Régi építésű, de gazdagon felújított családi ház. Ott állította le az autó motorját. Elfordította a kulcsot és egy pillanatra hátradőlt az ülésen. Fáradt volt. Ma ez az ötödik címe, semmi kedve nem volt bemenni a férfihoz, akivel megbeszélte az időpontot. Majd eszébe jutott: holnap havi zárás. Azután pedig a gyerek csillogó szeme. Azt ígérte neki, hogy idén tengerpartra viszi nyaralni. Hát nagy levegőt véve kiszállt és a kapuhoz indult a sétányon keresztül. Óvatosan, pipiskedve, hogy a magassarkú cipőjéről le ne marják a bőrt a fehér, csikorgó kavicsok.
Kicsit giccses – gondolta, szemét jártatva a gipszstukkókkal díszített házon. A kerítés régi volt, ráfért volna a renoválás. A rozsdás vas szálain keresztül látszott, amint egy ősz hajú asszony a kerti asztal fölé hajolva ténykedett az udvar végében. A nő kötényt viselt, haját szoros kontyba tűzte.
Klára megkereste a kapu melletti csengőt. A nyári szellő épp ekkor kapott bele a távoli asztal terítőjébe, hirtelen meglibbentve azt. Az asszony felpillantott. Talán össze is húzta szemöldökét. A ház felé fordult és tekintetével üzent a fal takarásából elősiető fiatal férfinak, aki a bejáratig szaladt. A férfi furcsa, tétova mosolya mögött megbújt valami. Kinyitotta a kaput, megszorította a nő szabad kezét, aki a másikkal a szoknyáját fogta össze a feltámadt szélben. Hamar tisztázták, hogy Klára nem vele, apjával beszélte meg a találkozót.
– Szólok neki – mondta kelletlenül a férfi, miközben a vendéget a kerti asztalhoz kísérte. Majd fontosnak tartotta hozzátenni: – Ő az édesanyám. Kérem, foglaljon helyet!
Klára zavart volt, állva maradt, köszönt. Az idősebb nő alulról nézett a fiatalabbra. Alig hallhatóan közölte, hogy nem tud vele kezet fogni, épp a befőzés kellős közepén tart. A fiatal nő kezdte magát egyre kellemetlenebbül érezni. Markolászta szoknyáját, nézte a vért fröccsenő meggyszemeket. Minden bizonnyal sarkon fordult volna, ha nem jön azonnal a fiatal férfi kíséretében a ház ura, egy pohos hatvanas. Vadászmellénye nem ért össze a hasán, kezén arany pecsétgyűrű villant, szemében pedig meghatározhatatlan fények. Kopaszodó fejéhez emelte kezét, hátrasimította ritkás haját. Kézfogás előtt végigfuttatta tekintetét a szoknyán, s tulajdonosán. Hangja reszelős volt, mint a telefonban.
– Ááá, ön lenne az, Kisasszony! Miért nem ül le? Nem kínáltátok hellyel a hölgyet? – fordult megváltozott hanggal a másik kettőhöz.
Klára szabadkozott, kínálták őt, csak meglehetősen szoros határidővel dolgozik, s tulajdonképp azonnal a tárgyra is térne, ha megengedik. Nyugalmat erőltetve magára végül leült a rögtönzött nyári konyhává átlényegült faasztalhoz. Úgy sorjázta a kockázati és megtakarításos jellegű életbiztosítások tarifáit és típusait a nem túl lelkes hallgatóságnak, mint ahogy a háziasszony magvalta a meggyet: szenvtelenül és beletörődve. Érezte, hogy itt már nincs esélye a hónap legtöbbet teljesítő üzletkötője cím elnyerésére. Ezzel a családdal nem lesz se szimpla, se kombinált balesetbiztosítás kötve, csak minél hamarabb jusson ki innen, ebből a szürke napfénnyel teli kertből. Mintha a kopasz mindezt megsejtette volna, megköszönte a tájékoztatást, mondta, hogy elgondolkodik még a hallottakon. Majd fiának és feleségének összetévedt pillantásától kísérve elvezette a fiatal nőt a kertkapu felé. A kapuban megállva fojtott hangon kérdezte:
– Nem említette a vagyonbiztosítást. Milyet tudna ajánlani?
– Cégünk kifejezetten élet- és balesetbiztosításokra specializálódott; a portfóliót ugyan, a tervei szerint, bővíteni szándékozik, de egyelőre nem tudok önnek vagyonbiztosítással szolgálni – mondta a nő udvariasan és szakszerűen.
Az öreg folytatta:
– Volna egy kis hétvégi házam. Arra szívesen kötnék. De ha nincs, akkor az az életbiztosítás is érdekelne, amelyikről beszélt. Az a takarékoskodós, vagy mi…
– A megtakarításos jellegűre gondol?
– Igen, arra – mondta meghatározhatatlan hangsúllyal a férfi.
– Értem! – csillant fel a nőben a remény egy pillanatra. Talán mégis lesz tenger és lubickolás, s már-már hallani is vélte kislánya visítozó kacagását.
A férfi hátrasandított, s Klára pillantása is odatévedt a félig egymás felé forduló fiúra és a munkát egy pillanatra sem abbahagyó anyjára. Szeme összeakadt a gyötrődő tekintetű asszonnyal – immár másodszor. Majd elhessegetve a rossz érzést megkérdezte: – És kire gondolt? A fiára?
– Nem. Magamnak szeretnék egyet kötni – szuszogta a férfi, majd nyelt egy nagyot.
– Bocsánat! Nem akarom megsérteni… – kezdett bele Klára, de minden igyekezete ellenére nehezen tudta leplezni a zavarát –, mondtam, hogy a biztosító a 60. életévüket betöltött ügyfeleinek csak balesetbiztosításokat tud ajánlani. A másik típust, értelemszerűen az életkorból fakadó magas kockázati tényezők miatt, nem alkalmazza a cég.
Az öreg felhúzta bal szemöldökét, alig mozgó szájjal mondta a lánynak:
– Kisasszony! Ön nem tudja, hogy mennyi erő lehet még egy ilyen korú férfiban. Szívesen megbeszélném önnel a lehetőségeimet. Ha szeretné, a balesetbiztosításokat is átnézhetnénk újra. Jól jöhet még az, állandóan autóval rendezem az üzleti ügyeimet. Amint látja, nem kell garasoskodnom, tudok én nagyobb összeget is áldozni bármire.
Klára szájíze rossz lett, köpni tudott volna. Talán a sós tengervízre gondolt, amit utoljára csak nászútjukkor kortyolt be véletlenül. Azóta nem voltak messzebb a szomszédos hegyeknél, akkor is sátoroztak. Belenézett a férfi szemébe és tárgyilagos hangon ezt mondta:
– Az ön helyzetét megismerve azt kell, mondjam, hogy jelen esetben mind az élet –, mind a vagyonbiztosítások köréből kizárható. Nem tartozik a potenciális ügyfélkörhöz. Viszontlátásra!
Sarkon fordult, gyorsan zizegett a kavics, csapódott a kocsi ajtaja. Klára arca megfeszült, mikor beindította az autót. Előre nézve húzta le az ablakot, hogy a felmelegedett utasteret átjárja a levegő. Magán érezte a férfi kéjes pillantását, így kénytelen volt oldalra tekinteni, mikor a kerekek alatti kavicsok vadul megcsikordultak. A testes férfi takarásából úszott elő a feleség hajlott háta a távolban, mely most, úgy tűnt, mintha kicsit kiegyenesedett volna. Klára legalábbis így érezte.