– Rick Rossivich, jöjjön ide, maga szerencsétlen!
Rick nem tudta, hogy most mivel húzta ki a gyufát, de sejtette, hogy talán azért neheztelt rá Archer tanár úr, mert amikor az az átkozott Steve vállal meglökte reggel a biciklijén, pont a tanár úr csillogó, kék Mustangjára esett rá.
A tanár úr dühösen nézett rá az katedráról. Az asztal egy kis dobogón állt. Rick sosem értette, hogy erre mégis mi szükség van, miután Archer alapból jó két fejjel magasabb volt minden diákjánál. Ráadásul hetente legalább egyszer elbotlott a dobogó sarkában, miközben átpréselte magát a szűk padsorok között.
Rick feltornázta magát a padból, betűrte az ingét, hogy legalább az iskolai egyenruhája miatt ne szólják meg. A megaláztatás ismerős érzése szállta meg, mint vadcseresznyést a vándorló madárraj: ellepte, lakmározott belőle, és bármikor visszatérhet. Kövérkés arca már most lángvörös volt. A hátsó padokból gúnyosan felnyerített Steve, és az osztály osztozott egy társuk kivégzése előtt az összetartozás egyszerre rémisztő, és mégis izgalmas érzésén. Rick fájdalmas lassúsággal vágott neki a padját és a tanári asztalt elválasztó tíz méternek.
Tekintetét a padlóra szegezte, mert nem akarta látni a gyerekek gunyoros vagy lesajnáló pillantását. Nem akart látni semmit sem. Gyűlölt ebben az iskolában, ebben a városban, sőt ezen a bolygón lenni. A padlón a foltokat nézte, amint a szeme előtt újabb és újabb alakzatokká álltak össze. Annyiszor megtette ezt az utat, hogy minden egyes foltnak külön nevet adott magában: az egyik neve “Vad kutya”, a másik “Eperfagylalt”, a harmadik “Apa vérben forgó szemei”.
Tudta, hogy megint bántani fogják. A fájdalom nem számított, az elmúlik. A szégyen viszont megmarad, mintha láthatatlan kötelékek húznák le a földre. Most is a vállára nehezedett, nem tudott tőle kiegyenesedni.
A cipőjére nézett. A kopott barna lábbeli bal lábujjánál kikandikált a fehér zokni. Mutatta otthon az apjának, aki iszonyatosan elverte, mert mindent tönkretesz. Most a fehér zokniszem is őt nézte. Gunyorosan, röhögve szorult helyzetén.
Megkerülte a tanári asztalt, amelynek a szélén a múlt heti dolgozatok szürkésfehér lapjait stócolta fel a tanár úr; az azzal kapcsolatos penitencia még váratott magára. Megállt az íróasztal oldala mellett, és nézte a kopott, szürkére festett bútort, amelynek az egyik lába már rég megadta magát, és azt egy lefűrészelt partvisnyéllel pótolták. „Egy állami iskolában nincsen pazarlás – mondta mindig Mr. Sanchez, az igazgató –, ahogy nincsen balhé sem. Aki balhézik, az repül.” A „balhék” valahogy sosem kerülték el Ricket, pedig nem kereste a bajt.
– Nézzen rám, Rossivich, vagy már akkora embernek képzeli magát, hogy nem is kell egy tanár szemébe néznie?
Rick felemelte a tekintetét. Szeme a félelemtől tompábbnak hatott, ahogy Archerre nézett vastag szemüvege mögül. A tanár egyenes derékkal ült. Szája, mint a szamuráj kardja, vékony és halálos volt, inas teste ugró ragadozóra emlékeztette. Csuklóján ott csillogott a büszkén hordott Tag Heuer Carrera óra. Rick imádta az órákat, ezt a műremeket különösen. Apja egyik cicis nénikkel teli újságjában látta a hirdetését. Megfogadta, hogy vesz magának egy ilyet, el is kezdett gyűjteni rá a malacperselyében.
A tanár átható barna tekintete a fiú szemébe fúródott. A csend olyan nehéz lett körülötte, mintha egy tenger fenekén lenne: nyomta, préselte a tudat, hogy mondania kellene valamit.
– Nem, uram… Eszembe se jutna, uram…
– Azt hiszi, mindenki és minden felett áll? Bármit megtehet? Ki a francnak képzeli magát?! – köpte ki a szavakat vörös fejjel Archer.
Rick éppen egy apró ebihalnak képzelte magát, amelyet hazafelé tartva a nyugati 800-as utcán, a folyóból kiöntött tócsákban szokott hosszasan tanulmányozni. Uzsonnászacskóba söpörve viszi el őket a közeli csatornához. Jó érzéssel töltötte el, hogy az életük az ő kezében van, de közben pontosan tudta, hogy csak néhány éli túl az utat, mert csak nagyon kevés vizet tudott a zacskóba seperni a kezével.
Levegőért kapkodott. Mi a francot lehet válaszolni erre a kérdésre? Rángani kezdett a bal szeme felett egy ideg. A keze annyira izzadt, hogy az ujjai végén apró kis cseppek jelentek meg.
– Válaszoljon, ha kérdezem, maga isten barma! – emelte fel a hangját Archer.
Az osztály néma csendben ült Rick mögött. A szokásos köhincsélés, lapozgatás, fészkelődés zajai egyszerűen megszűntek, mintha valami láthatatlan, hangszigetelő burok vonódott volna köréjük.
Csak ő volt, és Archer, mint annyiszor már ebben az évben. Mindig volt sajnos indok, úgy alakultak az események. Rick úgy érezte, hogy egy gombóc nőtt a torkába, amely bekebelezi a hangszálait, és ha kinyitná a száját, akkor sem tudna egy hangot sem kinyögni. Akkor hát miért beszéljen? Eltelt egy újabb fél perc. Archer láthatóan egyre idegesebb lett. Felpattant, és a fülénél fogva kirángatta a teremből a testes fiút.
—-
Az igazgatói iroda egy sötét, de széles folyosó végén volt, az L alakú épület másik végében. Rick azon aggódott, hogy letépi a fülét a tanár, amíg elérik a diri irodáját, mert nem volt kétsége afelől, hogy oda tartanak. A folyosón szembejövő felnőttek némelyike felvont szemöldökkel nézett a párosra, de a legtöbben érdektelenül siettek a dolgukra. Archer nem először rángatta végig a diákjait ezen a folyosón. „Megszokott látvány vagyunk” – gondolta a fiú keserűen. A fájdalomtól összeszűkült szemén keresztül a korridor sokkal hosszabbnak és sokkal sötétebbnek tűnt a megszokottnál. A saját izzadságának savanyú szaga vegyült Archer arcvizének keserű, fémes illatával. Óráknak tűnt, mire Archer bependerítette Mr. Sanchez irodájába.
– Szia, Manuel, nem zavarok? – váltott könnyed társalgó hangnemre Archer.
– Szia, Timothy, éppen benne vagyok valamiben, mondd gyorsan, mi történt már megint – Mr. Sanchez fekete öltönyében, gondosan fésült fekete hajával azokra az emberekre emlékeztette Ricket, akik a bankban dolgoztak, és folyton elutasították az apját, amikor az pénzt akart kérni. De Rick tudta, hogy az igazgató rendes és kedves ember. – Vagy inkább mondja el Rick, hogy szerinte miért van itt?
Rick a fülét masszírozta, és úgy érezte, hogy a teteje már le is vált egy kicsit, majd a kezét nézte, hogy nem lett-e véres. A vonszolás közben kilazult ingében megtörölte párás szemüvegét. Egészen aprónak érezte magát, ahogy a két felnőtt rámeredt. Annyi minden miatt idecibálhatta Archer. Vajon most éppen mi miatt? Megvonta a vállát. A csend tovább sűrűsödött.
Hirtelen ötlettől vezérelve csendesen a farzsebébe nyúlt, és egy gyűrött, fakó polaroid képet rakott ki az asztalra. A felnőttek a kép felé hajoltak, Mr. Sanchez fel is emelkedett a párnázott székéből, Archer egyébként is sápadt arca pedig holtfehér lett. A képen Archer fehér feneke látszódott, amelynek Rita Sanchez, az igazgató úr feleségének, piros cipős bokái adtak kontrasztot. A lábak Archer vállán pihentek. A képen jól kivehetően ott virított a Carrera óra. Rick igazából ezt akarta lefényképezni, ez ragadta meg, ahogy a délutáni rovarszakkörből hazafelé tartott. A természetben fotóztak, ezért lógott a nyakában az iskola egyik Polaroid gépe. Otthon kevés olyan holmija volt, amelyet a magáénak mondhatott, ezért a pincéjük falára ragasztotta a vágyott tárgyak fényképeit. Órákig tudta csodálni ezeket a trófeákat.
A szobában megnőtt a feszültség, megállt a levegő, és a kitörni készülő vihar nyomasztó terhe telepedett a jelenlévőkre.
—-
„Bassza meg! Kinyírom ezt a kis pondrót!” – gondolta Archer, és érezte, hogy a lábából kimegy a vér. Manuelre nézett, akinek csak lassan esett le, hogy mit is lát. Az igazgató a kezén lévő órára nézett, utána a szemébe. A latinos, széles, sötét arcára vonagló düh költözött.
„A kis féreg Rossivich még mindig itt izzad, hogy szakadna rá az ég! Mikor csinálta ezt a képet? – szaladt át Archer fején a gondolat. – Manuel meg fog ölni. El kell innen menekülnöm.”
Manuel teljesen kivetkőzött magából, Archer pontosan tudta mennyire féltékeny a feleségére, sokszor panaszkodott az asszony, hogy megfojtja vele. Most az igazgató magából kikelve ordítani kezdett, elmondta mindennek, a dühtől artikulálatlanná vált a beszéde, amelybe egyre több spanyol szót vegyített. Archer látta, hogy feláll, hátranyúl az iskola egyik baseballtrófeájáért, egy Salt Lake City Bees-ütőért, amelyet a csapat minden tagja aláírt az iskola számára. Archer az ajtó felé oldalgott, de az útjában állt ez a túlméretes varangy, aki tízéves korára nyomhatott vagy hatvan kilót. A fiú a képért nyúlt, de Manuel az egyik kezével rácsapott a fotóra, majd a másik kezében veszélyesen lóbálva az ütőt, megkerülte az asztalt. A kis dagadék hátrálni kezdett az ajtó felé, Archer pedig kétségbeesetten próbált közelebb jutni a megváltást jelentő kijárathoz.
Ekkor kapta az első ütést oldalról a térdére. Hallotta, hogy reccsent a csont, szakadtak az inak. Összerogyott. A következő ütés a bordáit érte. Utána fájdalmas, vörös vérködbe csúszott a valóság, és elvesztette az eszméletét.
—-
Rick döbbenten, de némi kárörömmel nézte a fejleményeket. Ő csak a képét akarta vissza, azon aggódott, hogy mi lesz így a gyűjteményével. Nem szerette, ha bántanak valakit, együttérzett mindennel és mindenkivel, amit és akit szenvedni látott. Archer ezalól talán kivételt képzett, annyiszor alázta már meg, hogy úgy érzete, megérdemli.
Ahogy lesújtott az első ütés, sarkon fordult, és komótos mackómozgással futni kezdett. Ezt ő sem úszhatja meg! Lehetetlen, hiszen ő tehet mindenről. Az iskola főbejárata tanítás alatt mindig zárva volt, de Rick tudta, hogy a tornacsarnok felől ki tud jutni. Kiszaladt a kosárlabdapalánkok mögötti széles kapun, ki az iskolából, az iskola névadójáról elnevezett Adams Parkon keresztül egészen a park szélén található, ritkán használt kis fészerig. A park gondozója tartotta itt a szerszámait. Rick jól ismerte ezt a helyet, a bogaras, öreg Jonest is. Ha nagyon rossznak látta a világot, itt szokta meghúzni magát.
Lihegve rogyott le egy fűszagú sarokba, két gereblye és egy fűnyíró közé. Amint levegőhöz jutott, a farzsebéhez nyúlt, és elővett egy másik polaroid képet.
Csendben nézegette egy darabig, és közben azon gondolkodott, hogy ezzel mit is kezdjen majd.