Nem baj, ha szűk a kapu, s ha
a tekercs bármit ró ki rám,
magam vagyok sorsom ura,
lelkem hajóján kapitány./William Ernest Henley/
A szemem sarkából látom, ahogy ujjait a sörösüveg nyakára kulcsolja, s mintha csak egy pingpongütőt tartana a markában, óvatosan maga elé emeli. De hát nem is az övé, hiszen vezet, hasít belém a felismerés, aztán nem foglalkozom vele többet. Apámat nézem, ahogy a szekrény tetejéről leveszi a légpuskát. Hadonászik vele, a gyomrom görcsbe rándul, ahogy a fegyver csöve egy pillanatra megállapodik rajtam; próbálok nyugodtnak tűnni, de dobhártyám a szívem ritmusára dübörög. Apám meg csak mondja, nézzem meg, milyen jó kis csőtörős puska ez. Gondosan tisztogatja ám, mutatja a csövet, ide kell a diabolo. Az ördög jut eszembe, aztán rájövök, hogy a lőszerről beszél. Itt fogunk meghalni, ebben a dohos szobában, gondolom, agyam felkenődik a foszlott, kártányfoltos tapétára, a vérem meg majd a csálén falra szegezett piétát pettyezi. A húgom barátjára nézek, még mindig szorítja az üveget, nem tudom, képes lesz-e fejbe vágni apámat, ha kell, a szeme két óriási, csillogó gesztenye.
Dühös vagyok és csalódott, amiért egyetlen pillanatig is hinni tudtam abban, hogy végre lesz apám. Naivan dagasztottuk magunkban a képzelet hamis illúzióját, a húgom és én, s egymást túllicitálva hajtogattuk: mindenkinek jár egy utolsó esély. Ilyesfajta ábrándokkal sétáltam át a csalafinta kacsokkal felém nyújtózkodó szőlőlugas alatt, s remegő térdeimmel mit sem törődve lépdeltem tovább apám házának tornáca felé. Innen nem mentek haza, amíg én azt nem mondom, zárta ránk a kaput, s a kulcsot – arcán a húsz éve nem látott, ám jól ismert, ravasz mosollyal – a nadrágzsebébe csúsztatta.
Apámat figyelem, ahogy a puskát érinti. Kérges tenyerével simogatja, ráérősen és gyengéden, ahogyan engem sosem. Szemében lidércfény lobban, s ekkor megértem végre, hogy ebben a házban hiába keresem gyermekkorom hiányzó darabjait, a mozaiklapocskák legtöbbje soha nem is létezett. Itt, ahol reszketve szökik ki számból a hang, csak a füstös kocsmák savanyú, állott szaga kering. Ebben a házban nem maradt más, csak a téglafalak dohos kipárolgása, csilláron lengedező pókfonál, a repedések között acsarkodva őrködő magány.
Három órával később – hosszas könyörgés és szabadkozás után – enged csak ki. Szótlanul ülünk be a kocsiba, az ablakon keresztül nézem, ahogy a lenyugvó nap vöröse bekúszik a búzakalászok közé. A napraforgók búbja lefelé néz, a fák ágait nyárvégi szellő ringatja. Egy pillanatra bizonytalanodom csak el, végül nem tudom rávenni magam arra, hogy visszanézzek. Nem látom őt soha többet.
Hét évvel később, egy októberi napon halt meg. Anyám hív, zaklatott, sokkal gyorsabban beszél, mint szokott. Nem, nem tudja, mi történt, biztos a szíve vitte el. Mi legyen a temetéssel, honnan szerezzünk ruhát, záporoznak rám a kérdések. Nem tudok felelni, ragacsos masszává tapadnak össze számban a szavak. Mindig úgy képzeltem, nem fogok sírni, még az is lehet, valamiféle megkönnyebbülést érzek majd, most mégis kiszökik a lábamból az erő, leroskadok az ágy szélére, és hangtalanul peregni kezdenek szememből a könnyek. Hosszú percekig zokogok, s csak miután szárazra törlöm az arcomat, megyek ki a nappaliba a gyerekekhez. Leülök melléjük a szőnyegre, ma egész nap legózunk, mondom nekik, örülnek. Először formák szerint válogatom szét a darabokat, rájövök, hogy így túl bonyolult, jobb lesz, ha színek szerint rendszerezek. Rendületlenül rakom a kockákat, pedig odakint már sátrat bont a félhomály, s nem hagyom abba akkor sem, mikor a gyerekek aludni mennek. Apám halálának napján, a kibolyhosodott padlószőnyegen térdelve, valamiért mindennél fontosabbnak érzem, hogy az apró darabok a helyükre kerüljenek.
Szakad az eső. A buszmegálló tetejéről kövér cseppekben hullik alá, fodrot vet a pocsolyák felszínén. A fürdőbe is behallatszik, ahogy a kövér cseppek az ablakpárkányt kopogtatják; ezt az ütemes pattogást figyelem, miközben nézem magam a tükörben. Ő már nincs, a vonásait mégis itthagyta az arcomon. Hiába tagadta, a homlokom, és az orrom is az övé; meg talán a szemöldökcsontom vonala. Azt hiszem, ha választanom kellene a közös emlékeinkből, legszívesebben ezeket a napokat tartanám meg. Azt, ahogy kerülgetem a sáros pocsolyákat, a szél permetet hint az arcomra, s életemben először nem a félelem, hanem a hiánya által emlékezem.
Soha nem lesz már apám, legtöbbször erre gondolok. Nem hallom többé dohánykarcos hangját:
– Nesze, lányom, hoztam neked almát, meg csilipaprikát. Vedd csak el, ne félj a kezemtől, most nem váglak nyakon.
Eddig sem volt, és nem is lesz egyetlen olyan beszélgetésünk sem, amit nem kínosan feszengve ültem volna végig. Nem fogja már elmesélni, hogy kiskorában laktak-e a szekrényében szellemek, a kuglófból ő is kipöcköli-e a mazsolát, s – ekkor még úgy gondolom – azt sem tudom már meg, akart-e egyáltalán gyereket.
A bőröndöt fél évvel a halála után találom meg, egy számlákból és újságkivágásokból álló papírkupac alatt. Sötétbarna, erezett bőr borítja, a csücsköknél felhasadt a varrás, mellette borsónyi, csipkézett lyukak. A csatján apró rozsdavirágok ülnek, óvatosan pattintom ki a zárat, meglepően könnyen enged. Kézzel írt papírfecniket találok benne, kihajtok párat, mindegyiken ugyanaz az recept, kolbászhús, meg a hozzá való fűszerek. A bőrönd aljában kétrét hajtott, vaskos papírkötegek hevernek. Beletúrok a lapok közé, az ujjbegyeimre finom porhártya tapad, egykedvűen végigpörgetem őket, aztán véletlenszerűen kihúzok közülük egyet. Igazságügyi szakértői vizsgálat, olvasom a fejlécen, kötőjellel hozzátoldva még, hogy Gyermekelhelyezés megváltoztatása iránt indított per. Középtájt csapom fel, az első lapokat a hátsók mögé hajtom, a kapocs, ami összetartja őket, kiesik a helyéről, a papírok legyezőformán csúsznak szét a markomban. „Bejelentette, hogy terhes… Ildi, nekem van már két gyönyörű gyerekem, nekem nem kell. Ilyen szépen mondtam neki. Hiába rimánkodtam, tiltakoztam ellene, megszülte a gyereket”. Hallom apám hangját, gyomrom görcsbe rándul és bizseregni kezd, s miközben olvasom a sorokat, a remegés lomhán végigkúszik a végtagjaimon. Állok a szoba közepén, lábaim a padlóra merevedtek, úgy érzem, képtelen lennék megmozdítani őket. Alig pár lépésre tőlem a nővérem. Eddig mindössze háromszor találkoztunk, a mozdulatai ismeretlenek, figyelem, ahogy rendezgeti a vitrinben a poharakat. Megakad a keze egy szivárványszínű készleten. Nem baj, ha ezt megtartja?, kérdezi. Vidd csak el, mondom, nekem nem kell semmi, már csak magamban teszem hozzá, hogy amúgy sem kellene itt lennem. Nem csak itt, igazából sehol sem, apám szerint nincs a világban helyem. A papírt hanyagul dobom vissza a többi közé, aztán rájuk csapom a fedelet. Nem is nyúlok többet a bőröndhöz, indulás előtt az ajtóból mégis visszalépek, a fogantyúja hideg, belesimul a tenyerembe. Csak, amikor a kanapéról felemelem, érzem meg a súlyát. Nehéz. Nem viszek mást, csak ezt az ócska, megkopott bőröndöt. Ez az örökségem.
Otthon nem találom a helyét, pakolgatom a lakásban, mindenhol idegennek és fullasztónak érzem, végül a szekrény és a fal közti résbe tuszkolom. Hónapokig áll a sarokban, míg képes leszek újra elővenni. Szétterítem a lapokat a kanapén, és egyetlen délután alatt végigolvasom az összeset.
– „ Én kérem, hogy a bíróság kötelezze alperest, hogy húzza félre a haját, mert ha hazudik, akkor tarjagos lesz a bőre. Egyébként látszik az alperesnek a nyakán is.
– Én csupán jelzem, hogy az alperesnek annyira elege van a felperesből, hogy idegi alapon képződnek rajta a piros foltok, hiszen az utcán a felperes szabályosan lekurvázta őt.
– Én pedig jelzem, hogy amikor kapcsolattartáson voltak a gyerekek, a kislány megkérdezte tőlem, hogy van-e nálam kés. Ugyan miért lenne? Azt mondja: Apa, akkor ugye nem vágod el a torkunkat?
– Szó sincs róla, hogy megfélemlítenénk a gyereket. A lányom magától kérdezte, hogy van-e kés az apjánál. Senki nem mondta neki, sem a nagyszülők, sem én. A gyerek sokszor úgy játszik, hogy elvágja a babájának a nyakát. Számtalanszor előfordult, hogy Ágit az apja megfélemlítette és megalázta otthon a vörös haja miatt, sőt, azt is mondta neki, hogy nem ő az apja, hívja őt Józsi bácsinak.
– Be tudom bizonyítani, hogy mennyire elmebetegnek csinálta a gyereket. Ha istent ismer valaki, az látja, hogy a gyerek tökéletlen… Nem való anyának, nem való feleségnek az Ildi. De sajnos még kurvának sem… Én úgy gondolom, hogy a nagyobbik gyerek nem az enyém, a jegyzőre hasonlít. Ő mondta is annak idején, hogy bement a szobájába, meg minden.”
Látom magam előtt anyámat, ahogy gubbaszt a pácillatú tölgyfaasztal mögött. Nyakát behúzza, a füle a vállával szinte összeér, meredten bámulja a padok közt felsejlő, selyemfényűre lakkozott halszálka parkettát. Mintha egész élete benne lenne egyetlen képben, akár cseppkőre az új réteg, rakódik egymásra – s mégis valahogy együttesen van jelen – életének minden szakasza. Néha egészen fiatalnak képzelem, tarkóján lazán összetűzött, halványbarna tincsekkel, frufruja a szemöldökével összeér, orrnyergén vastagkeretes szódásszifon szemüveg. A fejét nem emeli fel, ha kérdezik, aprót biccent a bírónő felé, finomkodva, pár szót halkan elrebeg, apámnak nem felel. Aztán ott van kosztümkabátban is, mézszőke, tupírozott bubifrizurája a füle és tarkója közt egészen rövid, nem takarja a gyöngyházszín klipszeket. Tekintete szikár, átható, alsó ajkát beszívja, aztán lassan, megfontoltan felel, a hangja már nem remeg. Most is ott ül, pedig már elmúlt hatvan éves, arcán a bőr megnyúlt, a vonásai lágyabbak lettek, csak, ha mosolyog, szalad össze a szája körül pár görbe ránc. Apám nem változik, ugyanabból a pár képkockából áll össze emlékeimben egy végtelenített szalag. Szemöldöke fölött meggyűrődik a bőr, harsányan, vádaskodva köpi ki a szavakat. Hadarva beszél, elnagyolt mozdulatokkal gesztikulál hozzá, néha fújtat is egyet. Hirtelen fogynak el a szavai, ilyenkor a szeme kidülled, szája résnyire nyitva marad. Az utolsó, amit látok, ez a megmerevedett kép, ahogy hatalmas, pontyszemekkel pislog bele a semmibe.
Ülök a kanapén, ujjaim közt rezegnek a hártyavékony, foszlott szélű lapok. Ezekből tudom meg, hogy „a szülés elhúzódó volt, a köldökzsinór az újszülöttnek kétszer tekeredett a nyakára, rövid ideig éleszteni kellett”. Hogy nemkívánt gyerek vagyok, s ha igazak a rágalmak, anyám is meg akart ölni másfél évesen. Hogy akkor sem fáj kevésbé a tökéletlenség, ha negyed évszázada vetették papírra elporladt szellemkezek. Egész testem remeg, a papírok széle halkan zizeg, a szaguk olyan, mintha a kályha mellé állított ládából rángattam volna ki őket; a fa áporodott nedvessége, s a nyíláson visszapöfögő füst és korom bűze járja át őket. Nemkívánt égéstermék, jut most eszembe… ez a korom. Tökéletlen égés során keletkezik, amikor nincs elég levegő az oxidációhoz. A korom makacs, megtelepszik a kémény falán, aztán szép lassan rakódnak egymásra az újabb és újabb rétegek. Éghető, így bármikor képes újra felizzani, ha pedig nem lobban lángra, csak gyűlik, eltömíti a füstcsövet.
Érzem a nyelőcsövemre tapadt kormot, szenesedő torkomban karcosan áramlik a levegő, nyálkahártyámra lágyszemű pernye és hamu pereg.
Az utolsó együtt töltött éjszakánk jut most az eszembe. Akkor még nem tudom, hogy nem alszom már itt többet – apám meg akarja ölni anyámat, másnap szöknünk kell –, csak azt, hogy sötétben az árnyak ormótlanul nagyok, s valahogy rémisztőbbek lettek. Főleg apámé, aki a szoba ajtajából figyel. Ötéves vagyok és borzasztóan rettegek. El ne aludj, akkor meg fog ölni minket; anyám suttogása bekúszik a fülembe. A franciaágy sarkában fekszik, hozzábújok. A szemem ég, mintha valaki homokkal szórta volna tele, és most ezek az apró szemcsék karcolnál belülről a szemhéjamat. Csak egy picit pihentetem a szememet, súgom vissza. Most nem lehet, óvatosan megrázza a karomat. Feljebb húzom magam az ágyban, hátamat a falnak vetem, így talán könnyebb lesz ébren maradni. Egymás mellett gubbasztunk, míg a napfény első sugarai be nem szűrödnek a lamellák közti apró réseken.
Apámnak négy lánya volt. A temetésen jöttem csak rá, hogy én vagyok az egyetlen mindannyiunk közül, akinek vörös a haja és kék a szeme. Akinek a bőrén úgy ülnek egymás mellett a szeplők; mint a kakukktojás héján a sötétbarna, formátlan pöttyök. Talán ennyi elég volt ahhoz, hogy sose szeressen, de az is lehet, más oka volt rá, nem tudhatom. Azt hiszem, nem is számít igazán, ideje eltemetnem ezeket a sérelmeket. Néztem, ahogy a fényes, fekete dobozt a dédnagyanyám sírjának tetejére vájt lyukba engedték, aztán lapáttal elkezdték ráhányni a földet. Az járt az fejemben, hogy most valami olyasmire kellene gondolnom, amire évek múltán is emlékezhetek. Pont emiatt a görcsös akarás miatt végül nem gondoltam semmire. Próbáltam nem sírni, álszentnek, hamisnak éreztem volna, pedig az érzés, ahogy a visszafojtott könnyek csiklandozták a torkomat, valódi volt.
Ennyi föld vajon elég lesz? – ez volt a temetésen az egyetlen maradandó gondolatom. Emlékszem, rögtön el is szégyelltem magam; mégsem illő, hogy az apja sírhantja felett ilyesmikről gondolkodjon az ember. Pedig tényleg aggasztott, hogy nem rakták elég mélyre, láttam, hogy kilóg a föld alól az urna fehér krizantémja. Mi lesz, ha egy nagyobb eső lemossa róla a rögöket? A sírásó, mintha valamiképp megérezte volna a bennem motoszkáló kételyt. A szemembe nézett, felvette a lapátot és a sír túlfeléről hozott még egy kisebb földkupacot.