Gizi, olyan vagy, mint ez a nyavalyás kánikula, hosszú és tikkasztó, dörögte Lajos ingerülten, miután a Skoda hűtővize felforrt Pest határában. Gizi először csak annyit jegyzett meg cinikus félmosollyal, tudtam előre, de aztán előhozakodott Irénékkel, akik még tavaly tavasszal cserélték le a régi, kiszolgált Skodát vadonatúj Opelre, és nyáron már a horvát tengerpartra is azzal repesztettek. Irén mondta így, hogy repesztettek, hosszan pörgette az „r” hangot, Gizin ettől jóleső borzongás futott végig.
Lajos nem véletlenül emlegette a kánikulát, a kocsiban lehetett vagy negyven fok, és hiába húzták le az összes ablakot, a városba vezető sűrű forgalomban csak araszoltak, nem mozgott a levegő. Lajos hátáról folyt az izzadság, műszálas inge odatapadt a forró üléshuzathoz. A homlokáról lecsorgó csípős, sós verejték a szemébe csepegett, elővett egy textilzsebkendőt, és beletörölte az arcát, de olyan erősen, mintha a bőrt is le akarná súrolni róla. Csak utána állt neki káromkodni, majd félrehúzódott, kiszállt a kocsiból, és dühösen bevágta az ajtót.
Na, meg még a frizurám is, Gizi a lehajtható napellenző tükrébe pislogott, elővette retiküljéből a sűrűfogú fésűt, és tincsenként tupírozni kezdte sárgásszőke haját. Lajos, igyál egy kis vizet, mert az agyad is felforr, kiáltotta, mire Lajos felbukkant a motorháztető mögül, és csak annyit mondott vöröslő fejjel, már felforrt.
Korán indultak, mert Gizi nem talált megfelelő cipőt a fekete kiskosztümjéhez, és két napja rágta Lajos fülét, hogy ha már úgyis Pesten járnak, a temetés előtt ugorjanak el a budai Skálába, venne végre egy rendes alkalmi szandált, kis oldalpánttal. A temetés nem divatbemutató, morgolódott Lajos, végül mégiscsak hajlandó volt reggel nyolckor útnak indulni. Azt nem vallotta be, hogy neki is szüksége van némi időre a szertartás előtt, Artúr mégiscsak a bátyja volt, bármennyire is távol kerültek egymástól, azért még a vére. Nem is értette, miért gondol rá folyton, egészen szentimentális lett az elmúlt napokban, még egy régi családi fényképalbumot is előkeresett a porcelánokkal, kristálypoharakkal és nippekkel zsúfolt vitrin legalsó polcáról, és amikor Gizi fodrászhoz ment, átlapozta. Artúr nyurga kamasz az egyik fekete-fehér képen, csíkos pólóban, matrózsapkában vigyorog, ő meg rövidnadrágos, sonkáslábú kisfiú, kapaszkodik a bátyjába. Egy másik fotón a körtefán ülnek ketten, egymásra néznek, úgy tűnik, elmélyülten beszélgetnek. Erről eszébe jutott, hogy Artúr tanította meg fára mászni. Bakot tartott neki, hogy elérje a legalsó ágat, aztán elkiáltotta magát, hórukk! Lajos még sosem hallotta ezt a szót, és annyira nevetnie kellett, hogy alig bírt kapaszkodni, hórukk, hangzott a biztatás újra, ekkor már visítva nevetett, elengedte a faágat, és mint egy túlérett körte, visszapottyant a fűbe. Foltos, a kutyájuk ott lihegett mellettük, sokáig hemperegtek a földön, rázkódtak a nevetéstől.
Amikor kiderült, hogy Artúr a Képzőművészeti Egyetemre jelentkezik, a család hetekig nem tért magához, édesanyjuk némán tördelte a kezét és harapdálta a száját, ami egyáltalán nem volt jellemző rá, apus meg minden este elmondta ugyanazt a monológot, mifene dolog ez a művészkedés, fiam, nem való ez nekünk, parasztoknak, legyél inkább agronómus, az nagyember a téeszben, szinte igazgató. Artúr szelíden mosolygott, és amikor egy párás, nyúlós szeptemberi napon kikísérték a pesti vonathoz, csendben integetett.
Lajos, csinálj valamit! Oda kell érnünk délig, ebben mégsem mehetek, sipákolta Gizi, csak a lábát lógatta ki az autóból, és nyomatékosítva iménti kijelentését, meglóbálta rózsaszínű strandpapucsát. Hozhattál volna rendes cipőt, dünnyögte Lajos az orra alatt, de nem akart vitatkozni, visszaült az autóba, és indított.
A budai Skálánál nehezen találtak parkolót, és alig bírtak kikászálódni az átnedvesedett ülésekből. Gizi panaszkodott, hogy feldagadt a lába, most aztán próbálgathatja a szandálokat ezzel az ormótlan bokával, szétfolyó rüszttel, de Lajos csak ránézett véreres szemmel, és Gizi apró léptekkel megindult az áruházba. Kifele jövet már csilingelt a hangja, mindjárt átböngészi azt a gyászjelentést, fuvolázta Lajos fülébe, nehogy rossz temetőben kössenek ki. Művészparcella, hallod?, harsogta jó hangosan a kocsi felé indulva, oda is kapták a fejüket néhányan, Lajos csitította, kicsit el is szégyellte magát, és egykedvűen kullogott Gizi mellett, aki új, lakkozott fekete szandáljában félfejjel magasabb volt nála. Ne a parcellát mondd, Gizi, hanem a temetőt! Lajos a homlokát törölgette elsápadva, és amikor beült az átforrósodott autóba, szenvedő arccal azt lihegte, Farkasréti, igaz? Gizi kis kézitükrébe pillantva éppen a száját rúzsozta, nem tudott felelni. Lajos lemondóan legyintett, és dühösen gázt adott.
Csak a temető kapujában vette észre, hogy csupa izzadságfolt az inge. Maga elé tartotta a művirágkoszorút, Gizi óvatosan lépdelt mellette, néha megbicsaklott a lába. A ravatalozónál sokan gyűltek össze, pedig még volt fél óra a temetésig. Senkit nem ismertek. Artúrnak nem volt családja, magányosan élt, a haláláról egyik tanítványa értesítette Lajost, aki egy darabig úgy ízlelgette, forgatta nyelvén a szavakat, mintha nem állnának össze értelmes mondatokká. Kiment a teraszra, töltött magának egy üveg sört, és két böfögés között annyit motyogott, agyvérzés, bassza meg, agyvérzés.
Gizi odatipegett a koporsóhoz, tenyerével végigsimított rajta, aztán megigazította a haját, és ülőhelyet keresve körbenézett. A sógornője vagyok, lehelte a vadidegenek felé, és szolidan rájuk mosolygott. Miután nem érkezett reakció, megrántotta a vállát, lehuppant az egyik székre, és látványos mozdulattal keresztbe vetette a lábát. Lajos tanácstalanul álldogált a ravatalnál, nem tudta, mit kezdjen a koszorúval, görcsösen markolta, érezte, hogy csupa izzadság a tenyere, a művirágok átnedvesedtek alatta, a babarózsaszín szirmok hozzátapadtak a bőréhez. A koporsó mellé támasztott fejfára pillantott, az aranyozott betűkre és számokra, amelyek önálló életre keltek, kiugrottak a fejfa síkjából, és ott gomolyogtak körülötte, különösen a két évszám, 1948 és 1998. Artúr csak ötvenéves volt, hasított belé. Hosszú idő után egy éve találkoztak utoljára az Astoriánál. Lajos nem tudta felidézni, hogy veszíthették el egymást évtizedekre. Artúr gyakran jött a szüleikhez, amíg éltek, hívta őket a kiállításaira, az öregek eleinte el is mentek, de aztán finoman szabadkoztak, nem valók ők ilyen helyre, ennyi fontos ember közé. Azt sem értik, miről beszélnek. Ők Gizivel egyetlen kiállítását se látták, valami mindig közbejött. Megszületett Lalika, felépítették a házukat, és elteltek az évek – Artúr nélkül. Fel se tűnt.
Az Astoriánál egy darabig csak álltak egymással szemben, Lajos nem emlékezett, melyikük szólalt meg előbb, de azt pontosan vissza tudta idézni, hogy Artúrnak meglepően öblös hangja volt, mintha egy kút mélyéről szólna, az arca fáradtnak tűnt, mély ráncok görbültek a szeme sarkában, és vékony, szikár alakján lógott a mustárszín vászonöltöny. Amikor kimondta, hogy öcsi, Lajos egy darabig nem bírt megszólalni, bele is szédült. Neki is mélyebb lett a hangja, valami visszaidéződött benne, de nem volt világos, mi. Kínosan érezte magát, amiért ott állnak, és nem tudnak egymásnak mit mondani.
Artúr végül túltette magát a zavarán, és arra kérte, ugorjanak fel a műtermébe, szeretne neki adni valamit. Te vagy az Foltossal, mosolygott félszegen, miközben átnyújtotta a bronzszobrot. Lajosnak elakadt a lélegzete, csak nézte az ajándékot, Artúr nevetni kezdett, majd ő is, hosszan, felszabadultan, ahogy évek óta egyszer sem, ahogy régen a fűben, a körtefa alatt.
Gizi nem sokat kérdezett a szoborról, ide-oda pakolgatta, azt mondta, sajnos nem illik a nippek közé, míg végül elfeledkeztek róla. Eszükbe se jutott elővenni.
Lajos lehajtott fejjel lépdelt a sírig, szorította a cipő, megfeszült rajta az ing, mintha egyszerre mindent kinőtt volna, ami addig jó volt rá. Eltűnődött, nem értette, hogy lehet. Arra eszmélt, hogy Gizi az oldalát böködi: még a híradó is kijött, nézd! Lajos meg se rezzent, a különös formába rendeződött rögöket figyelte. Nem esett nehezére egy kutya alakját felfedezni bennük.