Nagy Kriszta: Anya
Egyetlen rövid szó. Végtelen hosszú történet. Anya. Emlékszem a címre. Emlékszem az érzésre. Emlékszem, hogy nem tudtam elolvasni, amikor az alkotótábor előtt megérkezett az írás. Emlékszem a hangodra, ahogy felolvastad. Egyszerűen, természetesen. Ahogy természetes volt az is, hogy bármi áron kimenekítsd gyermekedet a földi pokolból. Elmorzsoltam egy könnycseppet és már bánom, hogy nem láttad. Hogy nem mondtam el neked, mennyire szerettem ezt az anyafigurát.
Délután beszélgettünk egy kicsit. Ültünk a fogadó kertjében, cigiztünk és te meséltél. Abban maradtunk, hogy folytatjuk. A beszélgetést, az ismerkedést, a barátkozást.
Néztelek este, ahogy a limerickeket életre keltetted. Senkiben nem volt annyi tűz, mint benned. Senki nem alakult át annyira, mint te. Néztelek aztán a videón, ahogy nevetsz a többi előadáson. Szívből. Tisztán. Mintha minden rendben lenne és a problémák egy része megoldódott volna azzal, hogy kirobbant belőled a feszültség.
Az utolsó éjszakán is melletted ültem. Hallgattam a beszélgetéseket. Mikor elindultál haza, őszintén gondoltam, hogy alig várom a következő találkozásunkat. Ami már sosem jön el.
Nem tudtam, hogy beteg vagy. Nem mondtad. Meséltél gondokról, megoldandó feladatokról, múltról és jövőről.
Váratlanul ért a hír, hogy nem vagy már köztünk. Hogy az a csengő kacagás végleg elnémult. Hogy az anya ezen a határon soha többet nem jöhet vissza.
Isten veled, drága Luci!
***
Sike Orsolya: Homokszem a gépezetben
Azt mondják, a figyelem a legnagyobb dolog, amit manapság egymásnak adhatunk.
A Péterfy Akadémia mesterkurzusain abban a szerencsében volt részem, hogy rendszeresen átélhettem az egymásnak adott értő odafigyelés nem mindennapi élményét. A másikat szinte alig, csak a kamerán keresztül ismerő emberek a legkülönbözőbb világokból, életkorokból kíváncsian és bizalommal fordultak egymás felé, hogy így segítsék a saját maguk és a másik szépen haladó, lelkes szárnybontogatásait.
Hétről hétre úgy léptem be ebbe a virtuális térbe, ahogy évtizedekkel ezelőtt az osztályterembe, a kollégiumi szobába, a kedvenc egyetemi kocsmámba. Belevetettem magam, mint hal a vízbe, hagytam, hogy vigyen a jókedv, a lendület, az alkotás öröme. Élveztem a társaságot, azt, hogy együtt csinálunk valamit, hogy van egy kiváló mentorom, remek társaim, egytől egyig masszív, egyedi mondanivalóval, erős identitással, mégis nyitottan az újra és a másra. Csoportunk több kurzuson át együtt maradt, találkoztunk később offline is, a kémia mit sem változott. Idáig.
Néhány nappal ezelőtt homokszem került a gépezetbe. Azért írom így, mert talán ő is így mondaná, írásai között válogatva megakadt a szemem a május végi alkalomra beküldött novellája címén. Ennél nem is lehetne találóbb. A lesújtó hírt nem hittem el, amikor láttam, és most sem tudok mit kezdeni vele. A fogaskerekek most tényleg megakadtak, a rendszer egyik pillanatról a másikra, visszafordíthatatlanul, véglegesen leállt. Nem maradt más utána, csak a süket csend, ami paradox módon süvít, mint a magányos sirokkó szél a sivatagban.
Pedig ő volt az, aki konokul ellenállt mindenféle, hidegen zakatoló, csattogó fogaskerekeket villogtató gépezetnek, nem tudta bedarálni Ceausescu brutális diktatúrája sem. Ledöntötte a mások számára ledönthetetlennek hitt akadályokat, szembement mindennel, felállt mindenből. Történetei hallatán a hideg futkosott a hátamon, mégis, írásai úgy olvastatták magukat, ahogy csak a jéghideg kútvíz tudja itatni magát tikkasztó nyári napokon. Hogyne olvastatták volna, hiszen a sorok mögött egy olyan ember kristálytiszta alakját mutatták meg, aki nem fél semmitől és akin nem fog semmi, aki a legnagyobb veszedelemből is győztesen kerül ki. Aki képes egyszerre használni a józan eszét, a páratlan, szinte vakmerőségbe hajló bátorságát, a sziklaszilárd becsületét és a vaskos, recsegő humorát. Aki soha nem adja fel, de előbb mindig másokat támogat, csak aztán foglalkozik saját magával. A kurzuson is így volt: mindannyiunkat biztatott, szerényen, sallangmentesen, lelkesen.
Példaképként állt előttem az első naptól fogva.
Júliusban, amikor személyesen is találkoztunk egy nagyobb társaság közepén, az este végén szó nélkül hazahozott, hogy ne kelljen buszoznom, gyalogolnom haza a Keletitől. Azt mondta, neki nem kerülő, pár utca mit számít a városban, Kisoroszi felé menet. Beszélgettünk egész este, élőszava is ugyanolyan szuggesztíven hatott, mint leírt sorai. Mesélt a valóban fordulatos, számtalan reménytelen helyzettel, elképesztő fordulatokkal és újrakezdésekkel tarkított, határokra – és zöldhatárokra – fittyet hányó életéről, a gyerekeiről, hogy mennyire büszke rájuk. Várta az évek óta halogatott nyaralást, a Frutti di Marét, a könnyű olasz vörösbort. Amikor nyáron pár hétig együtt szerkesztettünk, csak azon bosszankodott, hogy nincs a nyaralás alatt a szállodában megfelelő internet, nem tud rendesen beszállni a munkába. Panaszkodni más miatt keveset hallottam, inkább fülig ért a szája, ha együtt volt a társaság. Többször is meghívott minket, mindannyiunkat Kisorosziba (nem jött össze), a találkozásokat – legyen az virtuális vagy valódi – nagy lelkesedéssel várta, készült rá, szomorkodott, ha mégis le kellett mondania.
Tulajdonképpen alig ismertem, mégis, napok óta dolgozik bennem a hiánya. Lesújtott, hogy elment, mert maradnia kellett volna még. Élőben, írásban és kamerán keresztül is ugyanaz a talpig becsületes, szorgalmas, egyenes, humoros és végtelenül jószívű ember volt, akiről első pillanattól azt hittem, száz százalék, hogy halhatatlan.
Az is vagy, Luci. Nagyon fogsz hiányozni.
***
***
Birovits Zsuzsanna: A varázsmondat
Egy augusztusi írótáborban ismerkedtem meg Lucival.
Mindenki hozott egy trauma szöveget, azt véleményeztük, boncolgattuk. Mások írásainak meghallgatása után elmondtuk a véleményünket és az érzéseinket egymásnak.
Az én történetem felolvasása után csak annyit mondott nekem a szünetben „Beszélnünk kell.”
Szemében a féltés, a gondoskodás, a segítő szándék és egy ősi bölcsesség fénye tükröződött.
A búcsúest utáni lazításnál egymás mellett ültünk az udvaron, a telihold fényében. Az augusztus végi levegő hűvös volt. Nem volt kabátom. Fáztam. Találtam egy szürke, bolyhos, meleg plédet a szemben lévő padon.
– Te is fázol? – kérdeztem Lucitól.
– Kicsit-hangzott a válasz.
– Megoszthatom veled ezt a plédet? Elég nagy, ketten is beférünk alá.
– Jólesne, köszönöm – mondta.
A bal oldalamon ült. Épp rágyújtott, és úgy fordult, hogy ne jöjjön rám a füst.
Felálltam, szétnyitottam az összetűrt plédet, és óvatosan ráterítettem az egyik oldalát, a másik felét pedig magamra. Kicsit még közelebb húzódtunk egymáshoz, hogy a takaró teljesen beburkoljon mindkettőnket. Így kerültünk azon a teliholdas, hűvös estén egy pléd alá.
Beszélgetni kezdtünk. Saját történeteinkről. Férjekről, gyerekekről, anyósokról. A középiskolai csínytevéseiről. A kutyájáról. Egy politikai rendszerről, amit én gyerekként csak a tévéből ismertem addig. Mesélt túlélésről, kitartásról és a „Hogyan ne adjuk fel?” képességének megszerzéséről.
Azt éreztem, hogy egy láthatatlan fonal idehúzott hozzá valamiért.
Mindketten átéltük a „lelkemig hatoló fájdalom egy pillanatra sem enyhült” állapotát és a „csak a következő lépésre koncentrálok” érzését is, ahogy ő egy novellájában fogalmazott.
– Te hogy bírtad az életed reménytelennek tűnő helyzeteit végigcsinálni? Miért nem adtad fel soha? – kérdeztem tőle azt, ami oly régóta foglalkoztatott már.
– Ez nem volt opció-válaszolta nagy, kerek, fénylő szemeivel, egyszerűen, a szó nemes értelmében.
Ezt a varázsmondatot azóta is a szívem mélyén őrzöm. Bennem él tovább.
Drága Luci!
Ígérem, hű leszek ehhez a tanításhoz. Nem adom fel. Majd elmesélem, hogy sikerült-e.
