betörés

Nana a bogrács fölé hajol, ráncos arcába csap az étel füstös gőze.
– Fiam, hozzál ki egy szál kó’bászt!
A huszonéves fiú, az unokája, könnyedén szökken fel a fröccsöntött kerti székről, és a nyári szélben lengedező, színes műanyag csíkokon át bebújik az alacsony ajtón. Otthon van, a házban, ahol felnőtt, ahol anyja halála után a nagyanyja, az özvegy Nana szorított neki egy kis helyet. Milyen nagy volt ez a ház akkor egy riadt háromévesnek, és milyen kicsi most egy majdnem férfinak. A kamra kilincse öreg, fáradtan lóg, jajkiáltással húzza ki a zár nyelvét, mikor a fiú lenyomja. A kapcsoló a plafonról lelógó villanykörte foglalatán van, aprót ráz, amikor elfordítja. A kolbászért egészen hátra kell menni, meggörnyedni a szűk, fehérre meszelt falak között. A fiú szinte guggol, alulról néz felfelé. A kolbászok a feje felett himbálóznak, a nyitva hagyott ajtón beszökik egy fuvallat, megrezzen a kolbászok alatt a papír, a friss füstölésű húsból még zsír csöpög, koppan a cseppje. A koppanás ismerős, és ismerős a két koppanás közti szünet is. A fiú gyomrában hányinger kavar vihart, guggolásból a földre ereszti a térdét, mélyeket lélegzik. Lehunyja a szemét, de a csukott szem csak újabb bajt hoz; vércseppeket egy fürdőszoba kövén. A kő kék, fehér virágok indái kanyarognak rajta, a fiú nem emlékszik, látott-e ilyet valaha. Kinyitja a szemét, emel a testhelyzetén, hogy válasszon egy kolbászt. A feje felett lassan hintázó, hosszúkás hengerektől elszédül, rosszulléte erősödik. A kolbászvégeken cipőt lát, magassarkút, orrán kopottat, feketét. Megrázza a fejét, mint akit zümmögő darázs környékez. Érthetetlen az egész, hiszen alig kezdte meg a sört, az nem okozhatja ezeket a váratlan és teljességgel megmagyarázhatatlan képeket. Felnyúl egy pár húsért, emeli és maga felé húzza. A külseje csúszós, a botról leérkezve összecsapódik a két szál. Egy sárga köntös, az hintázik a kék kövezet felett. Úgy tántorog ki Nanához a foltokban gazos udvarra, mint aki a kisüstit is meghúzta a spájz rejtett zugában. Nana biztos is abban, hogy így tett, és nevet rajta:
– Nekem nem is hoztál?
A fiú nem válaszol, töri a fejét erősen.
– Nana! Anyám lakásában kék volt a fürdőszoba?
Maga sem érti a kérdését, nem is ő tette fel, hanem a rejtőzködő bizonyosság.
– Ki emlékszik arra…? – sóhajt Nana – Koszos kis luk volt az, de hát egy megesett leányanya örülhetett, ha fedél jutott neki meg az apátlan gyerekének. Te se emlékezhetsz, hiszen csak három voltál, amikor anyád a Trabanttal…
Nem folytatja, a fiú pedig ismét gondol egyet. Otthagyja Nanát, még a cipőjét se veti le, úgy trappol be a szőnyeges szobába. A nehéz sublót fiókját kihúzza, lustán nyekken a vetemedett faláda, benne lapul a családi fényképalbum. Ezerszer nézte és simította már, de most mást akar benne meglátni. Hevesen lapoz, surrog az áttetsző papír a kemény lapok között. És ott van anya, feje lehajtva, csecsemő fiát fogja az ölében, sárga köntöst visel. A fiú szája kiszárad, tovább lapoz, és ott van ő, négy vagy tán ötéves, vigyorogva ül egy Trabant volánja mögött, a háttérben a kerekes kút, a kerékvas érintését még most is érzi a tenyerében. Otthagyja az albumot, ahogy van, nyitva, visszarohan Nanához.
– A Trabant nagyon összetört a balesetben? – kérdezi, és határozottan érzi, hogy valami ismeretlen cél közelébe ért.
Nana megsózza a paprikás krumplit, köszörüli a torkát, beletörli kezét az otthonkába.
– Össze.
– Megjavíttattad?
– Dehogy, fiam, eladtuk aztán, hiszen nem is tudok vezetni. Minek kellett volna nekem?
– Hogy került ide az udvarra akkor?
– Butaságot beszélsz, sose volt az itt – legyint az öregasszony, elcsuklik a hangja.
A fiú látja, most már élesen és tisztán, a mozgóképet, a fürdőszobát, benne a föld felett magasan hintázó sárga köntöst, a belőle kilógó fekete cipőket, és a köntös ujjából a földre hulló vért.
– Az anyám nem balesetben halt meg, igaz?
Az öregasszony lassan fordul, rászorít eres kezével a műszálas otthonkára. Arca szürke, a szeméből lassan pottyan ki az első könnycsepp.