– Hali! Élsz még vagy meghaltál?
– Meghaltam. Van valamid?
– Mire gondolsz?
– Valami töményre.
– Apádnál voltál?
– Ott.
– Cider? Borovicka? Rum?
– Utóbbi… és máris kérek még egyet!
– Tölts te, itt az egész. Mi a franc volt már megint? Nem iszol te ennyit!
– Kiderült, hogy van egy keresztapám.
– Mi?
–Egy keresztapa. Érted. Még egy rokon vagy mi, akivel apám elbaszta a kapcsolatát. Meg az enyémet. Még valaki, akit átvert. Még egy szerencsétlen, akit kihasznált. Lehet, hogy az az ember szeretett volna, jó lett volna hozzám, elvitt volna az állatkertbe, vagy meccsre, vagy hozott volna nekem csokit kissrác koromban, vagy matekozott volna velem, vagy felvihettem volna hozzá a csajaimat, hogy ne az esőben bandukoljunk folyton ázott szerencsétlenként. Talán nem lépett volna le akkoriban minden csajom, amint meglátták apámat.
– Lassíts! Mi van? Mi ez a keresztapa ügy? Hogy derült ki?
– Ügyeletes voltam, épp egy gyereket hoztak vissza a mentők, látszott, hogy van benne minden, pia is, drog is, mindkét karján régebbi vágások és friss égésnyomok. Még nincs tizenhárom. Próbáltam szólni hozzá, de alig volt magánál, láttam, hogy egyelőre reménytelen az ügy. Mondtam, hogy fektessék le, aludja ki magát, majd reggel ránézek. Bementem az irodába, hogy töltögessem a papírokat, na, akkor hívott a szomszéd, hogy apám megint szétcsapta magát, ott óbégat az ablakban. Mondtam a kollégáknak, hogy figyeljék a kissrácot, én meg léptem apámhoz, nehogy megint fejre ejtse magát a félemeletről. Örült, hogy meglátott, azt hitte, pénzt viszek. Mondtam, hogy nyugodjon le, főztem neki egy kávét, meg kentem két zsíros deszkát hagymával. Lehiggadt, de aztán pakolni kezdett, turkált összevissza, hogy mit adhatna még el. Valami szekrény mélyéről előkerültek anyám régi cuccai, ruhák, meg üres parfümös üveg, meg egy zacskóban képek. Apám tőlem kérdezte, ezt beveszi-e valami ócskás. Hogy a régi képeknek most van piaca. Most! Érted? Ki a fene akar a kibaszott covid alatt retro képeket venni?
– Milyen képek? De csak röviden!
– Fény.
– Ennél azért legyél informatívabb!
– Nyolcvanas évek, sok béna ruhás, kócos fiatal a Tabánban valami koncerten. Pont olyan arcok, mint amilyenekkel most foglalkozom, sok gyökértelen gyerek együtt, a zenére kattanva. Anyám fiatalon. Gyönyörű. Apám sem volt még alkesz, bár minden képen ott a pia meg a cigi az ő kezében is. Faluról jött fel, tízéves kora óta szívta. Ez volt a szokás. Anyámék mellett még egy csaj, meg egy másik csóka – így négyesben sokszor. Pózolnak együtt is, meg zenekarokkal, meg csapatják a bulikát, olyan ósdi módon. Ülnek a pokrócukon, meg fenn a fán, mint a majmok.
– Szóval családi képek?
– Végül is. Tudod, hogy anyámról alig van valamim. Ezeket a képeket még sosem láttam. Ez a vén fasz eladta volna, ha van, aki megveszi.
– És mi a keresztapa szál? Az hogy kapcsolódik?
– Kérdeztem, kik ezek. Tudod, szereti az öreg, ha foglalkozom vele, csak nem szokott érdekelni a dumája. Eleget hallgatom a kiskölyköket, rajtuk még talán lehet segíteni. De ez most érdekelt, valahogy látszott a fateron, hogy most új dolgokkal jön elő. Szóval, főztem neki még egy kávét és hagytam, hogy mondja.
– És?
– Így négyen voltak spanok. Apám meg a srác ezeréves haverok voltak, még a falujukból. Együtt csajozgattak. Anyám meg a másik lány is barátnők voltak valahogy, a két Judit. Anyám volt a lazább, a képeken is folyton vigyorog teli szájjal. A másik sem rossz, de olyan kis csendes fajta, mókusarcú. Apámnak nyilván a mutatósabb kellett. A haverja, Karesz elég magának való volt, az szedte fel a másikat. Azt mondja apám, a legokosabb srác volt az osztályból. Hogy mi érdekeset talált apámban, azt nem tudom.
– Apád sem lehetett buta, míg el nem itta az eszét. Valahonnan te is örökölted.
– Inkább anyámtól jöhet, de hagyjuk. Szóval így lógtak négyesben, aztán anyám terhes lett velem. Tizenhét volt, a szülei le akarták beszélni, hogy megtartson, de már késő volt, vagy mit tudom én, valahogy megmaradtam. Apám nem lépett le, kitartott szépen a terhes csaja mellett, ez meglepő. Aztán megszülettem, egy idő után megkereszteltek. Apám azt mondta, szülői nyomásra. Úgy látszik, igazi kispolgárok voltak a kemény rockermaszk alatt. És persze, ez a Karesz lett a keresztapám. Arról is előkotort apám egy képet, ott tart a langaléta Karesz a templom előtt a karjában. Vigyorognak a másik Judittal, mint a vadalma. Én is vigyorgok, meg a szüleim is kétoldalt, apám Kareszt karolja át, anyám meg a másik Juditot. Nem emlékszem semmire, még egyéves sem voltam. De ott van a kezemben Kutyó, állítólag azt Kareszéktól kaptam pont a keresztelőre.
– Kutyóra én is emlékszem! Megvan még?
– Persze! Kicsit szakadt, de az ember nem dobja el a barátait!
– Mi lett a keresztszüleiddel?
– Apám most a kávé mellett elböfögte. Csuklott meg zokogott közben, hogy mennyire megbánta. Meg hogy csak szeretetből. Tudod, akit apám szeret, az akár azonnal felkötheti magát.
– Nem kell mondanod. Láttam, hányszor akart téged is pofonokkal megjavítani. Néha tőlem is megkérdezte, jobb útra tereljen-e egy nyaklevessel, de megütni sosem mert.
– Na, persze, attól azért tartott, hogy más gyerekét üsse. Téged sosem vertek, anyádnál szelídebbet nemigen ismertem.
– Na, ja. Anyám híres mimóza.
– Szeretem anyádat.
– Ő is szeret téged. Csak kiállni nem mert soha érted. Pedig mondogatta, milyen barbár az apád. De azért apád sokszor volt vicces is. Próbált haverkodni a maga módján. Csak mindig elbénázta. Emlékszel arra, amikor kerítésfestést szervezett nekünk nyárra? Huckleberry Finn volt a hőse! De végül is ő festett helyettünk és mi kaptuk meg a pénzt.
– Alamizsnát. Mindig így adta el magát, kis pénzért és némi piáért. Napi hat-nyolc sörrel már könnyen vigyorgott.
– Nekünk csinálta, szeretett volna jófej lenni. De nem védem, tudom, mennyit szenvedtél miatta.
– Ne is! Szóval apámék kaptak valami szar kis lakást rám való tekintettel, de Kareszéknak nem volt gyerekük, ezért albérletben tengődtek. Apámék melóztak, Kareszék egyetemre jártak, de hiába, mert látszott, hogy nincs itt nagy jövőjük. Le akartak lépni külföldre, de akkor még nem lehetett szabadon menni, szóval nagy kalandosan átszöktek a határon. Nem vittek magukkal semmit, hogyha lebuknak, mondhassák, hogy turistaként eltévedtek. Hogy ne lőjék őket azonnal agyon. Karesz az iratait meg a személyes cuccait apámnál hagyta megőrzésre. Egy ideig nem volt semmi hír róluk, aztán küldtek egy képeslapot valami telefonszámmal, hogy apám hívja fel őket. Szar lehetett, hogy semmi mobil vagy net nem volt, apáméknak nem volt otthon sem telefonjuk, csak az utcáról lehetett. Felhívta, Karesz mondta, hogy Bécs mellett vannak valami gyűjtőtáborban és megkérte apámat, hogy küldje utána a papírjait, mert tovább akarnak menni Kanadába. Ott a táborban dolgoztak, takarítottak, meg seftelgettek, de papírok nélkül Karesznek nem volt esélye. Megadta Karesz a címet, hogy apám hová küldje a holmiját. A csaja megkapta a saját iratait a rokonoktól postán, elrepült előre, megbeszélték, hogy Karesz megy majd utána. Csakhogy ő végül sosem kapta meg a cuccait, pedig apám esküdött, hogy feladta. Kareszt nem engedték ki a nője után, néhány évig még várta az elkevert papírjait, tengődött, azután hazajött. Ez már a rendszerváltás után volt. Eljött apámhoz. Anyám addigra már meghalt, biztos vagyok benne, hogy nem véletlen baleset volt. Hogy akarhatott volna este hétkor ablakot mosni? Olvastam a rendőrségi jegyzőkönyvet, apám elrakta. Teljesen tiszta volt a vödörben a víz, a rongyok. Engem betett a rácsos ágyba, szépen végigaludtam anyám utolsó perceit. Bárcsak tudnám, mi történt közöttük!
– A rendőrséget azért csak meggyőzte apádat valahogy arról, hogy ő otthon sem volt, nem?
– Meg. Biztosan valami kocsmahaverok alibiztak neki.
– Talán akkor még nem is ivott. Nem lehet, hogy anyád balesete borította ki egy életre?
– Nem tudom. Link alak volt mindig. És mindig könnyen eljárt a keze. Talán bántotta anyát.
– Talán igen. Talán nem. Gondolj bele! Mi van, ha anyád ugrott ki?
– Apám miatt.
– Vagy, ha tényleg csak baleset volt? És apád csak azóta iszik?
– Este hétkor ablakot mosni?
– Nem tudom, még sosem mostam ablakot. Na, hogy van tovább ez a Karesz ügy?
– Apám persze masszívan ivott, részegen a haver nyakába borult. Örültek egymásnak egészen addig, míg apám valahogy el nem szólta magát, hogy annyira szerette volna, hogy Karesz hazajöjjön, hogy mégsem adta fel a papírjait postán. Egy darabig őrizgette a cuccot, aztán elégette mindet. Mire Karesz hazajött, már nem volt semmije, se Kanada, se csaj, se papírok. Kurvára összevesztek. Apám sosem beszélt még erről.
– Talán szégyellte.
– Nem gondoltam, hogy ismer bármilyen érzést.
– Ja. Durván emberi. És aztán mi lett?
Karesz kikészült, de a végső csapást az mérte rá, amikor néhány év múlva lett internet. A fész előtt volt egy iwiw nevű hely, Karesz megkereste rajta a régi csaját, a Juditot. Kiderült, hogy a nő szinte azonnal férjhez ment ott kint. Írogattak egymásnak, aztán az exnő küldött egy képet a gyerekéről, aki nem a férjre, hanem Kareszra hasonlít. Sosem hallott Kareszról, a férj nevén van. A férj sem hallott Kareszról. Megélhetési házasságnak indult, de úgy látszik, bejött nekik az élet. Karesz csúnyán megborult. Hogy apám ellopta az életét, a gyerekét. Állítólag máig nincs családja.
– Akkor keresd meg! A keresztfia vagy.
– Apámtól azzal búcsúzott, hogy megöli, ha még egyszer meglátja. És mindenképp túléli, és elmegy apám sírjához, hogy leköpje. Kétlem, hogy örülne, ha megjelennék.
– Te nem az apád vagy, hanem a keresztfia. Te nem vágtad át, te nem hagytad cserben. Talán örülne, ha látná, hogy te vitted valamire, a link apád ellenére is.
– Nem valami nagy karrier egy lakóotthonban kölyköket pesztrálni.
– Diplomás ember vagy önerőből. Karcsú fizetés, de nagy felelősség. És a srácok szeretnek téged. Karesz talán örülne, ha legalább téged visszakapna, ha te lennél a családja.