novella

Bali Anikó: Térkép a hátizsákban

Apámat havonta egyszer látogatom. Ő tavaly karácsonykor járt nálam utoljára. Az orvosa azt mondta, jót tenne, ha együtt ünnepelnénk. Nem válaszoltam. Amíg beszélt, véresre haraptam a számat.

A buszmegálló üvegteteje alatt megszorul az augusztusi meleg, az aszfalton, mint körberajzolt tetem, száradó húgyfolt oszlatja bűzét. Próbálok a mellettem álló nő virágos parfümjére figyelni, de a repedezett járda lávakőként forralja az utolsó vizeletcseppeket, az elsuhanó autók az orromba csapják a savanyú gőzt.

Hajlamos vagyok a megállókat szagok alapján kategorizálni. Van sör, bor és pálinka keverékében áztatott, a drágább környékeken pezsgő és whisky aromája váltogatja egymást. Nem is gondoltam, de van, ahol parfümillat terjeng a megálló körül. Szinte teljes biztonsággal tudom, hol szívtak füvescigit előző éjszaka.
Gyerekkoromtól gyűjtöm a mintákat, agyam rekeszeiben apró fakkokba rendezem mindet. Olyan az egész, mint egy könyvtár, fényes-barna fiókokkal. Gondolatban könyvtársegéd vagyok, mint anyám volt, cédulákra írom a megállókra jellemző szagok nevét, és a fiókokra ragasztom.
Egy térképet is készítettem, foltokkal jelölöm rajta a megállókat, vastag vonalakkal határolom a város utcáit sajátos illatuk vagy szaguk szerint. A térkép most is velem van, mióta anyám meghalt, a hátizsákomban őrzöm. Csak ő tudott róla. Jóízűen nevetett az én szagtérképemen. Néha segített vonalakat húzni.

A Görbe Orr Söröző két megállóra van innen. Apámat gyakran szedtük össze előtte. Ha szerencsénk volt, bedőlt az ágyba és reggelig aludt. De nem volt mindig szerencsénk. Bizonyos alkoholszint alatt épp az ellenkezője történt. Az éjszakát gyakran töltöttük anyámmal a megállók hideg vasszékein. Ölébe hajtottam a fejem, könyvtárszagú kardigánjába kuporodva aludtam hajnalig, aztán hazamerészkedtünk, mielőtt felébredtek a bérházlakók.
Azok az ülőkék egyébként nem sokban különböztek az otthoni vaságyamtól; még apám és anyám cipelte haza a kórház alagsorából, ahol apám dolgozott. Sosem szerette a munkáját. Hullákat mosott. A kórházigazgató csak úgy nekünk adta az ágyat, apám szerint nekem még épp jó volt. Anyámmal lesikáltuk róla az alvadt vér színű foltokat. A haldokló betegek csónakká feküdték előttem a matracot. Sokáig forgolódtam a klóron is átütő lázas verejtékszagtól.
Apámmal ritkán találkozom. Két éve vágták le a jobb lábát. Az ujjaival kezdték, fokozatosan jutottak el a combjáig. Azóta az ápolásin van. Én nem vihetem haza a huszonhat négyzetméteremre. Még fürdőm sincs, én is a konyhában mosakszom. Különben is, akkor mindent el kellene rejtenem.
Nehezen jutottam a lakáshoz. Régi házmesteri sufni volt, az önkormányzat nyilvánította garzonná. Cserébe vállaltam a lépcsőház takarítását.
Apám semmiképpen nem lakhat nálam. Különben hol tartanám anyám hamvait?
Anyámat nem volt egyszerű azonosítani. Ha nem lett volna rajta a cipője, meg a kötött kardigán, én sem ismertem volna fel. Senkinek sem ajánlom, hogy kéthetes vízihullát nézegessen. Nem szép látvány. A ruháit egy kék nejlonszatyorban kaptam vissza. Otthon kimostam mindet, halszaguk volt. Az ágyamra hajtogattam őket, néha belefúrom azarcomat a stócba. A kötött kardigánt esténként magamra tekerem.

Apámat havonta egyszer látogatom. Ő tavaly karácsonykor járt nálam utoljára. Az orvosa azt mondta, jót tenne, ha együtt ünnepelnénk. Nem válaszoltam. Amíg beszélt, véresre haraptam a számat.
Mire a betegszállítók begurították hozzám apámat, a mosogató alá dugtam anyám urnáját. A kardigánt a párna alá hajtogattam, a cipőt a keskeny fali kamrába állítottam, de aztán kivettem, mert folyton kinyomta az ajtót. Le kellett volna vágnom az orrát, de azt nem akartam. Végül a vaságy alá dugtam. Apám úgysem tudott lehajolni.

Tizenhat éves voltam, amikor anyám nem jött haza a könyvtárból. Pedig csak három megállóra volt tőlünk. Minden este elsétáltam elé a buszmegállóig. A könyvtárvezető Ilonka utólag bocsánatot kért tőlem, amiért elküldték anyámat, azt mondta, értsem meg, folyton lila foltokkal és bevérzett szemmel jelent meg dolgozni. Ők javasolták, hogy forduljon a rendőrséghez. Miközben beszélt, Ilonka a karomat nézte. Mint körberajzolt tetem, rajzolódott ki csuklóm felett apám hüvelykujja.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: