Komondy-Tóth Anikó: Tantusz

Csámpázok a 8. kerületi kutyaszar labirintusban és rád gondolok. Arra, hogy reggelente felkapcsoltad az ócska kis lámpádat a szobádban és percekig válogattál a fekete zoknik közül, hogy végül kivegyél egy lyukast. Álltál a szekrényed előtt, hanyag meztelenséggel, ami csak a férfi sajátja. Forgolódtál, ágyra raktad a lábad, előre-hátra mozgattad a lábfejed, úgy húztad fel a zoknidat. Combodban, a vastag, szőrös bőröd alatt néma zongorahúrokként feszültek meg, ernyedtek el az izmok és inak. Üdvözöltem őket.
– Szép vagy – mondtam.
Tekinteted felkaptad beburkolt lábujjaidról és visszamásztál hozzám az ágyba, hogy kioktass férfi esztétikából.
– A férfi lehet sármos – lerántottad rólam a takarót.
– Lehet jóképű is – ujjaidat a tangám két oldalába akasztottad és levetted rólam.
– Lehet férfias – nézted, ahogy szétrakom a lábam.
– De szép – és a jobb combomat már a csípődhöz szorítottad – az csak te lehetsz.
Mikor is volt ez? Egy kutyaszar, két kutyaszar, három, négy, ez tegnap is itt volt, ezt szétkenték, ez még gőzölög, ezt eső áztatja egy hete. Már 11 éve.
Kapcsolat volt ez, de milyen? A jelzők kiesnek a számból, nem találom az ízüket. Mit tudhattam én akkor, betépett elsőéves bölcsészlányként a buszmegállóban, hogy ebből mi lesz? Te rám néztél, és én rád néztem. Titok volt még akkor, hogy te jobban fogsz remegni bennem, mint én körülötted. Először csak estére csináltál programot, majd már délután és délben is nálam evett a fene. Egész mondatokban beszéltél a nagyanyámhoz. Epekő műtétje volt és odáig volt érted.
A parkban egy angyal tartotta markát, a szökőkút vize csobogott benne, ott csókoltál meg legelőször.
– Látod azt a márvány nőt? – kérdezted. – Egy éve, fogadásból, a markába szart a Bence.
És én veled együtt nevettem. Követtelek.
A szerelmet tagolva tanítottad nekem. Ez a fasz, ez pedig a melled. Megmutattad, hova tegyem a kezem, hová a szám és a csípőm. Második alkalommal már nagyképűen önállósítottam magam. Odakerült a szám, a kezem, a hátam, a csípőm, ahova kívántam és te nem hitted el. Beültettél az autódba, az ócsai bányatavakhoz vittél. Mikor megérkeztünk, kiszálltál, ököllel a Lada motorháztetejére csaptál, és a mutatóujjadat felém tartottad, mint puskacsövet. Köztünk biztonsági üveg, engem még az öv is tartott.
– Nem is voltál szűz baszd meg! – ordítottad.
Mosolyogtam, hidd el, vicces az egész, és kioldottam az övet. Nekem gyerekként volt egy buta kis balesetem. Hozzád értem. Elestem a biciklivel. Nem biztos, de hát a pedálra estem és annyi vér folyt, akkor szakadhattam fel. Na, hát ugye egy biciklire, csak nem leszel féltékeny. Megértetted, megbocsájtottál. A fejemet odahajtottam, ahová az öklöd lecsapott, és elélveztem, amíg a távolban bőgtek a szarvasok.
Kikerülve a kula útvesztőből, már a Múzeum körúton vagyok. Egy újabb buszmegálló, nem tudom megállni, hogy ne gondoljak újra rád. Egy éve lehettünk együtt és én titokban továbbra is mondtam magamban minden reggel, hogy szép vagy. Beszélni akartál velem, komoly voltál, idegenül kimért. Az ujjaimat babráltad, bevallottad, hogy nem tudsz mellettem aludni. Büdös vagyok, jutott eszembe. Vagy rúgom őt, míg álmodom. Elhagy, elhagy! Kinyögted, hogy folyton kívánsz, hogy csápok csapnak ki a testemből, forróak és ingerelnek. Nem nyugszol, míg meg nem ízlelsz, egyszer, kétszer vagy ameddig osztódni tudsz. Nem, nem vagy büdös, nevettél föl, sőt! Kék vagy, kék! – ismételted. Van valami tábortűz melegségű illatod, valami az alma magjának ízéből, ami rád tapadt. Te mindig új vagy! Bármikor beléd nyúlok, te mindig kész vagy, hogy befogadj. Mágnest nyelsz, és én vasport. Mondod nekem ezt mind, és én nem értek egy szót se. Jólesne, folytatod, ha te is kezdeményeznél. Én mosolyognék és nyitnám a szám, de te már letépted rólam a bugyit, szétkarmoltam a hátad és nem beszéltünk meg semmit. Nem tudtam neked elmondani, amire itt, a pótlóbuszon zötyögve jövök rá, hogy a férfi kívánását a női, sose előzi meg. A magra nem hullajtja magát a föld. Lehetetlent kértél, de én megpróbáltam, érted. Egy nap nyugtot se adtál, egy pillanatra se hagytál ugaron. S bennem a ciklusok törvénye új igényt formált. Kértelek, hagyj most aludnom.
Ezért álltál megtörten a függönytelen ablakban aznap éjszaka. S mert szegény voltál, ezüstbe vont a hold.
– Ákos, baj van? – kérdeztem, mert már percek óta álltál így, nézted a tyúkszaros udvarotokat.
Már kúsztam lefelé az ágyról, hogy megvigasztaljalak, ma nem megy, ne haragudj, de te kitartottad a kezed. Ne gyere közelebb, dörrentél rám és ezúttal nem volt köztünk biztonsági üveg, minden szavad eltalált. Ott, az ágy közepén, ahol elértek a szószilánkok, összegömbölyödtem, falnak fordultam. Itt volt egy kis vég érzés. Olyan halál, mint az orgazmus, pillanatnyi megsemmisülés, semmi több.
Kértem egy utolsó randevút, csak fogd a kezem, ne vegyél semmit, de te a nyár leghosszabb napján fát vágtál télire és nem jöttél el újból megszeretni. Összevesztünk, szeretkeztünk, semmi sem volt már a régi. Még próbálkoztunk, mint varázsigét, búgtam a füledbe: Szeretlek. Mégis hányingerrel kentem neked másnap a szendvicset.
Szakítottunk, összeszedted a cuccod, kitoltad a kapun a motorod, ráültél, majd nekem háttal sírni kezdtél. Rázta a zokogás minden inas tagod. Megfordultál, most fogsz anyázni, most leszek büdös kurva, gondoltam, de te felém nyújtottad arany szőrű két karod. Gyere ide, szeress meg! Ott vigasztaltalak, zokogva. Nagy, súlyos férfifej volt a tiéd, pont illett a mellkasomra.
Nem engedtél ám el. Könnyen, semmiképp. Elvittél két falu közé egy benzinkútra. Forrócsokit rendeltem, mogyoróízzel, és te csak 3 szál cigi után mertél utánam jönni. Még mindig szépnek láttam, ahogy leülsz, ahogy tartod magad. Félig csípőre tett kézzel, a térdedre támaszkodva. Szép voltál baszd meg, szép!
Belekezdtél a mondandódba, összegeztél.
– Hogy kíváncsi vagy? Természetes. Megértem. Akarod tudni, más milyen. Lenyelem ezt is. Nem te vagy az első. De az első, akit tisztelek, szeretek. Azt hiszed, ez mindenkinél meglesz? Hogy majd törődnek veled? Kipiszkálják a koszt a nagylábujjad körme alól? Szerinted illik még így beléd férfi, mint én? Ez különleges, érted? Itt van valami, ami másnál nem lesz meg. Én tudom. Hiszel nekem, ugye?
Mosolyogtál, de én csak a hátsó fogad helyén lévő fekete foltot lestem. Régen szerettem volna ebbe a proli mosolyba belemászni, a hiányzó őrlőfogad lenni, megrágni helyetted az ételt. Nagylányosan annyit mondtam, értem, de nem tehetek mást. Ennek vége. Ilyen üres, semmitmondó mondatok karcolták fel a torkom, öklendeztem tőlük. Megfogtad a kezem, könnyes volt a szemed és én ettől remegni kezdtem. Rozsdásodott már szivárványhártyád zöldje, ettől a sok könnytől, miattam. Vigyázz magadra, mert én nem tudok – és pontot tettél a végünkre.
Nem tudtam és nem tanultam én semmit. Elfelejtettelek, hogy nyugodtan bejárhassam mínuszba, pluszba a vágyak skáláját. Engem szartak a parkban lévő angyal tenyerébe, és most az idő langymeleg csatornavize próbál tisztára mosni. Rólam anekdotáznak a parkban, és idegen lányok nevetnek rajtam, az első csókjuk után. Szép vagyok, szép.
Ahogy lelépek a buszról, a szandál felfedi a titkom, kosz bújik meg a körmöm alatt. Ki piszkálja ki? Volt egy-két jelentkező, de gusztusa egynek se. Évekkel utánad, összejöttem egy férfival, nevében ott volt a szláv mesehősök zamata. Ő volt a Háborút Kedvelő, a csatát nyerő bika. Kihívott erre a nagy összecsapásra, amit szerelemnek hívnak és én sorra buktam bele a közös csatákba. Összeütött minket az élet, mint két kovakövet. Szikráztunk, és nagy igyekezetemben rásírtam a saját tüzünkre. Az ő hadi ágyán fekve értettelek meg, ott esett le a tantusz. A vonal rendelkezésre áll, még sem tudlak felhívni. Ki is venné fel a kagylót? A feleséged, vagy az egyik gyereked? Kinek mondjam el, hogy emlékszem, hogy egy percét se feledtem el a szépségednek?