Bojtor Lucia emlékére

Engedjétek le Lucit játszani!

A kortársak között mindig van egy összetartozás érzés. Ha ráadásul még nők is mindketten, továbbá Péterfy-ék közegében tanulják, élik át ezt a szeretett, vágyott, izgalmas kalandot, az írást, akkor ez még erősebb.

Turcsán Zsófi: Engedjétek le Lucit játszani!

Szűkölve kopogtatok. Az ajtónak az égbe fut a vége. Patyolat illat és fényár szalad ki alóla. Ezzel a tisztasággal már találkoztam. A sugarak a lábfejemre terülnek, és hirtelen

a sejtjeimbe szűrődnek. A kopogtató egyre csak távolodik, mintha én zsugorodnék, miközben körülöttem minden tágul. Pedro kutyád szalad mellém. Vinnyogva ugrik a lábamra, és bezavarja a fényt az ajtó mögé. Nem akar tudomást venni róla, hogy nem jössz többé játszani. Egyikünk sem akar. Mégse jön ki egy árva hang se a torkunkon. Elvitted magaddal az összes szót, aminek értelme van. Most kifut minden erő az ereimből, és hozzád szalad az ajtón túlra. Ostobaság, mégis valamiért úgy hiszem, szükséged lesz rá, hogy megüzend akinek kell, mondjon el helyetted mindent, amit tudnunk érdemes életről, halálról, korról, korlenyomatról, történelemről, ami hidd el, Luci, ezúttal nem ismételheti meg önmagát.

Ha nem érted meg a múltadat, nem tudod megélni a jövődet.” – Bojtor Luci.

Lényed emléke és szavaid bennünk élnek tovább. Öröm, hogy ismerhettelek.

Nyugodj békében, drága Luci!

***

Pompéry Judit: Búcsú egy baráttól

A Péterfy Akadémián találkoztunk mint „csoporttársak”. És mert jó volt, maradtunk a következő kurzusban is. Majd együtt szerkesztettük a Felhő Cafét. Ez összekovácsol. Halála előtt egy héttel hívott utoljára.

Noha virtuálisan ismertük csak egymást, mégis az volt az érzésem, mintha évtizedes személyes barátság fűzne össze bennünket. A sok különbség ellenére volt valami közös. Talán az, hogy a közel azonos generáció okán –  noha nem vagyok erdélyi – ismertem a kort, és érteni véltem azt a politikai-társadalmi közeget, ahonnan jött. 

Nem volt könnyű élete: semmit nem kapott ingyen a sorstól, mindenért, amit elért, nagyon is meg kellett küzdenie. Ez tükröződik az utolérhetetlenül eredeti, és mindig tisztán csengő, Louisa Rise néven publikált írásaiban. Pengeélesen látta és láttatta a romániai szocreál könyörtelenségét, a benne élők kiszolgáltatottságát, a rendszer abszurditását – és ezt mindvégig magas színvonalon. Egyedi hangja, leplezetlen őszintesége messze megkülönböztette a manapság sokfelé olvasható hamis erdélyi pátosztól, nemzeti giccstől. Számomra ez volt írásainak legnagyobb értéke.

Tehetség, belső intelligencia, empátia, segítőkészség, továbbá akaraterő, ellenállóképesség, életigenlés jellemezte. Egyszóval emberből volt. 

Máris hiányzik.

***

***

Bankó-Erdősi Viktória: Lucinak

Nekem nem kellett egy perc sem,

hogy tudjam, jó vagy.

Nem kellett hallanom a hangod,

hogy halkan kérjem, maradj.

Faggattalak, válaszod szerényen

ért el hozzám.

Hüledeztem, te legyintettél

Uggyanmán’!

Reszelősen kuncogtál velem,

miután pálinkát kortyoltunk

az előtérben.

Az égbe fújtuk a füstöt,

mert nehezen csúszott az ebéd.

Azt mondtad: „gyerekeeeek!”

S én közelebb húzódtam feléd,

hogy mesélj még, s megtetted.

Mesi, mesi mátka,

Erdély felett szállt a madárka, szárnya

suhogott felettünk magasan, sokáig,

vajh’ hol van most… ?

Keressük,

de már nem leljük.

***

Koskovics Éva: Együtt írni és olvasni Lucival

A kortársak között mindig van egy összetartozás érzés. Ha ráadásul még nők is mindketten, továbbá Péterfy-ék közegében tanulják, élik át ezt a szeretett, vágyott, izgalmas kalandot, az írást, akkor ez még erősebb. Lucival együtt voltunk a tavalyi első táborban, aztán utána együtt csináltunk végig két kurzust. Biztos voltam benne, hogy a következő tervezett menetben már nyomdakészre, kiadásra váró állapotba sikerül hozni a könyvét. Élete kalandjairól, erről a nem normális, mégis elképesztően izgalmas, egyszerre gyűlölt és imádott világról. 

Egy évben születtünk. Egyikünk sem selyembe-bársonyba, egyikünk sem nagy jólétbe, kényeztetésbe. Azért Mád, BAZ megye sokkal jobb hely volt a hatvanas-hetvenes években, mint Románia magyarok lakta vidékei. Még ha szépségben, a jó értelemben vett ’vidékiségben’ vetekedhettek volna is egymással. De nem tehették, mert ha földrajzilag nem is voltunk távol, társadalmi, politikai, kommunikációs értelemben mi sokkal szerencsésebbek voltunk. Nekünk lehetett némi biztonságérzetünk. Például én simán, probléma nélkül jöhettem Budapestre egyetemre, míg Luci – és sok, hozzá hasonló bátor erdélyi magyar fiatal – csak nagy-nagy küzdelmek árán vívhatta ki magának a szabadságot. Már amekkora szabadság kivívható ilyen kemény megpróbáltatások, harcok, küzdelmek, lemondások árán. Történeteit, amelyeket megosztott velünk, szájtátva hallgattuk. Alaposan átkeretezte a mi saját történeteinket. 

Ott volt a láthatatlan kapocs, a félszavakkal, metakommunikációs eszközökkel történő ráhangolódás egymásra, a humor, a megértés. Milyen jó, amikor van más is, aki néha bénázik a technikával, amikor más sem tudott mindent alaposan végigolvasni, amikor más sem találja azonnal a megfelelő szavakat, kifejezéseket! Persze, mi hatvanhármasok… 

Ahogy készült az idei olasz nyaralásra, vágyta látni a tengert, ahogy szeretett volna egy közös nyári nagy szülinapi találkozást, ahogy megosztotta velünk a nagy ijedtséget és aggodalmat a férje váratlan műtétje után, az mind annyira Lucis volt! A kicsit rekedtes hangja, a nevetése visszacseng a fülemben. Azt gondolom, így a legjobb meghalni. De a rohadt életbe! Még nem ilyenkor, amikor még ennyire szeretünk élni, amikor még annyi dolgunk, annyi tervünk van, amikor még annyian számítanak ránk!

Luci, köszönöm neked, hogy rámutatsz, becsüljek meg jobban minden napot! Igyekezni fogok! De még mindig nem hiszem el, hogy nem leszel ott velünk… Ott leszel!

Szűkölve kopogtatok. Az ajtónak az égbe fut a vége. Patyolat illat és fényár szalad ki alóla. Ezzel a tisztasággal már találkoztam. A sugarak a lábfejemre terülnek, és hirtelen

a sejtjeimbe szűrődnek. A kopogtató egyre csak távolodik, mintha én zsugorodnék, miközben körülöttem minden tágul. Pedro kutyád szalad mellém. Vinnyogva ugrik a lábamra, és bezavarja a fényt az ajtó mögé. Nem akar tudomást venni róla, hogy nem jössz többé játszani. Egyikünk sem akar. Mégse jön ki egy árva hang se a torkunkon. Elvitted magaddal az összes szót, aminek értelme van. Most kifut minden erő az ereimből, és hozzád szalad az ajtón túlra. Ostobaság, mégis valamiért úgy hiszem, szükséged lesz rá, hogy megüzend akinek kell, mondjon el helyetted mindent, amit tudnunk érdemes életről, halálról, korról, korlenyomatról, történelemről, ami hidd el, Luci, ezúttal nem ismételheti meg önmagát.

Ha nem érted meg a múltadat, nem tudod megélni a jövődet.” – Bojtor Luci.

Lényed emléke és szavaid bennünk élnek tovább. Öröm, hogy ismerhettelek.

Nyugodj békében, drága Luci!

***

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: