trauma/írás

Birovits Zsuzsanna: Aranyruha

Az eddig királyfiként ismert férjem állatbőrbe bújt. Ez lett a valódi alakja. Talán mindig is ez volt. Én láttam csak királyfinak. Félelmetes lángcsóvák törnek fel lelkem eddig békésen szunnyadó vulkánjából.

„Meghalt a Nő, de

Túlélő vagyok Robot

üzemmódban már.”

– A tárgyalóteremben levehetik a maszkot! – jelenti ki a bírónő. Meglepődöm. Olyan érzésem támad, mintha ő lenne az egyedüli rajtam kívül, aki észrevenné J. mindenki más által láthatatlan álarcát.

J. 52 éves, rövid barna hajú, még most is jóképű férfi. Mosolyogva jelenik meg a tárgyalóteremben. Megdöbbenve nézek rá alperesként, és nem értem. Nem tudom felfogni, hogy a felperes az én férjem. Itt is másnak mutatja magát, mint amilyen valójában. Az igazság házában. A halk szavú, nyugodt és higgadt szerepét játssza el ma is az „én tökéletes vagyok” és a „nem tettem semmi rosszat soha, senkinek” maszkjában.

A felperes az esküvői öltönyét viseli, azzal a fehér inggel, amit én vettem neki. Gyűrűsujján a fehérarany karikagyűrű díszeleg. Erőtlenné válok. Hirtelen émelyegni kezdek, de bírom még. Bírnom kell. Nincs mese. Tengerkék, ujjatlan, földig érő ruhát viselek, fehér lenvászon blézerrel, és lapos sarkú, fekete cipőt. Sminket nem tettem fel, úgyis lefolyna a szemfestékem.

A tárgyalóteremben három méterre ülünk egymástól, egy, a falhoz tolt, keskeny fapad két végén. Az alacsony, ősz hajú bírónő olyan, mint a mesében a jó bíró. Kedvesen mosolyog rám a szemközti emelvényről. A jegyzőkönyvvezető a jobb oldalán, jogi képviselőink pedig egymással szemben.

Az ügyvédem, Dr.T.E. alaposan felkészített arra, mi fog történni. Elmondta, hogy melyek a szokásos lépések egy válóperes tárgyalásnál. Még nem váltam soha, honnan is tudhatnám. Nem akarok az életünkről beszélni. Rettegek. Még itt is. Még most is.

A bírónőnek jó az intuíciója. A beadványt olvassa fel elsőként, nem kérdez semmit. Kihúzom magam. Egyenes háttal ülök, két kezemmel a pad széleit markolom. A szívem egyre hevesebben ver. Szinte hallom a dübörgését a mellkasomon keresztül. Kétségbeesve az ügyvédemre nézek, szeretném tudni, hogy mi következik. Nem erre számítottam. Ő rám néz, lehunyja a szemét egy pillanatra, és a tekintetétől megnyugszom.

Ő az én bölcs felem. A kíméletlen objektivitásom. Az empátia és az időzítés mestere. Az elmúlt időszakot nem éltem volna túl nélküle. Bármikor hívhattam. Éjjel-nappal, akár hétvégén és ünnepnapokon is. Megengedte. Több ő nekem, mint egy jogi képviselő.

Eszembe jut egy kora reggeli beszélgetésünk foszlánya, ez után pukkadt ki illúzióm utolsó rózsaszín lufija.

– Ügyvédnő! Én ezt nem bírom – sírtam el magam.

– Mit hallott pontosa, Kata? – kérdezte, a hangja meglepően nyugodt maradt.

– J. ezt mondta az anyjának szó szerint:

 „Alig várom, hogy elhúzzanak innen, Pockom. Mindenhol aláteszek, ahol csak lehet. Jól megszívatom! Nem kap semmilyen lakáshasználati díjat! Adja el a nyaralót, vagy költözzön az anyjához!”

– Nyugodjon meg Kata! Ki az a Pocok? Hol hallotta ezt?

– A férjem az anyját hívja így. A szobája ajtaja előtt álltam éjszaka. A kislányunktól jöttem ki, mert a fáradtságtól elaludtam mellette az esti mesélés után.

– Jézusom! Nagyon sajnálom! – az ügyvédnő hangja elcsuklott, majd egy lélegzetvételnyi szünet után hozzátette. – Tudja mi a mantránk, ugye? Már nincs sok hátra! Tartson ki!

– Tudom. A gyerekért mindent kibírok – mondtam sírástól elfúló hangon. Megköszöntem a kora reggeli segítségét, és letettem a telefont.

