Bojtor Lucia emlékére

Erdődi-Juhász Ágnes: Levendula

Nem tudom, valaha elmondtam-e neked, mennyire tisztellek az erődért, bátorságodért, s azért a konok kitartásért, ami folyvást hajtott előre... vagy azt, hogy szeretlek, bár ehhez nem kellettek ilyesfajta indokok.

A szülinapomra cserepes levendulát hoztál. Most is előttem vagy, ahogy a mályva és barackszín selyempapírba csavart virággal a kezedben jössz felém, lökdösöd magad elől a piszkosfehér székeket, hogy egy bordaropogtató ölelésben megszorongathass. Lesz valami, ami mindig emlékeztet majd rád, emlékszem, ezt mondtam neked, mikor türelmetlenül, csíkokra szaggatva téptem szét a papírt, s megláttam alatta a mélylila virágokat. Akkor még csicsergők, játékosak voltak ajkamon a szavak, súlyossá csak az utóbbi napokban lettek, most kongva pattannak vissza rám a ház faláról, gyámoltalanul rezzennek az ablaküvegen. Az elsők közt érkeztél, jó is, legalább van még melletted hely, mondtad, aztán odatelepedtél a bal oldalamra. Ahogy sokasodtak körülöttem a székek, kerültél egyre messzebb tőlem, észrevétlenül csúsztál át az asztal másik felére. Onnan, a távolból már nem értettem, miről beszélsz, csak néhány szófoszlány és a mély, dohánykarcos hangod vált ki néha a többi közül, s még így is, hogy alig váltottunk pár mondatot egymással, kimondhatatlanul hálás voltam neked. Azért, hogy miattam eljöttél, hogy ott voltál velem.

Hiába ígértem, hogy vigyázok majd rá, a levendula pár nap múlva már ernyedten kókadozott az ablakpárkányomon. Locsoltam többször, aztán vízfürdőbe tettem, flakonból is elkezdtem spriccelgetni a tetejét, és számtalanszor elhessegettem a körülötte ólálkodó macskákat, hogy ne rágcsálják a levelét. Mindhiába, egyre erőtlenebbül lógatta korábbi délceg virágait, napról-napra fakóbb és bágyadtabb lett… pont, ahogyan te is az utóbbi időben.

A fonnyadozó virágról persze nem beszéltem neked, mikor felhívtalak, hogy pótoljuk a beszélgetést, ami a szülinapomon elmaradt. Inkább arról faggattalak, én mit vigyek majd neked, ha megyek, ottalvósra, ahogy terveztük; végül sosem valósult meg. Fogkefét, meg egy jegyet, csak oda, felelted a szokásos, szarkasztikus humoroddal. Nem vettelek komolyan, elvicceltem én is, úgy volt könnyebb; pedig a kérésed hosszú napokra tanyát vert a fejemben. Sosem árultam el neked, milyen sokáig álltam a dm-ben, tanácstalanul pásztázva a sorokat, s mire a lágy sörtéjű, hagyományos daraboktól elértem a bambusz fogkefékig, már végtelenül bárgyúnak és banálisnak tűnt, hogy ezzel lepjelek meg. Végül Puskás Pannit kaptál, korábban ezt kérted, mikor a szüntelen fáradtság még nem vonta ólomba a végtagjaidat, s mikor ízes, harsány kacagásod képes volt élettel megtölteni a termeket. Azt kérted, firkáljam tele, ahogy te az én Perintfalvimat. Persze, lesz még rá időnk, bólogattam, aztán szokás szerint rohantam a dolgomra. Látod, végül ezt sem tettem meg.

A levendulát illető kudarcomat végül a kisoroszi táborban vallottam be neked, akkorra már végképp elszáradt és puha porréteg fedte a leveleket. Rám néztél, gyűrött voltál és tűnődő, mintha indigóval rajzoltak volna a világba bele. Nem dobtam ki, Luci, ne aggódj, így is remek emlék lesz, tettem hozzá sietve, mikor láttam a csalódottságot átfutni arcodon. Nem sejtettem, hogy mindössze két heted maradt.

Mindebből semmi nem jut eszembe, mikor a telefonom kijelzőjén a lányod szavait olvasom. Azt írja, tegnap elmentél. A mély fájdalmat még felfogom, az üzenet közepe táján már összemosódnak a szavak, képtelen vagyok értelmezni őket. Az egész testem remeg, falnak vetett háttal csúszom le a padlóra, fejemet a térdeim közé hajtva kapkodom a levegőt. Az egyetlen szalmaszál, amibe kapaszkodom, s ami most mindennél fontosabbnak tűnik, hogy megtaláljam Rókát a névjegyzékben. Róka mindig tudja, mit kell tenni, megoldja majd ezt is, hasít belém a gondolat, s gyermeki naivitásom mentsvárába húzódva tényleg el is hiszem. Görcsösen szorítom a telefont a fülemhez, szívem a dobhártyámon dobol, alig hallgatom tőle a géphang monoton búgását, két elnyújtott csengés közt mintha percek telnének el. Mire felveszi, már zokogok, kétségbeesetten keresem a szavakat, végül összefüggés nélkül buknak ki belőlem, kimondva még inkább fájnak és riasztóan idegennek tűnnek. Meghalt Luci, Róka, mondd meg, most mi lesz?

Később utat törnek maguknak az emlékek, először lassan szivárognak elő, aztán pusztító erővel zúdulnak rám, átszakítják a védgátat, amit magam köré építettem. Eszembe jut, ahogy a veteránoddal az éj leple alatt, benzinkutat keresve róttuk a kihalt utcákat, a rádióból szólt a Lady in red, én pedig úgy éreztem magam a bőrhuzatos ülésen, mint valami filmsztár, aki a hetvenes években rekedt. Aztán, míg a többiek az apartman elveszett kulcsát keresték, én melléd kucorodtam a kocsiban, lehorgasztott fejjel, fészkelődve hallgattalak. Hosszan, hömpölyögve szakadtak fel belőled a szavak. Pedig akkor azt hittem, ismerlek már; hogy nem tudsz nekem újat mondani. Ugye nincs már több?, szakítottalak meg néha, mikor már elviselhetetlennek tűnt pusztán elgondolni is, hogy ennyi szenvedés tényleg beleférhet egyetlen életbe. Ó, ha tudnád, mennyit nem mondtam még el, felelted, aztán, mintha mi sem történt volna, folytattad tovább. Aznap éjjel rettenetesen fáztál. Mi feltúrtuk a házat és a kanapéra halmoztuk neked a pokrócokat. Gyere fel, van még nálunk szabad hely, kérleltelek, bár tudtam, hasztalan. Mint medve a barlangjába, magányosan vackoltál be a nappaliba. Sokáig hallgattam a neszezésed, aztán mikor hajnalban elnyomott az álom, s nyugodt, erőteljes szuszogásod felkúszott az emeletre, hang nélkül lopakodtam lefelé, nehogy felébresszelek.

Erre gondolok most, miután nyelvedre dermedt a csend, és nekem is csak kótyagosan lézengenek fejemben a szavak. Reggelente, amikor kinyitom a szemem, egy-egy pillanatra még el tudom hinni, hogy mindez csupán álom, igazából nem is haltál meg. Ilyenkor újra látom, ahogy szád mosolyra gördül, mint mindig, mikor meglátsz, s lágy szeretettel intesz magadhoz: Gyere ide, kis Paradicsom, hadd öleljelek meg! Hallom még, ahogy panaszkodsz, megint az a fránya technika, nem lesz így novella, s azt is, ahogyan nevetsz, gurgulázva, életerősen, mikor azt felelem, nem baj, Luci, írjad vécépapírra, majd én begépelem. Adhatnál tíz dekát az agyadból lízingre, ezt is hányszor mondtad, ilyenkor mindig mosolyognom kellett. Nem feledem, augusztusban mennyit vigasztaltál… azt is megígérted, a szeptember már jobb lesz. Nem, Luci, nem lett.

Néha, egy-egy csapzott, tovatűnő pillanatra magam is elhiszem, hogy képes leszek majd szavakból megformázni téged, aztán hiába kopogtatom a billentyűzetet, a mondatok szétperegnek ujjaim alatt, képtelen vagyok zabolázni riadtan csörtető emlékeimet. 

Nem tudom, valaha elmondtam-e neked, mennyire tisztellek az erődért, bátorságodért, s azért a konok kitartásért, ami folyvást hajtott előre… vagy azt, hogy szeretlek, bár ehhez nem kellettek ilyesfajta indokok. Ahogy azt sem, vajon képes leszek-e megérteni, hogy ez a búcsú örökre szól, s a pillantás, amit kaptam tőled, mikor indulás előtt visszafordultam még a kisoroszi panzió ajtajából, a legeslegutolsó volt. Így maradtál örökre; állsz az ereszcsatorna mellett, arcodat esőpermet hinti, mögötted galambszín, csipkézett fellegek, s nem teszel mást, csak nézel rám, mélybarna, szomorú szemekkel. 

Védd magad! Túl nagy szíved van, nem kellene beengedned azokat, akik nem érdemesek rá! – ezek voltak az utolsó szavaid hozzám, egy héttel a halálod előtt. Mintha indulás előtt arra is lett volna gondod, hogy még utoljára megtaníts nekem valami fontosat. Ezt kaptam tőled útravalóul, meg persze a levendulát. Most is itt van az asztalon, körülötte a hosszúra nyúlt nyár száraz illata lebeg. Megtartom, ahogy ígértem. Bár már tudom, nincs szükségem elszáradt virágra ahhoz, hogy az emlékeimben megőrizzelek.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: