novella

Pengő Edit: Jössz?

Nem várom meg, amíg eltűnik a ház sarka mögött, felszaladok a lakásba. Kenek magamnak egy szendvicset, majd az ágyra vetődöm. Megcsap a henna illata. Ennyit sem képes maga után eltakarítani! A folyosóra hajítom a törölközőt.

Egy idióta vagyok! Kötöznivaló bolond! Hogy vállalhattam el ilyen feladatot? Novellát írni egy romantikus antológiába? Két nap múlva leadási határidő, és még el se kezdtem! Valamit ki kell találnom, nem maradhatok szégyenben.

Lássuk csak, mi volt az a múltkori ötlet… Románc az ártéri erdőben. Leopold önkéntes szemétszedésre érkezik a töltésre. Úgy tűnik, csak a szokásos gyűjtögetés vár rá, ám a bozótosban hajlongva megpillantja a szerelmét, Gertrúdot. Aznap estére volt asztalfoglalásuk! Nem is lehetne boldogabb, azonnal felveti, hogy zsákolják együtt a műanyag flakonokat. Igen ám, de Gertrúd nem önkéntes, az erdőben lakik. Hajléktalan. Munka közben Gertrúd sátránál kötnek ki. Felszámolja-e tulajdon ágyát a szerelméért vagy vállalja fel a helyzetét? Nem rossz felütés, nem rossz.

– Dóri, mit szólnál, ha megírnám a hajléktalan heteroszexuálisok történetét? – kiabálom.

– Te megőrültél! – érkezik a válasz két helyiségen túlról.

A fürdőből rohan át, még ott a vállán a törölköző, épp hajat festett. Egy apáca is bujább históriával rukkolna elő nálad, mondja nevetve, hihetetlen, hogy ennyire porzik a romantikus vénád. Lehuppan mellém az ágyra. Hennaillatot sodor magával, frissen kaszált mező jut róla eszembe. Szuperül áll, jegyzem meg a frizurájára bökve. Levágta és lilára festette, tényleg jól áll neki, de nem hagyja magát tovább dicsérni. Legyint, a novellával foglalkozzunk. Sorold az alternatívákat! Nem tudom nem észrevenni a szája szegletében bujkáló félmosolyt. Az egyetlen ötletemet tiportad sárba, nyögöm ki nagy sokára. Dóri felkacag, egyenesen a szemembe néz, úgy nyársal fel a kérdésével: ugye voltál már randin? Lehervad a mosoly az arcomról. Túl sokáig hallgatok ahhoz, hogy az igazságon kívül bármi mást meg merjek kockáztatni. Nem, még sosem – bököm ki rekedten. Nagy szemeket mereszt. Nem állom a tekintetét, felállok mellőle az ágyról.

Dórinak már a középiskolában akadt udvarlója. Ahogy a beszélgetéseinkből összeraktam, legalább három-négy komoly partnert elfogyasztott, mire – egy csúf szakítás után – beköltözött hozzám. A legutóbbi sráccal még gyűrűt is váltottak! Faggatózásra számítok. Persze, szoktam próbálkozni. Igen, tudom mi az a Tinder. Köszi, nem kérem az ismerősöd számát.

Meglepetésemre nem kérdez semmit. Feláll, a haját igazgatja. Muszáj leöblítenie, különben nem sikerül jól a festés. Rám mosolyog, nem viszonzom. Legszívesebben kiküldeném a szobából, de a szeme meleg, szinte simogat. Hagyom beszélni. Azt tanácsolja, ejtsem a hajléktalan témát. Egyszerre elég egy ismeretlen, az pedig legyen a romantika. Az ujjaimat ropogtatom, ellenvetés után kutatok.

– Egyszerűen nem értelek, Katarina! – fakad ki Dóri.

Felkapom a fejem, közbeszólnék – én nem vagyok Katarina! –, de elsodor a lány lendülete.

– Ha egy kicsit is konyítanék az íráshoz, olyan szerelmi életet kerekítenék magamnak, hogy többet rá se néznék hús-vér emberekre! Bármit megtehetsz, miért nem használod ki? Hagyd a fenébe Gertrúdot meg Leopoldot! Egyáltalán, miért bünteted őket ezekkel a nevekkel? A 18. században szedik a szemetet? – Semmit nem reagálok, úgyhogy rövid szünet után lassabb, bátorító tónusban folytatja. – Röpülj vissza tizedikbe, szólítsd meg a legszebb lányt! Hozz helyre egy hibát! Hívd el randira, akit régen nem mertél.     

– Ugyan… – vonogatom a vállam – Azt se tudom, mit kéne elképzelnem.

– Akkor ne csodálkozz, ha nem tarolsz a lányok között! Tarts velem este! Rúgj ki a hámból!

Kacsint, és a fürdőbe viharzik. Hiszen nekem novellát kell írnom! – kiáltom utána. Egyébként sincs kedvem emberek között mutatkozni, de ezt már csak magamnak fűzöm hozzá, félhangosan. A törölközőt persze az ágyamon felejtettete. Tipikus Dóri! Felkapom, utána indulok, ám megcsap a festék különleges szénaillata. Senki máson nem éreztem még ilyet. Elsőre kigúnyoltam érte, megkérdeztem, a csordát hol hagyta, mire kaptam egy adag hennát a frufrumra. Összehajtom a puha textilt, kisimítom, ahol gyűrött, azután az éjjeliszekrényre teszem; pont rálát majd Dóri, ha jár-kel a folyosón.

Lezöttyenek a laptop elé, a kurzor villódzását bámulom. Vakarom az állam, vakarom a tarkóm, nem jönnek az érzelgős gondolatok. Dórinak könnyű szerelmi históriákat szövögetni, most is egy buli miatt tollászkodik. Fél év sem telt el a szakítása óta és a tivornyákat hajszolja! Új haj, új ruha kipipálva, az új pasi sem várhat sokáig. Pedig azt hittem, boldog velem.

Felpattanok, járok egyet a parkban, mielőtt teljesen felhúzom magam. Bárcsak elindulna közben kocsmázni! Semmi kedvem füstös kis zugokban kuporogni, és azt bámulni, ahogy mások az asztallapig részegülnek. Minek akar elrángatni, emlékezhetne rá, mennyit bénázok az ilyen helyzetekben.

Gréta is mindenhová magával hurcolt, egy perc nyugtom sem volt tőle. Vitt kávézni, vitt plázákba, éttermekbe, megismertem a szüleit, a húgát, meg a két tengerimalacát, Pom-Pomot és Hédit. A város összes padján ültünk, nincs ruhabolt, ahová nem mentünk el. A szemeszter végén elrángatott egy Tankcsapda koncertre. Ünnepeljünk! Búcsúztassuk el a közösen átvirrasztott éjszakákat! Meg akartam csókolni. A negyedik számtól kezdve egy szőrös jeti nyakában csüngött.

Ezt a romantikus pillanatot javítsam ki, Dóri? Inkább az én nyakamban csüngjön? Mi smároljunk a kocsimnak dőlve, a mi hányadékunk száradjon a hátsó ülésen? Nekem ennyi jutott; nem vagyok az a fajta, akiért bomlanak a lányok.

A parkban egy kisgyerek gördül elém a műanyag motorján, majdnem belebotlok. Lefékez, rám mutat, közben a szemére csúszik a kék, versenyautós sapka. Néni, vagy bácsi, kiabálja többször. Mintha gyomorszájon vágnának. A gyerek forgolódik, türelmetlen, késik a válasz a háta mögött. Lelépek a járdáról, sietve meglódulok a fűben, de ekkor már késő, egy babakocsi torlaszolja el az utam. A kocsi kívül szürke, belül csupa mályva és rózsaszín, egy pasztellszínű nő kapaszkodik bele. A gyerek elismétli a kérdést, hangosabban, követelőzve. Magamon érzem a nő tekintetét. Tétovázik, nem tudja, mit feleljen. Kikerülöm őket. Még éppen hallom az anya hangját. Nem szabad mutogatni, Zolcsika. A kocsiban felsír a kisbaba, az újabb kérdés Zolcsikában reked.

Kirohanok a parkból, hazafelé veszem az irányt. A nap eltűnőben, hosszúra nyúlt árnyékok kergetnek. Leszegem a fejem, próbálok senkire sem nézni. Körömcipők és élükre vasalt szövetnadrágok özönlenek szembe. Egy szoknya súrolja a lábszáramat. Bemenekülök a garázsok közti sikátorba, a sietségben megcsúszom a málló betonon. Sehol egy lélek. Kissé fellélegzem, enyhül a szorítás a torkomban. Amióta bindert hordok, a legtöbbször férfinak néznek. Ott a szemükben a gyanakvás, zavartan keresik, mi nem stimmel, végül a lapos mellkas és a másfél centis haj meggyőzi őket. Csak megszólalnom ne kelljen.

Az utcánkba érve megtorpanok, messziről látom, hogy Dóri a ház előtt nyomkodja a telefonját. Bulira kész, bakancsot visel, bőrdzsekit és fekete farmert. Szabad kezét a csípőjén nyugtatja, de az se lepne meg, ha egy kard markolatán támasztaná. Mintha egy filmből csöppent volna ide, sugárzik belőle az önbizalom. Csak egy kósza pillantás, és bárki beleszeret. Elkapom róla a tekintetem, kerülőutat fontolgatok.

Pittyen a mobil a nadrágom zsebében. Értesítés fehérlik a kijelzőn, benne Dóri nevével: Jössz? Ütést érzek a szegycsontom mögött. Az egekbe szökik a pulzusom, majd rögtön vissza is zuhan. Soha nem akart ennyire elhívni, miért most próbálkozik ilyen látványosan? Lefújták a barátai? Máskor odavetett félmondatokkal intéz el – koncert a Nyugiban, sörözés a Nyugiban –, azt sem mondja, pontosan kikkel és mikor kéne menni. Ráadásul napokkal előre szól, így mire odajutunk, a meghívás rég feledésbe merült, készülődés közben pedig semmi jelét nem adja, hogy még mindig számítana a csatlakozásomra.

Teszek pár lépést visszafelé, de megállít egy újabb üzenet. Csak egy novella, ne most kezdj új életet Mexikóban. A ház előtt várlak. Nem bírom válasz nélkül hagyni. Tudom.  Fölnéz, forgolódik, kisvártatva észrevesz. Felderül az arca, idáig ragyog. Melegség tölt el. Összeintegetünk.

Sietve szedem a lábaimat. Félúton járok, mikor kinyílik az ajtó Dóri mögött és a rasztahajú srác bukkan fel a tizedikről. Magas, széles vállú, szőke tincsei a hátát verdesik, piercing csillan a szemöldökében. Megszólítja Dórit, idáig hallatszik a dörmögése. Mostanában gyakran összefutnak. A srác vigyorog, magyaráz, alig férnek el a fogai a szájában. Dóri bólogat, el-elmosolyodik közben. Felcsattanó nevetése, mint egy megriasztott galambcsapat, verdes a háztömbök között. Elszorul a torkom, megdermedek. Csodálkozom, hogy mért történik meg ismét, ami már megtörtént velem nem is olyan régen.

Mire odavánszorgok, a srác búcsúzkodik. Sörért küldték a haverjai, megnyuvasztják, ha sokáig késlekedik. Jóízűt kacag a szorult helyzeten. Mindkettőnknek int, de egyedül én figyelek rá, Dóri felém fordul. Kerülöm a tekintetét. Parfümillat lengi körbe, azt hiszem, orgona.

– Jössz, Katarina? – kérdezi.

Katarina. Kiráz a hideg. Nehezen tudna ennél elutasítóbban fogalmazni. Hová, és kikkel menjek? Van más dolgom, felelem kurtán. Nagyot néz, de nem szól semmit. A zsebébe süllyeszti a mobilt és köszönés nélkül elsétál mellettem.

Nem várom meg, amíg eltűnik a ház sarka mögött, felszaladok a lakásba. Kenek magamnak egy szendvicset, majd az ágyra vetődöm. Megcsap a henna illata. Ennyit sem képes maga után eltakarítani! A folyosóra hajítom a törölközőt.

Nyitok egy új dokumentumot. Leopold madárcsicsergésre ébredt. Verőfényes tavaszi reggel köszönt be az ablakán. Kiváló napnak ígérkezett a szemétszedéshez. Eltelik egy óra, majd még egy. Az idő lassan éjfélre jár, a buli meg alighanem a tetőpontján. Dóri nevetése egy egész kocsmát képes megtölteni. Nem csodálkoznék, ha valaki ezekben a pillanatokban szeretne bele.

Kesernyés íz terjed szét a számban. A munkavédelmi kesztyűk beszerzése tájékán megakad Leopold története. Tényleg hülye név, nem illik hozzá. Lehetne Laci helyette. A névcsere új lendületet ad, átsegít két bekezdésen. Laci már az ártéri erdőhöz buszozik ki, mikor megint megtorpanok. Gertrúdból legyen Gabi? Netalán Ivett? Nem megy a folytatás, akárhogy erőltetem. Egy másik elképzelés bontakozik ki kéretlenül a fejemben. Hiába hessegetem, nem tágít. Törlöm az egész szöveget. Fel-alá járkálok a szobában. Felveszem a törölközőt és a mosdóba, a fogasához viszem. Újraolvasom Dóri üzeneteit. Nagyot sóhajtok, megadom magam a tolakodó ötletnek.

A második kört rovom a Nyugi zsúfolt asztalai között. Nyoma sincs Dórinak, talán mégse ide jött. A zene túl hangos, a vendégek ordítanak, nincs egy talpalatnyi hely, ahol megállhatnék. Minden lépéssel vonzóbbá válik a menekülés gondolata. Felvisít egy lány a bal könyökömnél. Ugrok egyet ijedtemben, meglököm a pincért. Csak a szerencsén múlik, hogy nem a padlón köt ki három teli korsó. Cifrát káromkodik. A szeme, mint a tüske, a kijárat felé kerget.

A ricsaj odakint tompa lüktetéssé szelídül, hűvös, cigifüsttel telt fuvallat csap az arcomba. Kis emberfürtök dünnyögnek itt is, ott is. Nem látok ismerőst. Hát ennyi, lehetőség elszalasztva. Dóri máshol van, más emberekkel, kár tovább húzni az időt. A biciklimért indulok. A tárolónál csókban összeforrt párocska imbolyog, hosszú, szőke hajú fiú, karjában egy bőrdzsekis lánnyal. A lányra árnyék borul, mindene fekete, nem látom az arcát. A lakattal piszmogok, közben föl-fölnézek a két szerelmesre, de nem fordulnak másképp.

Kornél! – kiáltja valaki a hátam mögül. Megdermedek, kicsúszik a lakat a kezemből. Kihagy pár ütemet a szívem. Tétovázva egyenesedek fel, ám a könyökömet így is alaposan a kormányba verem. Dóri támasztja a Nyugi-kertet szegélyező, alacsony kerítés téglaoszlopát. Mosoly játszik az ajkán. A szemem sarkából látom, hogy az iménti párocska az épület felé andalog. Elvörösödök, szinte lángol az arcom. Ezt nem kapkodtad el, dörgöli oda kedvesen. Átlép a kerítésen, és a barátaihoz húz.  Bemutat. Kornél. Szívélyesen üdvözölnek, a fiúk a kezüket nyújtják. Képes lett volna otthon robotolni, meséli Dóri a nevemben, a novellapályázatával akarta tölteni az estét. Az egyik lány félrenyeli a sörét, köhög. Milyen pályázat, kérdezi mohón, még mindig fuldokolva. Beszélgetni kezdünk. Kiderül, imádja az írást.

A rakparton kötünk ki. Keresünk egy szakaszt, ahol nincsen se gyorsulási verseny, se ingyen diszkó, és a betonlépcsőkre telepszünk. Dóri mellém, a többiek néhány fokkal lentebb. Egy-egy loccsanás emlékeztet csak rá, hogy a folyó pár méterrel alattunk, a medrében hömpölyög. A túlparton tábortűz pislog. Mesélj, szólít meg Dóri, hogy hogy eljöttél? Vállával bátorítón oldalba bök. Ihletet gyűjtök, válaszolom nagy sokára. Egyenesen a szemébe nézek. Hozzám simul, átkarolom a derekát.

Dörren a bejárati ajtó. Káromkodás, részeg motozás szűrődik be a folyosóról. Dóri hangjára egy mély basszus felel. Összeszorul a gyomrom. Vetek egy utolsó pillantást az előttem fehérlő szövegre, azután az egészet törlöm. Lecsukom a laptopot, a takaróm alá bújok.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: