Bali Anikó: Lucinak
én kérdem
————
ő kérdi
mi kérdjük
ti kérditek
ők kérdik
hogy miért nem vagy elérhető napok óta a mobilodon
miért nem üzensz vagy dobsz egy szmájlit legalább a messengeren
miért nem találkozhatunk még egyszer a Feneketlen-tó partján
miért nem hívsz meg bennünket Kisorosziba újra
de TE valahogy nem akarod hallatni a hangod
ezért most már csak azért is és örökre
várlak
——-
vár
várunk
vártok
várnak
(Rózsa Boglárka modorában)
Mics Ildikó: Kérdések helyett
Luci, drága, csak látszólag késtem el, merthogy te ott, én meg itt, de biztos van valahol átjárás, és hallatszik, ha mozdul valami ott, az is, ami itt, leginkább, ha a lélek mozdul.
Egyszer találkoztunk mindössze, egy szülinapi bulin, Ági gomolyfelhős, de hangulatban derűs partiján, ahol csupa Péterfys – ahogy mi hívjuk magunkat – ülte körbe az asztalt. Te elsőként nyújtottad a kezed, szelíden mosolyogtál és figyeltél. Mindenkire, egész lényeddel. Úgy ültél ott, mint egy fáradt madár. Meglehet, csak utólag látom így, és akkor nem tűnt fel, hogy túl csendes és visszafogott vagy. Kérdezni kellett volna, még többet beszélgetni.
Aztán hívtál egy másik szülinapra, a tiédre, lelkesen és bizakodva, sokunkat, de nyár volt, ezerfelé szaladtunk, nem sikerült összeterelni a társaságot. A messenger-üzenetek nem adták vissza a csalódottságodat, majd később, írtad. Az utolsó szülinapodat hagytuk ki. És már sosem tudjuk meg, mi mást még. Talán a felszabadultságodat, a bizakodásodat, a pillanatot, amikor a gubbasztó fáradt madár maradék erejével magasba tör.
A hír, hogy átaludtad magad minden egeken túlra, úgy futott szét közöttünk, mint egy elnyújtott, nehéz sóhaj. Nem lehetett mozdulni utána. Egy csapat vagyunk, olvassuk egymás szövegeit, formáljuk egymás mondatait, kirakjuk az elmaradt vesszőket. Mind ugyanazért küzdünk. Az igaz és érvényes gondolatokért. Az igaz és érvényes létezésért.
Még nem fejeztük be, Luci. Még szöveget húzunk, jelzőt keresünk, szórendet cserélünk, még átküzdjük magunkat saját kishitűségünkön. Reménykedem, hogy te is folytatod ott, valahol, akárhol is, hogy lesznek szavaid, és lesz kinek elmesélned, milyen volt végül (f)elrepülni.
***
***
Lovass Adél (Nagy Krisztina): Lucinak
Álmod szálán ringtál kinn,
szép novellát szőttek köréd vágypókjaid,
újholdtól fénylőn,
ezüstös-féltőn
téged
védett
fényes-guzsalyas gombolyag.
-Jó itt! – mondtad. S Isten elharapta a fonalat.
Ha valaki megkérdezte volna tőlem, milyen halált szeretnék, azt válaszoltam volna: olyat, mint a Hofié. Milyen már! Leteszed a fejed, alszol, semmit nem érzel, semmit nem tudsz arról, mitől minden ember annyira fél: a halálról. Nincs fájdalom, nincs az a végső kétségbeesés.
Keveseknek adatik meg ez a kegyelem, s el sem irigyeltem volna tőle sosem. A nagy nevettető, mindenki Hofija, ki oly’ sok embernek szerzett vidám perceket, ezt érdemli: úgy átmenni a másvilágra, hogy a megmérettetés rémült-rideg pillanata álomszálak selymébe van becsomagolva. Nem szúr, nem vág, nem koppan semmi átérkezéskor. Alig néhányan részesülnek ilyen ajándékban.
És most Te. Hát, megkaptad! Korábban, ugyan, mint számított rá bárki. Mégis, mikor lányoddal beszélgettem az arculcsapó hír után, s meghallottam a földi létből távozásod körülményeit, megnyugodtam. Ha menned kellett, ha menni akartál, akkor ez volt a legsimább átlépés, mit ember kívánhat.
Tudom, ha itt lennél, nem tiltakoznál e kijelentés ellen. Egyszer bölcsnek neveztél. Úgy láttad, én barátságban, vagy legalábbis jó ismeretségben vagyok a halállal. Pedig csak magamra bátorságot erőltetve mertem megosztani a tapasztalataimat, miket még én is elemzek és értékelek. Azt már sejtettem, a halál csak egy létállapot, egy kapu a másvilágra. A természet rendje szerint való stádium. Hitted is, meg nem is. De figyeltél rám, a mondataimra, s láttam szemedben, el akarod hinni mindazt, amiről mesélek. És küldted felém a szeretet és tisztelet jeleit – szavakban, gesztusokban, lájkokban és kommentekben, de ha épp elakadtam a fészbúk kezelésében, akkor abban siettél a támogatásomra. Segítettél. Engem és másokat is. Folyton folyvást. Utolsó erődig.
Vannak emberek, kik másokért jönnek a világra. Azért, hogy adjanak. Szeretetet, gondoskodást, törődést, figyelmet, bátorítást, dicséretet, csodálatot, elismerést. Nevetést és vidámságot. Másokat gazdagítanak.
Vannak emberek, kik tele vannak értékkel, mégis, természetüknél fogva a háttérben maradnak. Ők adják a biztos hátországot mások harcai után. Ellenben belső csatáikat nem látjuk, csak azok csöndes jeleit. Várnak. Türelemmel várják ki a sorukat, az idejüket, amikor, végre!, ők is megmutathatják, milyen talentumokat hordoznak magukban.
S vannak, kiknek léte természetes, nem feltűnő. Olyan, mint a levegő. Észre sem vesszük, nem gondolkodunk felőle, pedig folyamatosan beszívjuk éltető erejét. Csak ha elfogy körülöttünk, akkor érezzük a hiányt.
Mint most mi, a Te hiányodat. És közben bizonytalanul kérdezem magamban: vajon, mi mennyit adhattunk neked, míg éltél? Mi tudtunk-e feléd oly’ módon fordulni, hogy keletkező hiányaidat elfedjük; nyújtottunk-e számodra annyi örömet és boldogságot, melyet te adtál nekünk? S csak félve merem kimondani: valószínű, mi nem értünk fel hozzád. Úgy sejtem, mi nem tudtunk úgy adni, mint te adtál. Kevesek voltunk. Figyelmetlenebbek, szűkmarkúbbak és – valószínűleg – önzőbbek, mint te. Az utolsó hónapokban történt események ismeretében merem ezt kijelenteni. A kapcsolatkereső, érdeklődő-hívó jelzéseidre emlékezve, melyekre, azt hiszem, kicsiny lendülettel és energiával csatlakoztunk rá. Igen, kevesek voltunk, talán. Ha nem így lett volna, még maradtál volna köztünk egy darabig.
Tudod, Luci, én mégis úgy vélem, a Jóisten kárpótolt téged mindenért az utolsó pillanatban. Olyan kegyelemben részesültél, mely keveseknek adatik meg. Csak az arra legméltóbbaknak. Sokat nem ismerek ilyet, csak a Hofi Gézát, meg most már Téged. Álmok közt átsuhanni a halál mezejére, milyen már!? Mekkora kiváltság! Ha már menni akartál – mert így lehetett, úgy vélem –, akkor a legsimább utat kaptad jutalmul. Tudom, hogy jó neked odaát, ebben biztos vagyok. S ha már megérkeztél és kipihented az út fáradalmait, arra kérlek, add át ölelésemet. Nem, nem Hofinak. Hanem a fiamnak. Rokonlelkek vagytok, olyan emberek, kik másokért születnek a világra. Hogy adjanak. Hogy másokat gazdagítsanak. Így én most hálás szívvel köszönöm neked, Luci, hogy kaphattam tőled! Megtiszteltetés!
***
Árvai M. Tekla: Luci
Sápadt volt legutóbb, amikor az írótáborban találkoztunk. Hátát a falnak döntötte, két lábával támasztotta magát. Tűnhetett úgy is, mintha az egész házat falastul, mindestül ő tartaná.
Arcára kiültek a gondok. Ritkán mosolyodott el. Csak amikor felolvasta az írását vagy mesélte a történeteit, akkor vidult fel. Imádta, ha még kérdezgettük, és ez vagy amaz, miért és hogy volt.
– Jól vagy, minden ok? – léptem hozzá az augusztusi reggelben.
– Mikor veletek vagyok, biztosan! – már válasz közben földerült az arca.
– Annyifelé éltél, hogy kerültél éppen ide, és miért pont ide?
– Amikor Németországból hazajöttünk – mindegy is miért – csak ideiglenesen tudtuk megoldani a lakhatásunkat, albérletben laktunk. Ezerrel kerestem valami jó megoldást. Nagyon kevés pénzünk maradt, elúszott minden, ezt a maradékot jól kellett befektetni.
– Valami támpont azért csak volt?
– A gyerekek. A környékükön keresgéltem valami kellemes, de nem túl drága házat vagy lakást, de nem találtam. Aztán mikor már csak egy hét volt hátra, és költöznünk kellett volna az albérletből, szembejött velem egy hirdetés. Pedig korábban is jártam már errefelé, de nem tetszett semmi. Ez meg pont, na jó, majdnem éppen olyan volt, mint amire én gondoltam. Csendes helyen, családi ház, nem túl nagy – szeme messzire tekintett, éreztem, ahogy a múltba réved.
Leültünk a vendéglő udvarán, rágyújtott. Elegánsan tartotta a vékonyszálú, jóillatú cigarettát. A mozdulatai nyugodtak, kimértek voltak. Nem szívta mohón, mint egy láncdohányos. Körbefonta a füst. Az volt az érzésem, hogy erre csak azért van szüksége, mert ez a pár perc csak az övé. Nem kell a rá háruló feladatokkal, problémákkal foglalkozni. Akkor sem, ha ezek a saját gondjai. Ezek az elengedettség percei.
– Képzeld Luci! – nem tudtam magamba fojtani, ami mind erről eszembe jutott. Volt egyszer egy főnököm, aki a legnagyobb felfordulásban, a határidő nyomása alatt és lehetetlen helyzetekben is nyugodt tudott maradni. Egyszer Bécsbe kellett utaznunk egy nagyon fontos tárgyalásra. Én még fiatal versenyző voltam, pár éve dolgoztam csak, mindenen izgultam, mindenből lelkiismereti kérdést csináltam. Erre az utazásra is nagyon készültem. A munkahelyről indultunk, ahol ő csak szutyorgott, molyolt. Nógattam, – már amennyire egy kezdő kolléga ezt megteheti a főnökével – hogy indulni kellene már. És, és … lekéstük a vonatot az ő bénázása miatt!
– Mi lett végül? – kérdezte Luci érdeklődve.
– Soha olyan jó napom nem volt, mint ez. Beültünk valahová, ő telefonált jobbra, balra a nyilvános készüléken – nem volt még mobil –, vissza-visszajött az asztalunkhoz és diktálta, miket jegyzeteljek – laptop sem volt még. Kávéztunk, aztán mondta, hogy sétáljunk még egyet, végül nyugtázta: ez a nap ennyi volt! Azóta is, amikor megoldhatatlannak látszó problémával kerülök szembe, csak annyit mondok: L.G.-effektus! A monogram a főnökömé. Vagyis nem kell mindig szorongani, félni, izgulni, kiborulni, kikészülni, amikor szarban van az ember.
– Igen, ez jó módszer! Tudod én mit szoktam hasonló esetben mondani?
– Na, mit?
– Most beveszem a leszarom-tablettát!
Harsogva nevettünk.