– A felperes közös, kiskorú gyermekük kizárólagos gondviselőjének az alperest szeretné… – visszhangzik az ismerős mondat a tárgyalóterem falai között.

– Elnézést bírónő! A kizárólagos felügyelettől és a gyermek lakáshasználati díjának kifizetésétől függetlenül a felperes szeretné a törvényes képviseleti jog felét gyakorolni! – szólal fel a felperes sztárügyvédjét képviselő fiatal ügyvédjelölt lány. Meglepetten bámulok magam elé, csak szófoszlányok jutnak el hozzám. Görcsösen szorítani kezdem a pad szélét, majd körmeimet a tenyerembe vájom. Ezt nem értem. Megbeszéltük, hogy nincs közös felügyelet. Már nem tudunk beszélni egymással.

A bírónő lassan és nyugodtan lejjebb húzza a szemüvegét az orrnyergére, és ennyit mond halkan:

– Akinél a szülői felügyeleti jog, annál van a törvényes képviselet. Nem felezhető.

Az ügyvédjelölt ránéz a megbízójára, és szinte suttogva teszi fel a kérdést.

– Jó lesz így? – kérdezi félénken, a felperes reakcióját várva.

J. a két könyökét a térdére helyezi és mérhetetlen nyugalmat árasztva magából rámosolyog a jogi képviselőjére, majd udvariasan csak ennyit mond:

– Természetesen. Jó lesz.

Ennél a mondatnál hirtelen balra fordítom a fejemet. Ki ez itt? – tűnődöm magamban. Látom, ahogy Dr. T. E. kettőt pislog, aztán megáll az idő. Minden megmerevedik. Mozdulatlan szoborrá dermedek én is. Elviselhetetlen fájdalmat és kínt érzek csak. Hátamat a falhoz szorítom, jólesik most a hideg ölelés. Megtart, megtámaszt. Megdöbbenve, és a fejemben körtáncot járó kérdésekkel ülök a padon. A legszélére húzódom. Távol akarok kerülni ettől az egésztől. A zsaroló ordításoktól, a csenddel büntetéstől, a pénzmegvonástól. Szédülni kezdek, a mellkasom is szúr. Engedélyt kérek, hogy ihassak. Nagyokat nyelek, a hűsítő víz újra életerővel tölt fel.

A szorítás a mellkasomban egyre erősödik, úgy érzem, mindjárt összeroppant, darabjaimra hullok, és szétszóródom a fehér kőpadlón. Kongó ürességet érzek. Hideg termet, üres falakkal. Minden visszhangzik. Kérdéseim gyöngysorát látom, amint elszakadnak, és válaszok nélkül szanaszét gurulnak az ismeretlenbe. Mondatfoszlányokat hallok. Az ügyvédem rám néz, és pontosan tudja, hogy csak a testem van itt. Dr. T. E. figyel most mindenre helyettem. A nyugodtság álruháját öltöm magamra. Én is képmutatóvá válok. Ez az egyedüli esélyem.

Legszívesebben felállnék és tajtékozva üvölteném a világba az elmúlt év kínjait. A mondatokat, amiket ettől a megnyerő külsejű, konfliktuskerülőnek tűnő férfitól kaptam. Szavai üvegszilánkként fúródtak a szívembe, vérrel átitatva az addigi patyolatfehérnek hitt életem lapjait.

Hülye, kibaszott kurva! Takarodj innen a picsába! Ha nem írod alá a közös felügyeletet, nem kapsz semmit! Kicsinállak! Nélkülem egy senki vagy! Te jöttél nekem, én hozzád sem értem! Hazudsz!

Hirtelen egy film pereg le a szemem előtt. Mintha egy moziban ülnék, J. és én vagyunk a főszereplők. A férjem vérben forgó tekintettel néz rám, most is érzem a mozdulatot, ahogy meglök, és nekiesem az ajtó szélének. Nem kapok levegőt. Üvölt. A kislányunk sírva és kétségbeesve statisztaszerepet játszik a háttérben. Várja, hogy a szülei harcából ki kerül ki élve. A fájdalomtól elborul az agyam, és én is ordítani kezdek. Artikulálatlan káromkodások bújnak elő belőlem. Régi sebek szakadnak fel újból, és gennyedzeni kezdenek. Mintha vérben és büdös, kifakadt tályogtengerben fürdenék. Makulátlanul tisztának hitt életem bemocskolódik. Életünk lapjai végleg szétszakadnak.

 Kézen fogom Lulut, és bemegyek vele a szobájába. Tárcsázom a 112-t.

