novella

Pompéry Judit: Mindenkinek jár egy feleség 

Sára szülei sose igyekeztek lányukat legalább viszonylagos önállóságra nevelni, mi több, arra a csekély túlélési minimumra sem tanították meg, amit korlátai még lehetővé tettek volna – és ezt Aladár családja rendkívül felelőtlen dolognak tartotta. Sára nemhogy a bugyiját nem tudta kimosni, de még egy zsemlét sem volt képes kettévágni, vagy tálcán néhány poharat a szobába bevinni.

Noha ketten voltak testvérek, Zsuzsa mégis egykeként nőtt fel. Öccse nemcsak az öt év korkülönbség miatt nem volt soha partner, Aladár a maga zárt világában élt. Fizikailag mindvégig jelen volt ugyan, de nemigen érdekelte az őt körülvevő világ. Mindennapjaiban ragaszkodott az ismétlődő rutinhoz, befelé fordult: nem vett részt a família életében, mintha nem lett volna része a családi közösségnek.  Évtizedek teltek el így. Aztán hirtelen, minden előzmény nélkül, életében először nővéréhez fordult segítségért. Zsuzsát semmi nem lephette volna meg jobban, mint a testvéri szolidaritásáért folyamodó esetlen, de félreérthetetlen, néma sikoly. 
Zsuzsa kezdetektől úgy tekintett öccsére, mint egy idegen lényre, aki ott van, de nem lehet vele semmit kezdeni. Szüleihez képest, akikkel érzelmileg és konkrétan sok mindenben érzett kölcsönösséget, Aladárral ez hiányzott: semmiben nem tudott közösséget felfedezni vele.  Igazság szerint nem szerette. Emiatt sokszor volt lelkiismeret furdalása, de egy idő után hozzászokott ehhez az állapothoz. Aladár alapjában véve, mint állandó zavaró tényező, csak gondot okozott. 
Kiskorában, például minden nyitott ablak láttán ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy az első kezébe kerülő bármit kidobja. A negyedik emeletről kirepülő ez-az, gyakran kemény tárgy a forgalmas Nagykörúton problémát okozott. Elsősorban a járókelőknek – és csak szerencséről szólhatunk, hogy nem talált el senkit. Zsuzsa dühös volt, mert Nagymama mindig őt küldte le, így állandóan szabadkozni kényszerült az összecsődült emberek előtt, és a pékségben is, ahol általában leadták a tárgyakat. Egyszer egy gumibugyi valakinek a fejére esett. A sárgaréz hamutartó csak elgörbült, de a bababútor két fotelja összetört, amit Zsuzsa megbocsáthatatlannak tartott, az antik ezüst cukortartó fedele pedig soha nem lett meg.
A dolog úgy kezdődött, hogy hajdanán a szőke, kékszemű, nyílt és értelmes tekintetű fiúcska nem beszélt. Az hamar kiderült, hogy a hallása rendben van, megértette, ha szóltak hozzá és tette is, amit elvártak tőle, de nem szólalt meg. Az Istennek se. A szülőket ez természetesen aggasztotta. A szakemberek már korán elkezdték vizsgálni és rendre nyugtatták a családot, hogy nincs semmi baj, későn érő, majd fog.
Már négyéves lehetett Aladár, amikor végre megszólalt. Közölte, amit jónak látott, de nem kérdezett: a korosztályára jellemző „miért” elmaradt, nevek helyett pedig csak kezdőbetűket mondott. A logopédus ügyes trükkel vette rá a többi szótag kiejtésére:
– Ági. Mondd, hogy Ági!
– Á.
– Ági. De tudod mit, mondd, hogy Ágigi!
– Á-gigi.
A furcsaságok gyűltek. Aladár nem volt hajlandó főtt tésztát enni, de rizst sem, a rakott kel és a gyümölcsrizs kivételével. Nem tudni, milyen okból, de talán ezekben nem ismerte fel az utált köretet. Minden más esetben akár csak egyetlen rizsszem láttán viszolygás és félelem ült ki az arcára, mintha fizikai fájdalommal járna annak elfogyasztása.
Zsuzsát, ha rossz fát tett a tűzre, vagy szemtelen volt, apjuk szigorúan felelősségre vonta, gyakran megverte. Aladárnál a verbális és a fizikai erőszak egyaránt hatástalannak bizonyult. Ha apja szidta vagy ütötte, egyre hisztérikusabban nyüszített, ami Elemért még jobban kihozta a sodrából. Lola ilyenkor férjét egyszerűen kituszkolta a szobából. Az egész testében remegő gyereket ölébe vette, simogatta és egyenletes, monoton hangon csitította: addig beszélt hozzá, míg a kisfiú végül hüppögve megnyugodott. Lola meggyőzte férjét, hogy fiuknál csakis a türelem és dicséret a nyerő.
Zsuzsa viszont nagyon igazságtalannak érezte, hogy Aladárnak a legapróbb, szerinte említésre sem méltó teljesítményért folyton elismerés járt, míg apjuk vele szemben összehasonlíthatatlanul magasabbra tette a lécet.
A fiú bizonyos dolgok iránt kiemelkedő érdeklődést mutatott – például éjjel-nappal porszívót rajzolt –, más játékok, és a gyerekek is hidegen hagyták. Saját korosztályával képtelen volt kapcsolatot létesíteni, barátai nem voltak. Lehetőleg kerülte mások pillantását.
A szakemberek Asperger-szindrómát diagnosztizáltak nála és egyenetlen fejlődése miatt a kisegítő iskolát javasolták. Lola nyolc éven át minden délután öttől hétig tanult vele és folyamatosan oktatta a társadalmi együttélés szabályaira. Amit más megfigyeléssel vagy automatikusan elsajátít, azt Aladárnak el kellett magyarázni és be kellett vele gyakorolni. A „small talk” sose ment neki, de megjegyezte például, hogy ha látogatóba hívják, ajándékot kell vinnie. Elemér megtanította úszni, kajakozni, sátrat verni, síelni. Mindkét szülő a maga módján mindent megtett azért, hogy a maximumot hozza ki a fiú a képességeiből. Külföldi utazásaikra rendszeresen magukkal vitték, szűk világát igyekeztek tágítani, azon belül pallérozottá és autonómmá tenni.
A környezetnek hamar feltűnt matematikai érdeklődése. Többjegyű számokat szorzott össze fejben. Ezzel mindenkit ámulatba ejtett. Elemér szerette vizsgáztatni:
– Mennyi, mondjuk 243 x 512?
– 124416.
– Ezt hogyan számítod ki ilyen rövid idő alatt?
– A 243 a 3-nak mint prím számnak az 5. hatványa, az 512 pedig a 2-nek a 9. hatványa.
– Ennek mi köze a végeredményhez?
– Semmi, csak mondom.
– Szóval hogyan megy ilyen gyorsan? Fejszámoló művész vagy?
– A 234×128-at már egyszer régen kiszámítottam, most azt csak megszoroztam néggyel. Az gyorsan megy.
Történelemben is jó volt – az eseményeket az évszámok alapján jegyezte meg. Kívülről fújta Nagy Lajos hódító háborúit, a mögöttük rejlő geopolitikai viszonyokat viszont nem értette,  képtelen volt egy könyv vagy film cselekményét felismerni és elmondani. 
Sajátos logikájával folyton minden vonalon felesleges és irreális összefüggéseket konstruált, amelyek egy kívülálló szemével nézve értelmetlenek voltak.
– Mit gondolsz, Bob Dylan ismerte Czesław Niemen lengyel énekest?
– Nem tudom, de nem tartom valószínűnek, mert Niemen inkább csak Lengyelországban híres.
– De Niemen ismerte Bob Dylant. Akkor fordítva is biztos így volt. És mit gondolsz, járt-e Bob Dylan Lengyelországban? És Niemen az USA-ban? És akkor, ugye, találkoztak?
Ha kellett, ha nem, állandóan ilyesmivel traktálta környezetét, amit Zsuzsa különösen terhesnek, idegenek jelenlétében kínosnak érzett. Türelmetlen volt öccséhez, mások előtt szégyellte. Önkéntelenül átnézett rajta, ha tehette, egyszerűen nem vett róla tudomást. Ha ez nem sikerült, igyekezett lerázni őt.
Máskor Aladár ragyogó emlékezőtehetségével brillírozott – vagy hökkentette meg hallgatóságát:
– Zsuzsa, amit most mondtál, az nem igaz.
– Miből gondolod? 
– Pontosan emlékszem, hogy 1969 júniusában, egy szombat délután Márta néniéknél az ellenkezőjét állítottad.
Paff. Mint egy balhorog. Ehhez Zsuzsa nem tudott mit hozzátenni. Nyilván így volt, de ki a fene emlékszik arra, hogy egy lényegtelen részletről mit mondott 15-20 évvel ezelőtt?
Aladár pop-rock rajongóként a legkülönbözőbb hazai és külföldi zeneszámokat magnóra vette. Fél szekrényt megtöltöttek már a kazetták. A több mint ezer számot fejből tudta cím, együttes, énekes és sorszám szerint, valamint hogy mi melyik kazettán található, mit mikor, hol vett fel. Ezek Aladár fejében, akárcsak a számítógép merevlemezéről, bármikor lehívható adatok voltak. Pech, hogy ez a különleges képesség sajnos nem volt kamatoztatható a mindennapi életben.
Külsőségek nem érdekelték, így az öltözködés sem. A szokásosnál néhány centivel rövidebb – ahogy Zsuzsa nevezte – árvízi nadrágokban járt, irodai kézbesítő táskáját nem a vállán hordta, hanem átlósan a hasa előtt. Ugyanígy vak volt mások küllemét illetően. Nem vette észre, így nem is értette a testbeszédet. Csak a felületet látta, a mögöttest nem. Az ő értelmezésében, ha valaki mosolyog, az jó ember.
Személyes szimpátiáit a keresztnevek alakították. Kiskorában nagyon szerette egyik tanítónőjét, Ilonka nénit, következésképp az Ilonák automatikusan jók. Később plátói imádattal vonzódott Zsuzsa egyetemi évfolyamtársához, Sárához. Ide vezethető vissza azonnali szimpátiája a fogyatékos fiatalokkal foglalkozó katolikus csoportban megismert Sárikához. A korábbi pozitív emlék alapján szemében az összes Sára alapvetően szeretetreméltó – szemben, például a Tündékkel, akiket analóg módon en bloc elutasított. Saját korosztályához nem vonzódott, inkább a jóneveltségét, segítőkészségét értékelő idősebbek társaságát kereste. Ezek az ő számára évtizedekig megmaradtak néninek, bácsinak; különös jelentőséggel bíró viszonyítási pontnak.
Aladár életében egészen kiskorától fogva Lola volt az iránytű, a kályha, amire furcsaságai miatt sokkal nagyobb szüksége volt, mint általában másoknak. Úgy tűnt, egyedül Lolának van kulcsa a fiúhoz: feltétlen odaadó szeretetével és türelmével képes volt fiát dicsérettel, szép szóval befolyásolni, és szinte bármire rávenni.
A szakemberek egyöntetűen állították, hogy Aladár szexuális vágya és teljesítőképessége korlátozott. Ezt a csak szóban elhangzott szakvéleményt Lola szentírásnak tekintette és úgy értelmezte, hogy Aladár párkapcsolatokra alapvetően alkalmatlan. Következésképp arra rendezkedett be, hogy fia mindvégig a szülői házban marad, és aki az évtizedek során egyre inkább anyja elsőszámú segítségévé lépett elő. Lola előszeretettel és lassacskán fokozódó mértékben szolgáltatta ki magát vele, amit Aladár mukk nélkül tűrt.
– Alikám, hozz be nekem, légy szíves egy pohár vizet, nagyon szomjas lettem! – szólt Lola a keresztrejtvény mellől a szalonban.
– Szívesen – válaszolta Aladár és azon nyomban ugrott.
– Köszönöm, édesem. Tudod, te vagy az én legnagyobb segítségem. Nem is tudom, mit csinálnék Nélküled! Téged szeretlek a legjobban a családban!
Ezt a status quo-t zavarta meg a 90-es évek közepén felbukkanó Sára. Hogy a nálánál húsz évvel fiatalabb, súlyosan csökkent szellemi képességű lány a keresztnevén kívül még mivel varázsolta el Aladárt, az mindenki előtt rejtély maradt. Sára deficitjéről, annak keletkezéséről, esetleges diagnózisáról nem lehetett megtudni semmit – sem az egyházi csoport vezetőitől, sem a szülőktől. Azt viszont a lány maga mesélte, hogy pár évvel korábban néhány környékbeli srác megerőszakolta.
Sára szülei sose igyekeztek lányukat legalább viszonylagos önállóságra nevelni, mi több, arra a csekély túlélési minimumra sem tanították meg, amit korlátai még lehetővé tettek volna – és ezt Aladár családja rendkívül felelőtlen dolognak tartotta. Sára nemhogy a bugyiját nem tudta kimosni, de még egy zsemlét sem volt képes kettévágni, vagy tálcán néhány poharat a szobába bevinni. A két család a jövőre való felkészítés –  egyáltalán életfelfogás, képzettség és anyagiak – terén nem állhatott volna távolabb egymástól.
Eleinte hol az egyik, hol a másik szülői házban töltötték együtt a szombat délutánokat. Aladár szívesen vitte volna gyalogtúrákra, kajakozni, biciklizni, síelni szíve választottját, de a lány hosszabb távokat nem volt hajlandó gyalogolni, úszni nem tudott, így lehetetlen volt csónakba ültetni, kerékpáron pedig még soha életében nem ült. Ezek a kulcstevékenységek szabályszerű rendszerességgel alkották Aladár hétvégi programját, amibe próbálta Sárát fokozatosan bevonni – kevés sikerrel. A lány lassan minden téren megmutatkozó életképtelensége eddig ismeretlen plusz feladatokat rótt Aladárra, aki nagy igyekezettel próbált megfelelni az idősebb, élettapasztalattal rendelkező társ felelős szerepének.
A család, a jóakarók, az egyházi csoport gondozói: az egész környezet aggódva figyelte Aladár fokozódó vonzalmát, és ki-ki a maga módján igyekezett őt visszatartani. Lola úgy fejezte ki masszív ellenállását, hogy egyszerűen nem vett tudomást Sára létezéséről, Elemért pedig mulattatta a helyzet, hogy fia ennyi év után most felelős férfivé vált. Titokban mintha büszke lett volna erre a fejleményre – annak ellenére, hogy Sárát ő is katasztrófának tartotta. 
Aladár életében először került nyílt konfliktusba anyjával, aki konzekvensen úgy tett, mintha ezt a nonszensz dolgot egyetlen kézmozdulattal le lehetne söpörni az asztalról. De nem lehetett és ez Lolát meghökkentette. Megszokta, hogy könnyedén tudja irányítani gyerekét és ez most egy csapásra megszűnt. Ezúttal fia fellázadt eddigi legfőbb mentora ellen.
Ebéd után hármasban ültek a konyhában. Aladár hirtelen odafordult Zsuzsához:
– Feleségül akarom venni Sárát!
– Ó! Ez váratlan. Biztos vagy ebben?
– Igen. Mindenki nős az én koromban. Nekem is jár egy feleség.
– És hogyan képzeled a dolgot?
Aladár Zsuzsához fordult ugyan, de szavait érzékelhetően Lolának címezte, akivel fontos bejelentése alkalmával nem akart négyszemközt maradni. Zsuzsától erősítést, szellemi támogatást várt. Lola meglepetésében nem bírt megszólalni. Végül felállt és kiment a konyhából.
– Vele beszéltél már erről?
– Még nem.
– Helyes, hogy előbb nekünk szóltál. Ezt jól meg kell gondolni. Beszéljünk még róla. De miért olyan sürgős?
– Mamika és Apa nem fognak örökké élni, én pedig nem akarok egyedül maradni. Mamika utálja Sárát, hallani sem akar a dologról. Ha nem engedi, akkor titokban fogom elvenni!
„Jesszusom!, gondolta Zsuzsa. Valószínűleg nem látja át döntése összes következményét. Ez a házasság egy tragédia lenne! Ugyanakkor még sose láttam Aladárt ennyire eltökéltnek. Azt fél percig sem hiszem, hogy képes lenne titokban megnősülni: fogalma sincs, mit, hol, hogyan kell intézni, segítség nélkül nem képes megküzdeni a bürokráciával. 
Ez egy segélykiáltás volt: támogatást vár – tőlem!  Te jó Isten! Nem hagyhatom magára ebben a létfontosságú kérdésben, még ha helytelenítem is ezt a dolgot! A házasság ezzel a súlyosan fogyatékos és messzemenően életképtelen leányzóval halvaszületett ötlet! De hogyan vezessem rá Aladárt erre? De miért pont Sára?!”
Felderengett benne, hogy eddig negyven éven át Aladár volt a segítségre szoruló, akit a környezet jótanácsokkal igyekezett irányítani és folyamatosan megóvni az esetleges veszélyektől. Most fordult a kocka, és életlében először az öccse az, aki gyámolít valakit. „Lehet, hogy ez lenne – mármint a Sára néven túl – a rejtély nyitja?”
– Drága Alikám, nem kell dacból hülyeséget csinálni. Akarod, hogy beszéljek Anyával?
Aladár lehajtotta a fejét és csendesen bólintott. 
Zsuzsa soha nem érezte öccsét ennyire közel magához, mint most. Egyszerűen meglepte, egyben meghatotta a tény, hogy Aladár szövetségest keres benne. Életében először tapasztalt testvéri összetartozást. Tépelődött, hogy mit tegyen. 
“Nem eszik olyan forrón a kását. Egyelőre az a fontos, hogy bízik bennem, tehát mindenképpen mellé kell állnom. Aztán majd kiderül, hogyan tovább.” 
Zsuzsa azt javasolta a szülőknek, hogy legyen egy eljegyzés és aztán lehetőleg hosszú jegyesség, de ők mindketten kikeltek magukból és hevesen ellenezték az ötletet.
– Szerintem nem kellene ennyire elutasítóan kezelni a dolgot – próbált meg Zsuzsa kiegyensúlyozottan érvelni. –  Aladár nagyon eltökélt, és ha betonkemény ellenállást tapasztal, ki tudja, milyen marhaságra képes.
– Csak nem akarod azt mondani, hogy Te támogatod ezt az elmebajos ötletet?! – kérdezte Lola felháborodva.
– Szó sincs róla! Tragédiának tartanám, ha elvenné ezt a szerencsétlent!
– Hát akkor?
– Mamika, ezt nem lehet hatalmi szóval elintézni. A merev ellenállás nem szül megértést, csak elmérgesíti a viszonyt.
Mint hajdanán a szülők, most az időközben felnőtt lány sorolta fel az észérveket, igyekezvén a józanság és a pártatlanság benyomását kelteni.
– De hiszen ez beláthatatlan következményekkel járó őrültség! – hadonászott Lola mérgesen.
– Így igaz! De sajnos az nem elég, hogy mi látjuk Sára teljes alkalmatlanságát; erre Aladárnak is rá kell jönnie. És ahhoz idő kell. De addig is meg kell adni neki azt az érzést, hogy komolyan vesszük őt és vágyát egy társra.
– Tisztában vagy azzal, hogy egy esetleges házasság rád nézve hosszú távon mit jelent?
Lola kétségbeesetten nézett Zsuzsára, aki némi gondolkodás után nyugodtan és határozottan így szólt:
– Igen. Ebben az esetben nem csak Aladár életét kellene egyengetnem, hanem két pátyoltam lenne. Miközben a másik – akár Sára, akár más –, sokkal nehezebb dió lenne: Míg a saját öcsémet ismerem, a potenciális mindenkori társ zsákbamacska.
Sőt: Amennyiben valóban megnősül, úgy a jövőben nem csak rám nehezedik nyomás, hanem Andrásra is. Mint unokaöccse és legközelebbi hozzátartozója, nagy valószínűséggel megörökli az Aladárral járó gondokat.
– Szerinted szabad rá ekkora terhet tenni?
– Ismerem annyira a fiamat, hogy tudjam: komoly felelősséget érez a nagybátyja iránt. Ez egy olyan helyzet, amivel egyszerűen számolni kell. És ez nem az én döntésem, vagy a Tiétek, netán Andrásé.
Aladár társigénye legitim és komoly következményekkel jár. Egyelőre szerintem engedni kell. És bízni az idő – remélhetőleg – kijózanító hatásában. Hátha!
Aladár sokáig bosszankodott, hogy a kapcsolat felbomlása után Sára nem adta vissza a jegygyűrűt.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: