Koskovics Éva: Kötött pálya

Már a gödöllői dombok között fut a Budapest-Miskolc intercity. Két, húsz körüli fiatal ül az ablaknál, egy lány és egy fiú, mellettük egy negyvenes férfi és egy idősebb nő. Egymás számára mind idegenek. Az idős nő derűsen, érdeklődve nézeget kifelé az ablakon, és időnként leplezetlenül méregeti útitársait is. Ha néha valaki visszapillant rá, próbál kezdeményezni valamiféle kontaktust, elereszt egy halvány mosolyt. Az indulás után, amikor elment a kalauz, szólt is pár szót arról, milyen jó ez a vonat, gyorsan oda lehet így érni Miskolcra. De a szemben ülő férfi csak egy kis fejbólintással reagált, a fiatalok pedig sehogy. Igaz, nekik már akkor is be volt dugva a fülük. Ez ma olyan, mintha bizonyos kor alatt a test kötelező tartozéka lenne. Egyfajta menedék a külvilág elől.
Teri – így hívják a nőt – régen nem vonatozott már. A járvány alatt pedig, veszélyeztetett korúként, egyáltalán nem utazott. De már előtte sem a vonat volt a fő közlekedési eszköze. Csak időnként esett úgy, hogy azzal ment a gyerekekhez Szerencsre. Mióta a férje meghalt, az volt a szokás, hogy amikor a fiának Pesten volt dolga, a végén beugrott az anyjáért és levitte magával a családjához. Aztán pár nap után vissza. De most egy ideje nem jár a fővárosba, le kellett adnia az autót a régi cégénél. Fogalma sincs, mit dolgozik most a fia. Valahogy mindig furcsa válaszokat kap, ha ezt firtatja. Ezért is határozott úgy, hogy odautazik, meglepi őket. Kicsit szorong, hogy fognak reagálni, de tudja, ha szólt volna, jöttek volna a kifogások, miért nem igazán alkalmas most. De ő már nem bírja tovább. Látni akarja őket.
Milyen jó lenne beszélgetni ezekkel az emberekkel! Az unokája, Tomi is ilyesmi korú, mint ez a két fiatal. Vele csak pár mondatot beszél egyszer-egyszer, mert a gyereknek mindig sok a dolga. Olyan zárkózott lett. Régen, ha nála volt a fiú, sokszor egy hétig is, csatangoltak a városban, együtt sütöttek és főztek, felmentek a gyerekvasúthoz, a libegőhöz, vitte moziba, színházba. Azt hitte, Tomi majd jön Pestre egyetemre, és nála fog lakni. De nem akart továbbtanulni. Valami furcsa vállalkozásba ment dolgozni, Teri nem érti, pontosan mit csinál. Állítólag jól keres, de éjjel-nappal dolgozik. Ha erre gondol, mindig szomorúságot, csalódottságot érez. Valahogy nem ilyen jövőt képzelt az unokájának.
…
Miért van az, hogy minden öregasszony bámul? Mi érdekes lehet rajtam? Látszik a kialvatlan éjszaka? Hogy zuhanyozni se volt időm? Rohantam a vonathoz, le ne késsem. Épphogy haza tudok ugrani átöltözni, sietnem kell majd az egyetemre. Ma van a beiratkozás. Nem mintha nagyon be akarnék iratkozni. Tudtam, hogy nem kéne beírnom a miskolci egyetemet. Mindenáron Pestre akartam menni, de kevés lett a pontom az ELTÉ-hez. Most meg rohadhatok tovább Miskolcon. Ráadásul a barátaim többsége külföldre, vagy Pestre megy, csak ketten maradunk itthon a régi csapatból. És lakhatok továbbra is anyámmal. Felemelő… Most is halálra fog gyötörni, mit csináltam fenn három napig, ki az a srác, akinél aludtam, merre jártam, mit csináltunk, meghívtam-e én is őt hozzánk. Nem értené meg úgyse, sőt, kiakadna rendesen, ha tudná… Belegondolni is rossz, mit szólna, ha látott volna az elmúlt napokban. Alaposan belekóstoltam a pesti életbe. Házibuliból házibuliba. A járvány után mindenki kiéhezve, felspanolva… Micsoda kéró volt az ott fenn a hegyen, Budán! Eddig azt gondoltam, ilyenek csak az Aranyéletben vannak, ilyenekben nem lakhatnak emberek… Hát ott, azon a környéken úgy tűnt, elég sokan laknak hasonlókban. Majd kitalálja anyám, hogy hívjam vissza a srácot. Ja. Az Avas-délre. Még ha ő is csak egy társasházban lakik és nem is a legjobb helyen. Akkor is. Tök égő lenne. Ráadásul azt mondtam neki, Lillafüreden lakunk és nagy kertünk van. Nem is értem magam, miért kellett ezt. Vicces, hogy csak azt nem akarta nekem elhinni, hogy anyámat Lucának hívják. Minden mást elsőre. Azon se akadt fenn, hogy apámat soha nem ismertem.
Már megint engem bámul. Becsukom inkább a szemem, mintha aludnék…
…
Még az is lehet, hogy ezek itt a tanítványaim lesznek. Furcsa lesz megint itthon tanítani, hat év Hollandia után. Meg mi minden után… Hol van már az a lelkesedés, amivel akkor belevágtam a hágai egyetemen az oktatói munkába? Milyen jó lehetett volna, ha nem megyek bele abba a kapcsolatba, ha nem mérgezi meg az életemet az az őrült nő. Persze rutintalan voltam, kevés, jóformán nulla párkapcsolati tapasztalattal. Egyetlen szerelmem épp itt élt, Miskolcon. Luca. Vajon mi lehet vele? Semmit nem tudok róla, több mint húsz éve. Azóta, hogy bevallotta, gyereket vár. Valaki mástól. Máig sem vagyok benne biztos, ez igaz volt-e, vagy csak meg akart tőlem szabadulni. Hágába kiköltözve örültem annak, hogy elég gyorsan lett valakim. Kedves volt, vicces, segített a beilleszkedésben. Hamar összeköltöztünk, olcsóbb volt együtt lakni. Belementem a gyerekbe is, pedig a szívem mélyén kissé korainak éreztem. Csak azt nem láttam előre, hogy ő úgy gondolja, minden terhet nekem kellene vinnem. Pokollá tette az életemet. De végre túl vagyok rajta. Hogy a lányommal hogyan fogom tudni tartani a kapcsolatot, az még a jövő zenéje. Szegény Lizike! De mit kezdenék most itt vele Miskolcon, új életet kezdve egy kollégiumi szobában?
…
Csak rá kell ezekre nézni. Mind lúzerek. Ez a csaj is, milyen szánalmas már! Látszik, hogy tök frusztrált. A másnapos sminkmaradék rajta, meg ezek a rongyok… semmi stílus, gagyi az egész úgy, ahogy van. Nyomok egy kis Bruno Mars-ot, tőle mindig jobban érzem magam. Zene, ringat a vonat, szunya. Aztán jöhet Miskolc. És Tomi. Ő szerencsi, de Miskolcon szoktunk találkozni. Most kiderül, hogy el merte-e mondani már otthon, mi az ábra. Hogy megtalálta élete szerelmét. És az nem egy nő. Mennyivel könnyebb nekem, akit aztán senki nem kérdez semmiről… Ha bejön az a német meló, lépünk mindketten. És akkor ott új életet kezdhetünk végre, együtt. Tudom, hogy Tominak nem lesz egyszerű ezt meglépni, aggódik a szüleiért, van egy nagyanyja, akit imád, és nincs testvére. Nekem ugyan van kettő is, de jóformán semmi kapcsolatunk. Addig jó, amíg nem tudom, mi van velük. Mindig akkor kerülnek elő, ha valami gáz van. A bátyám Hollandiában él. Állítólag lett egy nője, komoly. Hónapok után felhívott a múlt héten és hosszan ecsetelte, milyen vagány csajjal jött össze. Képzeljem el, van egy aranyos kislánya, akinek magyar az apja. A gyerek még tud kicsit magyarul. Kérte is a nő, hogy nyugodtan beszéljen magyarul a gyerekkel, ne felejtse el a nyelvet, legalább így könnyebb lesz nyaranta Magyarországra küldeni őt az apjához. Hát, ez az én bátyám. A vak is látja, miféle ember lehet egy ilyen nő: még kicsi a gyereke, de már azon jár az esze, hogy tud tőle megszabadulni egész nyárra! Az én idióta bátyám meg ennek örül. Jobb is, hogy nincs itt, a közelben. Legalább nyugtom van tőle. A nővérem meg… Na, róla évek óta alig tudok valamit. Mintha bújkálna előlem. Biztos lelkiismeret-furdalása van miattam. Lehet. Pedig engem aztán rohadtul nem izgat, hogy ők lenyúltak mindent. Én megoldom egyedül is az életemet. Majd együtt Tomival.
…
Ülnek a vonaton, négyen egymás mellett. Csendben.
Hamarosan Miskolcra érnek.