novella

Nagy Kriszta: A nő négyszer

Fájt. Hogy mindig csak részegen talált szépnek. Mindig csak részegen szeretett máshogy, nem barátként. Megcsókolt, ha kedve tartotta.  Nem szerelemből, puszta vágyból. Közönség előtt. Aztán megdugott. Alternatív megoldásként az öngyilkosságára.

Azt mondta, undorító, dagadt disznó vagyok.

Azt mondta, szépen fejlett fiatal nő vagyok.

Azt mondta, igézően szép vagyok.

Azt mondta, ha szeretem, nem lehetek nő.

Az anyám. A gyermekorvos. A barátom. A kuruzsló.

Elhittem. Hogy mindenki undorító, dagadt disznó, aki harmincnégyesnél nagyobb ruhát hord. Akkor, amikor még nem is lehetett itthon harmincnégyes ruhát kapni. A harmincnyolcas volt a legkisebb. Amiből anyám mindig bevett, mert iszonyúan bő volt rá.

Rettegtem. Mialatt jó alaposan megvizsgált. Kopogtatott, meghallgatott és nézett élvetegen. Pupillája és az orrlyuka kitágult. Beleláttam a fejébe. Ahol sötét volt. Jéghideg keze ellenőrizte, hogy minden rendben, egészségesen fejlődik a mellem. Kétségbeesetten néztem anyámra. Látja, hogy mi történik? Látnia kellett. A doki mögött állt a nem túl nagy gyerekszobában. Miért hagyja? Rezzenéstelen arca a filmeken látott kínzóké. Akik élvezettel nézik az áldozat szenvedéseit. Soha többet nem szóltam, ha fájt a torkom.

Fájt. Hogy mindig csak részegen talált szépnek. Mindig csak részegen szeretett máshogy, nem barátként. Megcsókolt, ha kedve tartotta.  Nem szerelemből, puszta vágyból. Közönség előtt. Aztán megdugott. Alternatív megoldásként az öngyilkosságára.

Gyűlöltem. Mégis betartottam a hülye tanácsait. Nem öltöztem nőnek, ha találkoztunk. Tűrtem, hogy bántson, a legszadistább módon kínozzon. Az anyja helyett. Hagytam, hogy részegen úgy bánjon velem, mint egy kurvával. Hagytam, hogy józanul a legújabb barátnőiről meséljen. Mert elhittem, amit a kuruzslója mondott, hogy csak így tudok segíteni feldolgozni a traumáját.

Elhittem, hogy olyan hatalmas vagyok, hogy nem lehet rám ruhát kapni. Ezért sosem kaptam új ruhát. Igazit, pörgős szoknyájút. Mint az osztálytársaim. Nem vontam kétségbe a szavait akkor sem, amikor megörököltem a melltartóit. Mert újat csak magának vett. Az én méretemben amúgy se lehet kapni. Hordjam azt, ami már kifakult, beszürkült. Amit ő levetett.

Rettegtem normálisan felöltözni. És évtizedekre elfelejtettem a doktor bácsi jéghideg kezeit.

Fájtak a sötétben elsuttogott szavak, mert nem hittem el őket. Bármennyire akartam, sosem hallottam őket nappal. Sosem, amikor józan volt. Aztán egyszer azt mondta, hogy skizofrén. És nem emlékszik arra, amit részegen mondott. Akkor egy olyan énrésze beszél velem, amelyikkel neki nincs kapcsolata. Nincs kapcsolata. Ismételtem napokig. Próbáltam megérteni. Aztán feladtam és már csak segíteni akartam. Alig egy hetes terhességem után mikor megjött, azzal nyugtattam magam, hogy jobb így. Hogy ebbe a helyzetbe nem lenne jó érkeznie. Nem szóltam róla senkinek. Eltemettem a gyászomat.

Annak ellenére, hogy gyűlöltem a büntetést, amit állítólag az anyja helyett és nem tudatosan zúdított nap mint nap a fejemre, hittem a kuruzslójának.  Elhittem, hogy azért büntet engem, mert engem elér, az anyját nem. Elhittem, hogy ő a szakember, a gyógyító. Hogy amit mond, az majd segít a barátomnak. A páromnak. A felelősség súlya porrá tört.

Másfél őrült év után a pasi, akiért mindent oda-és feladtam, azt mondta, hogy ennyi volt. Vége. Tél volt. Részeg volt. És kidobott, mint egy elhasznált felmosórongyot. Azt hittem, azért, mert valamit rosszul csináltam. Azért, mert az évtizedek alatt védekezésből páncélt ettem magam köré. Azért, mert anyám is mindig azt mondja, hogy szörnyű ember vagyok, akivel képtelenség kibírni. Magamat okoltam és érteni akartam, hogy mi történt. Mielőtt véget vetek ennek az egésznek. Valahol fenn a messzi északon, megfagyva a sarki fény alatt. Így terveztem. Erre kezdtem gyűjteni a szakítás után.

Március volt. A tavasz még jócskán váratott magára. A levegőben virágillat helyett a pandémia ismeretlen félelme vibrált, amikor felkerestem dr. Tófalvit. Hogy segítsen megérteni. Hátha nem késő és tud segíteni. Mondja el, mit csináltam rosszul. Hónapokig kutattam ezután a feketeöves terapeuta után, akitől a válaszokat vártam. A kínos negyvenöt perc után mégis csak egy kérdést kaptam: mi van az én traumámmal? Ha gondolom, tud segíteni. Bármennyire szeretném, képtelen vagyok felidézni, hogy mi történt, miután eljöttem a rendelőjéből. Két hétig gondolkodtam. Két hétbe telt beismerni, hogy sérültem. Két hét után írtam neki, hogy szeretném, ha segítene. Két hét kellett, hogy beleszokjak a járványügyi korlátozásokba, a hirtelen jött maradjotthonba. Az első pár alkalommal még ügyetlenkedtünk az online platformon, aztán egyre profibban kattintottunk, állítottuk be a fényviszonyokat. Ezt is megszoktuk.

Az enyhítések után személyesen találkoztunk. Rettegtem odamenni. Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy nemcsak a fejemet látja majd. Hiába kezdtem el megint futni. Hiába folytattam a poénból elkezdett fehér liszt és cukormentes életet. Hiába néztem a több számmal kisebb nadrágomat. Undorító dagadt disznónak láttam magam minden alkalommal, mikor indulás előtt belenéztem a tükörbe.

Az exemmel huszonkét, anyámmal tizennégy hónapja nem beszélek. Számolom, mint a leszokott drogosok, alkoholisták a tisztán töltött időt. Nem mindig látom, hogy hogyan tovább, lehet-e tovább, de ezt tizennyolc hónap után végre rábíztam dr. Tófalvira. Engedem, hogy kivezessen a káoszból. Sosem dönt helyettem. Tanácsot sem ad. Átfogalmaz, rávilágít, segít értelmezni, emlékeztet. Ahogy akkor is, mikor megjegyzi, hogy már vége a terrornak, a kiszolgáltatottságnak. Már nem kell áldozatnak lennem. Mert én így döntöttem. Így döntöttem.

Ma reggel a két hónapja rendelt fekete ruhámat veszem fel. Negyvennégyes. Két éve hat számmal nagyobb kellett volna. Egy barátnőm választotta nekem. Anyám utálná. A derekamat az öv is hangsúlyozza, a harangszoknya nem takarja a bokámat.

Idegenül simul lábamra a harisnya, a vadiúj balerina cipő. Nézegetem magam a tükörben, nem ismerem azt, akit látok. Indulás előtt küldök két képet. Kapok két megerősítést. Bátortalanul lépek ki a nyárba. Idegesen figyelem az emberek arcát. Az undort keresem. És mikor nem találom, belefeledkezem a ruha vidám fodraiba, a zenébe és a gyaloglásba. Félszegen mosolyogva ülök le dr. Tófalvival szemben. Életemben először vállalom tudatosan, hogy nő vagyok. És bár az érzés idegen és félelmetes, hősnek érzem magam.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: