Igazi férfiak már nem léteznek.
Na, itt aztán különösen nem.
Állok a takarásban, figyelek. Ha nem teszem, nagy baj lehet. Én vagyok az isten, ebben az épületben legalábbis. Az én kezemben van az életük, még ha nem is tudnak róla – egótól fűtött apró kis koponyájuk hiába is próbálná megérteni ezt. De semmi gond, nem szabad embertársaink felé irreális elvárásokat támasztanunk. Miért is kellene minden földi teremtménynek úgy élnie, mintha gondolkodó ember lenne?
Ő, akit éppen nézek (az egyik példány), igazán nem vádolható ilyesmivel. Amúgy is beéri annyival, hogy úgy csinál, mintha értené a világ folyását. Holott ez a csöppnyi kis lény oly észrevehetetlen méretű univerzumban él és oly öntelt gőg ragad izomtól feszülő testére, hogy ha nem sajnálnék erre időt fecsérelni, sírva nevetnék rajta.
Megfigyelem. Ahogy az öltöztetőnő rádobja a jelmezt egy nem hibázó gép kiszámíthatóan pontos mozdulataival. És ahogy minden jóérzésű emberrel ellentétben, aki erre azt mondaná, „köszönöm”, ő azt sziszegi a nő szemébe „lekések bazmeg”. Aztán egy nagyképű kakas lépteivel kilép a színpadra, arcán olyan mosollyal, amit kollégái közül már senki nem hisz el neki, megkeresi a fényét. Gondolhatnánk, hogy a világosító ebbe fektetett munkája vagy partnerei, de kizárólag maga miatt. Hogy látszódjon.
Amikor megjelenik a színen a színésznő is, lopott pillantást vet rá, érzelmei vegyesek: gyűlöli, mert az belülről ragyog és irigyli, mert annak szűk szabású jelmezében mintha vékonyabb lenne a tegnapi derék, laposabb az előző napi has, amit kárörvendően figyelt meg akkor. Akkor is arra a kis hájra gondolt Thália felkent papja, mikor tegnap este lelkifurdalás nélkül vedelt pár sört a színészbüfében és falt otthon disznósajtot hagymával. A közönség úgyis kellő távolságból nézi őt rajongva, gondolta, nem érzik kipárolgásait, a színpadi társak meg kit érdekelnek. Amúgy is, örüljön az a kis színésznőcske, hogy első színpadi csókját vele élheti át. Kívánja is kolléganőjét, nem kérdéses, de az ostoba férfi szánalmas színjátékával leplezi ezt. Ahogy hunyorogva a nő szemébe néz, azt képzeli, szörnyen ellenállhatatlan, nem is sejtve, hogy a nézőkön kívül mindenki tudja, hogy ilyenkor kissé elcsúszik a kontaktlencse 8 dioptriás szemén.
Nézem, hallgatom az előadást: a férfi szörnyen modoros, ha volt is valaha saját hangja, már rég nem azt használja, talán már el is veszítette a hallását az őszinte szóra – mellette a nő elképesztő kontrasztja: alázat, tehetség, erős önbizalomhiánnyal és maximalizmussal fűszerezve, ahogy az már lenni szokott.
Az opusz végén hősünk kígyómódra odasziszeg a valóban hősnőként teljesítő partnerének, hogy nem adott jó végszavakat és „amúgy is szar a közönség”. Mikor a színésznő finoman azt suttogja: „Nem, mi nem voltunk ma elég jók”, a pávaférfi válasza bent reked, a fényt némi kárörvendéssel felhúzom, a közönség ovációban. A férfi nagyobb tapsot kap, a nézőtér nemi összetétele alapján ez cseppet sem meglepő. A nő viszont mélyebbre hajol a nézők előtt. Sikongatnak, sokszor visszatapsolják őket – azon gondolkodom, hogy ez a férfi most milyen öntelten áll és milyen álságosan mutat a színésznőre, tapsol felé a levegőbe, holott féltékeny rá.
Legördítem a függönyt, a beszűrődő zajok elcsendesülnek. Rendet teszek, levezényelem a kellékesek és a díszletmunkások feladatait, és rajtuk morfondírozom, a színészen és a színésznőn. Az egyik még mindig az öltözőjében szöszmötöl, a másik már rég egy kocsmában ücsörög és eszében sincs megszabadulni a maszkoktól, amiket aznap is viselt. Újabb szerephazugságok várnak rá, csak már nem a színpadon.