– A férjem nekilökött a falnak – mondom magamra erőltetett higgadtsággal. Lulu fogja a kezemet. Az íróasztala mellett állunk. Mint két remegő kismadár, akik kiestek az addig biztonságosnak hitt fészekből. Szárnyunk erőtlenül hever mellettünk.

– Asszonyom! Történt már ilyen?

– Nem – felelem alig hallhatóan. –  Még soha.

– Küldjek rendőrt? Kíván rendőri intézkedést?

– Nem.

– Biztos? Mert lehet, hogy ha leteszi a telefont, utána már nem tud telefonálni.

– Biztos. Köszönöm. A hívás rögzítésre került, ugye?

– Természetesen. Elmondom az azonosítót.

Lediktálja. Leírom. Megköszönöm a kedvességét, és leteszem a telefont.

– Mami, jól vagy?

– Igen, Édesem. Nyugodj meg! Minden rendben lesz! Most már rendben leszek.

Ott állok – mint később kiderült – repedt bordával és zúzódással. Hörögve kapkodok levegő után. Az eddig királyfiként ismert férjem állatbőrbe bújt. Ez lett a valódi alakja. Talán mindig is ez volt. Én láttam csak királyfinak. Félelmetes lángcsóvák törnek fel lelkem eddig békésen szunnyadó vulkánjából. Most találkozom velük először.

Félelem

Kiszolgáltatottság

Döbbenet

Szeretetlenség

Kiábrándultság

Fájdalom

Magány

Tehetetlenség

Harag

Kétségbeesés – kiáltják rémisztő hangjukon felém. Egyre hatalmasabb és ijesztőbb alakot öltenek.  Fölém tornyosulnak. Rám telepednek. Összenyomnak. Úgy érzem, mintha nem lennék önmagam. Mintha egész életem a forró láva martalékává válna. Egy szempillantás alatt eltüntetnek a föld színéről. Megsemmisítenek. Hamuvá égetnek. Belül holttá változtatnak, de kívül életben kell maradnom. Önmagam utolsó, megmaradt darabkáiba kapaszkodva messzire repülök ettől a helytől. Egy nagy koppanással csapódom be az ismeretlen, új életterembe. Túlélő vagyok. 

A bírónő lágyan csilingelő hangja hoz vissza a tárgyalóterem valóságába életem legszörnyűbb filmjelenetéből.

– Biztos nem akarnak kibékülni? Maguk olyan szépek egymás mellett.

– Biztos – felelem új, még ismeretlen hangomon.

– Nem szeretnék – mondja az állatbőrbe bújt, hamis mosollyal.

– Akkor pénteken találkozunk, és kimondom a válást – mondja a bírónő.

Elhagyjuk a termet. Az ügyvédem barátként szorítja meg a kezemet, és azt mondja, nyertünk. Az lett, amit mi akartunk. A szülői felügyeletet az alperes gyakorolja. Én. A folyamatos kapcsolattartás heti egy nap, és kéthetente egy hétvége. És az ünnepek és szünetek fele. A felperes veszített. Még nem fogtam fel. Kábán támolygok ki a mosdóba. Öklendezek, de nem tudok hányni. A felerőltetett sav marja a nyelőcsövemet. Olyan, mint az izzó láva. Még nem állok készen arra, hogy az elmúlt év covidos, összezártságban és közönyben töltött házasságát kiokádjam magamból.

Két nappal később elválunk. Beülök a kocsiba. Túlélő üzemmódba kapcsolok, és 110 km-t vezetek a nyaralóig. Belépek a Nyugalom-szigetére. A kapuban aranyruhába öltözött virágok várnak. Eszembe jut róluk Holle anyó meséje. A jó emberekre aranyruha vár. Csak kútba kell ugrani az elveszett életfonalért. Elmosolyodom.

– Jól vagy Mami? Ugye, mesélsz nekem egy mesét? – kérdezi kislányom csillogó szemmel.

– Jól. Jövök. Mesélek.

Bemegyek a fürdőszobába. Felhajtom a WC- ülőkét, és okádok. Nagyon sokáig. Az elmúlt év minden egyes napjának égető és maró fájdalomcsóvája lassan végleg elhagyja a testemet. Amikor végzek, és már nincs mit kihánynom magamból, hideg vízzel megmosom az arcom. Kiöblítem a számat, aztán belenézek a tükörbe.

A Nő meghalt bennem.

Bekapcsolom az Anyarobot funkciómat, és kimegyek az udvarra. Lulu a hintaágyon vár. Bekucorodik az ölembe, mint egy félénk kismadár a puha, biztonságot adó fészkébe. Elkezdem a mesét. Holle anyóról. És az aranyruháról.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: