A kórházi ágyán ülve eszembe jut, mikor egyszer ruhát cseréltünk. Nevetünk, vagy sírunk, nem tudom már, mert annyira tűz a késő nyári nap, hogy csak hunyorgunk egymásra, aztán elindulnak a könnyeink.
Peregnek Juli arcán a könnyek, körbemossák a kék foltokat, kikerülik a véraláfutást a jobb szeménél, majd megnyúlnak az álla alatt, és lassú méltósággal pattannak szét a szürke kórházi takarón. Nyújtanám a kezem, hogy megfogjam az övét, de nem hiszem, hogy elérnék hozzá. Pedig itt van az ágyon, vékony, áttetsző, törékeny kéz, kékes, pulzáló erekkel, alig egy méterre tőlem. De olyan messziről néz, olyan mélységből tekint rám Juli, hogy attól félek, még megijedne, ha hozzáérnék. Beszélek hát mindenfélét, erőlködöm, hogy legyőzzem ezt a szégyenletes távolságot, ami közénk férkőzött az elmúlt négy évben, mióta nem láttuk egymást.
Újra náluk vagyunk, a tisztaszobában, a színes rokolyák, meg takarók között. A padlótól a plafonig mázas edények vannak feltornyozva, életemben nem láttam még ennyi félét, pirosak, fehérek, pöttyösek, mindegyik vadonatúj.
– Minek nektek ennyi edény? – kérdem csodálkozva Julit.
– Ez az én hozományom – válaszolja szerényen.
– És mikor mész férjhez?
– Jövőre, mikor tizennégy leszek.
Úgy mondja, mintha valaki másról beszélne. Egyidősek vagyunk, én gimnáziumba készülök. A cigány leányok tizenkét éves korukig járnak iskolába, magyarázza Juli szégyenlősen, de neki az apja megengedte, hogy kicsit tovább járjon, mert nagyon szereti az iskolát. De ha tizennégy lesz, akkor már nem engedik, az nagy szégyen lenne. Akkor már férjhez kell menni mindenképpen.
– És kihez mész férjhez?
– Tónihoz, ő a vőlegényem. A szomszédban lakik, tizenhat éves.
– Szereted? – kíváncsiskodom tovább, de megbánom, mert Juli sokáig hallgat.
–Nem tudom – mondja végül. – Nem is ismerem.
Juliék a falu cigány szegletében laknak, egy nagy, félkész, bádogtetős házban. Szeretek hozzájuk menni, minden olyan színes és különleges.
Ő csak egyszer jön hozzánk, de akkor nagyon megbámulnak minket az utcán. Ahogy a blokk elé érünk, észreveszem, hogy Ilonka néni a másodikról szokás szerint az ablakban cigizik. Felköszönök neki, hogy csókolom, mire megáll a cigi a kezében. A szája is tátva marad. Aztán se szó, se beszéd, kibújik a füstfelhőből, hátralép, és bevágja az ablakot. De mozdul a függöny, látom, hogy leskelődik. Juli mellettem jön, nem szól semmit, hanem a szoknyáját kezdi el igazgatni hirtelen, nagy szakértelemmel, aztán a kötényét és a blúzát, majd a haját rendezgeti komótosan. Csak utána veszi szemügyre az ütött-kopott panelt, az összefirkált falakat, a betört ablakú lépcsőházajtót:
– Hát itt laktok? – mosolyog kedvesen, szégyenlősen.
Utána mindig én megyek hozzájuk, nem akarom, hogy Ilonka néni megbámuljon minket. És náluk érdekesebb is minden. Juli színes anyagokat vesz elő, nagyon sok van nekik, mindenféle selymek, szaténok, pamutok, csillogós, pöttyös, virágmintás. A boltban nem is lehet ilyeneket kapni. Fogdosom őket, szagolgatom, szappanillatuk van, külföldi szag. Juli azt mondja, magyarból hozzák, az apjának jó kapcsolatai vannak. A szoknyákat varrónő varrja belőlük, és napokig vasalja őket, hogy a rakások bennük maradjanak.
Utoljára a menyasszonyi ruháját veszi elő. A szoknya ugyanolyan, mint a többi, hosszú, bő, rakott és tarka-barka, csak a kötény más, mert az nagyon ünnepi: egyszínű piros, és aranyozott a szegélye. Kérdi, nem akarnám-e felpróbálni. Hatalmas izgalomba jövök, persze, hogy akarom. Ledobálom a ruháimat, és belebújok a szoknyába. A fehér blúzt, meg a kötényt is felveszem. Majd pörögni kezdek, felrepül a szoknya, és szétterül, mint egy tarka tányér, a virágminta csíkokba folyik össze.
– Milyen csinos cigánylány lettél! – nevet Juli.
A hajam is befonja kétoldalt, piros masnit köt bele. Aztán hirtelen levetkőzik, nagyon fehér a bőre, és felveszi a nadrágom, meg a pólóm. A haját kiengedi, jó hosszú, a fenekéig ér.
– Na mit szólsz? – kérdi nevetve. – Még soha nem volt rajtam nadrág.
Döbbenten nézem, Juli éppen olyan, mint én. Nyílik az ajtó, bejön egy nagyfiú, Juli elbújik a szekrény mögé. A fiú engem bámul, izzik a szeme. Követem a tekintetét, a bokámat nézi, ahogy kivillan a szoknya alól. Eszembe jut, amit Juli mondott, hogy mekkora szégyen, ha egy cigánylánynak kilátszik a bokája. Jó lenne, ha a fiú kimenne, de csak támasztja az ajtófélfát, és szemtelenül mereszti a szemét. Gyönyörű szemei vannak.
Juli anyja a tükör elé állít minket. Mint két tojás, mondja, és valóban. Kerek a tükör, és kicsit torzít, megnyúlik, tojás alakú lesz benne a fejünk. Nevetve dülöngélünk előre-hátra, a tojásemberek hatalmasra nőnek.
Fotó is készül, a fiókomban őrzöm, Juli meg én cigányruhában. Egyforma, csillogó fekete szemek, barna copfok. Csak az én hajam jóval rövidebb, és frufrum is van, Julinak pedig nagylányosabb a tekintete.
Mennem kell, a látogatási idő lejárt. Juli fehér hálóingben, csapzott hajjal ül az ágyon, a nyugtatóktól üveges a szeme, a szája sarkából folyik a nyál. Egyenes a háta, a fejét picit előre biccenti, mintha vezekelne, vagy imádkozna. A haját sem simítja hátra, hagyja tobzódni a korábban szoros fonatban hordott tincseket. Idegösszeroppanás, és Tóni miatt van, azt hiszem, bár az esküvője óta nem találkoztunk.
Öregnek érzi magát, ennyit mond csak, mintha már befejezte volna az életét. Tizennyolc évesek vagyunk, én most akarom elkezdeni az enyémet.