novella

Katona Diana: Pillangó

Repes a szívem, hogy végre látom, elfeledkezem az osztályról, a kirándulásról, és csak vele vagyok elfoglalva, amíg az osztályfőnök rám nem szól, hogy mennünk kell. Mindenféle apró ajándékot kapok tőle, főleg csokikat, az egész találkozás mégis valami kellemetlen érzéssel tölt el. Először döbbenek rá, hogy idegen, furcsa, talán kissé szégyellni való alak ő. 

Apámról nem sok emlékem van. Szép talán egy sem.

7-8 éves voltam, amikor kimondták a válást, de addigra már évek óta nem élt velünk. Nem emlékszem a jelenlétére, a mozdulataira, még a hangjára sem. Apám mindössze egy érzet, a keserű és a sós keveréke, az édes hiánya. Fényképarcát látom csak magam előtt, és valamiért a kezeit a lebarnult, hosszú ujjakkal, a széles, ápolt körömágyakkal. Anyám direktben felejtett, alvással radírozta ki a rossz napokat, talán azért is emlékszem úgy, hogy a válás körüli időkben sokat aludt. Nekem alig születtek emlékeim, nem volt rá idő és alkalom. Az a kevés, ami van, különös törésként fut végig bennem.

Én voltam a kedvence, a Kisjóska, mert hát valljuk be, fiúnak készültem, annak vártak, csak a végén lemaradt valami apróság. De ettől eltekintve megfeleltem az elvárásoknak, az ő kicsi mása voltam. Vagány, selypesen cserfes, mindenki csöpp haverja. Kétévesen Anyám rábízott, kettesben maradtunk, Apám nem igen tudott mit kezdeni velem. De legalább már el tudtam sétálni vele a szemközti kocsmába, asztalra állva énekeltem a cimboráknak, produkáltam magam. Barátságos kislány voltam, szerettem a figyelmet, lehetett velem büszkélkedni. Nem úgy a nővéremmel, aki félénk volt, csendes, távolságtartó, és emiatt sosem ütötte meg Apánk mércéjét.

Ha Apám éjszakai műszakban dolgozott, reggelire mindig hozott frissen illatozó vajas kiflit és karamellás tejet. A karamellába darabolt kifli azóta is azokra a sosemvolt boldog időkre emlékeztet, éppúgy, mint a Boney M dalai. Üvölt a bakelitről a Belfast, Belfast…, újra és újra, megállás nélkül. Apám orrvérzésig játsza a kedvenc zeneszámait, csikorog a tű a lemezen, ahogy sietős kézzel, türelmetlenül húzza vissza a dal elejét jelző rovátkához, hogy egy pillanat szünet se legyen a zenében. Anyám ritmusra öli a répákat a konyhában, arca annyiszor rándul össze, ahányszor a szám újraindul. Én és a nővérem Apámmal ugrabugrálunk, bohóckodunk, vidámak vagyunk. Aztán Anyám egyszer csak azt hallja, hogy a boldog visítozásból sírós üvöltésbe váltunk – Apám erővel csikiz minket, fájdalmat okoz. Hiába fizika- és matekzseni, a saját erejét mindig elszámítja, mint ahogyan az életet is.

Kis ovis vagyok, amikor a nővéremnek gyógyszert írnak fel, talán a veséjére, valami hatalmas rózsaszín kapszula, küzd vele az alig 5 éves torka, hogy le bírja nyelni. Zavarja, ha nézik, olyankor a kapszula félremegy, megakad. Bori minden alkalommal fuldoklik tőle. Apám cikizi, élvezettel gúnyolja, direkt bámulja. Anyám veszekszik, védi a lányát, de Apámat ki tudja, mi hajtja, nem enged. A végén megegyeznek, hogy Bori a fürdőszobában veszi be a gyógyszert, csukott ajtó mögött. Én Apám cinkosa vagyok, mindig, mindenben, akárkivel szemben. Odaállok hát mellé, amikor a fürdőszoba ajtó kulcslyukán keresztül meglesi, mit csinál Bori és drukkolok, bár nem nagyon tudom, minek és miért. Amikor az ajtó végre kinyílik és Bori kijön, Apám nem szól semmit, csak elkapja a karját és felsőbbrendű, mindentudó pillantással maga után vonszolja, vissza a fürdőbe és vallatni kezdi.

– Bevetted a gyógyszert? – csattan fel keményen.

– Igen – suttogja Bori, de nem mer Apánk szemébe nézni.

– Még egyszer kérdem, bevetted a gyógyszert?!

Bori félszegen bólint, és ha lehet, még halkabban suttogja: – Igen.

– Hazudsz! – kiált fel Apám diadalmasan, és lendületes mozdulatokkal nekiáll leszerelni a mosdó szifonját.

Bori zokog, egyre keservesebben, pulcsija ujjával egyszerre törli le taknyát és könnyeit. Anyám megint veszekszik, hogy ezt mi a fenének kell, de Apám nem enged, valami érthetetlen igazságérzet fűti. Néhány erőteljes csavarintás és kész, az otromba rózsaszín bűnjel ott virít a letekert szifon mocskában, a fürdőt a szenny és a bűntudat szaga tölti be. Sose jöttem rá, mit nyert ezzel.

De akkoriban ez még nem is érdekel, minden jó, amit ő csinál. Első osztályosként teljesen természetes módon, aggódva mesélem el az iskolában, hogy Apám a hétvégén, pár sör után bizony beleszédült a fürdővízzel teli kádba, és komolyan haragszom az osztályra, hogy ezt viccesnek találják, mert hát bele is fulladhatott volna. A tanárnő zavarban van, régről ismeri a szüleimet, nem szívesen hallja, mi folyik nálunk.

A válás után új helyre költözünk, Anyám izgul, hogy tetszeni fog-e nekünk, de mi azonnal beleszeretünk abba az omladozó falú, alacsony kis vályogházba, mert körbe lehet szaladni benne. Az előszobából a két szobán át a fürdőbe, onnan a konyhába, aztán ismét az előszobába. Órákig kergetőzünk Borival a hengermintás falak között, észre sem vesszük a repedéseket és Apánk hiányát, utóbbi ekkorra már megszokott.

Anyám küszködik a napi betevőért, Apámtól viszont síoverállt, kazettás magnót és színes tv-t kapunk. A síruhákat alig tudjuk használni, nyár van, télre kinövünk belőle, és amúgy is legfeljebb a töltésre jutunk ki szánkózni itt, az Alföld közepén. Messzebbre nem tudnánk utazni, épp elég Anyámnak kigazdálkodni a párizsi árát, sajtra már csak akkor futja, ha a párizsit kihagyjuk. A magnó és a sajátságos ízléssel válogatott kazetták viszont a legnagyobb kincseink közé kerülnek. A kedvenc számaimat újra és újra hallgatom, százszor, ezerszer egymás után, mint Apám. Apámról nincs mit mondanom…. dalolja Zoltán Erika, amíg szét nem nyúzza a szalagot a magnó.

Síoveráll, magnó, színes tv. Úgy van meg a fejemben ez a lista, mint valami bűnlajstrom. Nem Apámé, hanem az enyém. Mert ránk költötte a fél lakás árának jó részét, vagy legalábbis azt, ami nem a haverok nagyvonalú leitatására kellett. Megöleltem és lefotóztam azt a színes tv-t, amikor megérett a kidobásra, búcsút vettem tőle, és benne megint egy emléktől, ami Apámhoz kötött.

Amikor újra látogatóba jön, készülünk a nővéremmel, mert Apánk szülinapja van. Ő szokásához híven megtalálja a buszmegálló és a házunk közötti 600 méteren mind a két kocsmát, mire hozzánk ér, ittas és bántó, mint mindig. Összespórolt zsebpénzünkön egy csomag zsepit és egy doboz cigit vettünk neki, mert azt tudjuk, hogy dohányzik és zsebkendőre minden felnőttnek szüksége van. Mást nem nagyon tudunk róla. Sértett röhögéssel fogadja a suta ajándékot. Na, látom, ti is meg akarjátok mérgezni apátokat, mondja… Nővérem akkor beszél vele utoljára, többet nem keresi, nem ír neki. Mostanra már én sem emlékszem, mikor is volt a szülinapja.

Aztán egyre ritkábban látjuk, elköltözik a városból, nem tudjuk, hová. Néha dísztáviratokat küld a szülinapomra. Mindet őrzöm. Bori nem kap. Levelezésünk megritkul, munkásszállókon lakik, időnként tovább áll, és elfelejt értesíteni, hogy hova megy. Egy-két évente Anyám talál új címet hozzá, ilyenkor oda írok, hátha még emlékszik rám. Anyám szeretnivaló képet fest róla, és én szeretem, annak ellenére, hogy szinte sose látom.

Anyám mesél arról, hogy Apám milyen okos volt, hogy hányszor vették fel a Műszaki Egyetemre, amit aztán sose fejezett be, és hogy a végén megkérték az egyetemről, hogy ne jelentkezzen többet, mert úgysem jut túl az első féléven. Mesél a sárga rózsákról, amiket Apámtól kapott, a romantikus időszakról, amikor még elhitte, hogy szép életük lesz együtt. Szemei szomorúak, ha róla beszél, a csalódás mély ráncai ezer el nem mondott történetet rajzolnak arcára. Anyám a szíve mélyén sosem lép tovább.

Én évekig az íróasztalomon őrzöm Apám fényképét, egy fekete-fehér régi igazolványképet, sarok felől bedőlős, enyhén féloldalas beállítással, ahogy a hatvanas években szokás volt. Fekete szemei egyenesen a kamerába néznek, a lelkem mélyére hatolnak, bármely szögből pillantok is rá. Haja olyan fekete, mint az enyém, választékában ma is ott a rajzszög ütötte lyuk. Szemmagasságba teszem ki, néha elmesélem neki, hogy hogy vagyok.

Évek telnek el, már 13 vagyok és nagyanyámhoz készülünk, családi ebéd lesz. Talán születésnap, nem emlékszem pontosan, csak arra, hogy indulás előtt ki kell szaladnom a sarki virágboltba egy csokorért. Váratlanul ér, hogy meglátom az utca másik oldalán, ekkor már megint hosszú ideje levelet sem kaptam tőle, nem tudtam, hol van, mit csinál. Mégsem habozok, amikor magához int, és úgy ölelem meg, mintha azt remélném, hogy gyerekkarjaimmal örökre lehorgonyozhatom. Apám kér, hogy sétáljak vele, megcsap az édeskés alkoholszag, de akkor még nem tudom, mi ez, csak, hogy az ő illata. Elindulunk a virágos felé, fejemben zakatolva számolom, mi a leghosszabb idő, amit vele lehetek anélkül, hogy elmaradásomért kikapnék. Jövőre középiskolát kell majd választanom, int, hogy mindenképpen matekot és fizikát tanuljak. Aztán odaad egy fecnit egy matekfeladvány megoldásával. Hónapokkal azelőtt küldtem, az utolsó levelemben, amire már nem is reméltem választ. Tőle kérdeztem a megoldást, mert nem boldogultam a feladattal, és tudtam, hogy ő tudni fogja. Csalódott bennem, mondja, miközben átnyújtja nekem a cetlit, ezt nekem is ki kellett volna tudni számolni. Alig emlékszem a feladványra, de a megoldást nézve hirtelen elszégyellem magam. Ez tényleg pofonegyszerű, lám, itt van a válasz tisztán, gyakorlott kézzel, javítások nélkül, én meg semmire sem jutottam vele.

Már visszafelé tartunk a virágboltból, kezemben valami illatos csokor, nem túl nagy, de elég indok arra, hogy ne kelljen fognom a kezét. Apám kér, hogy menjek vele még sétálni, beszélgetni, mert csak délutánig van a városban. Nem tudok, mondom neki, bejelentés nélkül jött, nem vártam, mennem kell a nagyszülőkhöz. Megsértődik. A mai napig nem tudom, mit mond, hogyan mondja, mit tesz. Anyámtól tudom, hogy amikor berontok a házba, egyenesen az íróasztalomhoz rohanok és szó nélkül a fiók mélyére hajítom a fényképét. Soha többet nem teszem ki. A középiskolában irodalmat és törit tanulok, de valahol a pince mélyén, a porszagú dobozok egyikében, eltemetve a törékeny és féltve őrzött kacatok között még mindig megvan az a fecni, és rajta a megoldás.

Legközelebb a középiskola első évében látom, osztálykiránduláson vagyunk Budapesten, megírtam neki a tervezett programunkat, hátha össze tudunk futni. Azóta a találkozás óta két képet őrzök róla, egyet papíron és egyet a fejemben. Nem tudom a kettőt összekötni, a jóképű, fiatal Alain Delon hasonmást, aki sejtelmesen mosolyog a fekete-fehér fényképen, és a cserzett bőrű volt alkoholistát, akivel a budapesti aluljáróban összefutok. Repes a szívem, hogy végre látom, elfeledkezem az osztályról, a kirándulásról, és csak vele vagyok elfoglalva, amíg az osztályfőnök rám nem szól, hogy mennünk kell. Mindenféle apró ajándékot kapok tőle, főleg csokikat, az egész találkozás mégis valami kellemetlen érzéssel tölt el. Először döbbenek rá, hogy idegen, furcsa, talán kissé szégyellni való alak ő. 

Sokáig nem hallok róla, a középiskolás évek alatt alig. Ugyanabba a suliba járok, ahol ő is tanult, ha nagyon hiányzik, titokban elsétálok a tablója felé. Pár levelet váltunk csak, és nekem fel sem tűnik, hogy évek óta ugyanarra a címre tudok írni. Madridi út 7.

Érettségi előtt pár hónappal érkezik a hír, hogy beteg, kórházban van. Felutazunk Budapestre Anyámmal és a nővéremmel. Nem tudom, mit várunk, mit remélünk, de a valósághoz nem ér fel. Döbbenten látjuk, hogy Apám csont és bőr, ápolatlan ápoltja a Nyírő Gyula Kórháznak. Bozontos szakálla ősz, állkapcsa beesett a műfogsor hiányától, tolószékben ülve is látszik, hogy rettenetesen sovány. Lábai visszeresek, lábkörme gombás, a valaha volt szép kezein fehéren repedezik a kiszáradt bőr. 100 évesnek látom, pedig csak 51. Inzulinon van, évek óta szúrja magát, és emiatt akkor már, állítja, évek óta nem is iszik. Ott válik világossá az is, hogy a címe egy hajléktalanszállón van.

Hallgatagon utazunk haza… Anyámnak sokadszor szakadt meg miatta a szíve, nekem most először, úgy igazán. Kimondatlanul is egyetértünk, hogy haza kell hozni valahogy, nem hagyhatjuk, hogy azon az embertelen szállón maradjon betegen. Meghívom a gimis ballagásomra, tapogatózó első lépésként a hosszú évek kihagyása után. Eljön, összeesett alakján két mérettel nagyobb a zakó, de tiszta, rendezett, és ami a legfontosabb, józan. Közös kép készül rólunk, hosszú-hosszú évek óta az egyetlen. Én a csokromat tartom, egy félmosollyal a kamerába nézek, ő két lépésre áll tőlem és engem figyel. Így merevedtünk ki a képen mindörökre, ölelés nélkül. 

Hetekkel később a szülinapi bulimról érkezem haza. Szétcsaptuk magunkat a lányokkal, mint rendesen, a fejem még mindig zsong a sok röhögéstől és az alkoholtól. Anyám könnyes szemmel fogad. Azonnal tudom, hogy vége van.

Még a temetés előtt el kell mennünk a holmijáért, a szállón nem maradhat. Kettesben vagyunk Anyámmal, a budapesti utca szürke, komor, a szálló épületének málló falai ijesztőek. Anyám nem engedi, hogy én is bemenjek, nem ilyen fiatal lánynak való, mondja, és egyedül tűnik el a fáradt arcú szociális munkással a rozoga bejárat mögött. Lézengek az épület körül, figyelem az érkező és elmenő lakókat, és egyre jobban belém ég a fájdalom, hogy miért itt, miért így?… Anyám félóra múlva zaklatottan jön ki, mindössze két kis nylonszatyor van nála. Nem akarom érteni, mit is jelent ez. Hiába kérdezem, Anyám nem beszél a bent töltött időről, és a hazafelé tartó buszutat végigalussza.

Apai örökségem három kötött pléd, egy penészes irattárca és egy műfogsor. Az irattárcában megtalálom azt a vászondarabot, amire gyöngyhímzéssel egy pillangót készítettem neki, talán mikor 10 éves voltam. Csodálkozom, nem hittem volna, hogy őrzi ezt a sokéves, csálé, ügyetlen kézimunkát. Elrejtem őket egy fiók mélyére, a pillangót is, a tárcát is, nem tudok mit kezdeni velük. Bő évtizeddel később, egy újabb költözés alkalmával találom meg őket ismét, a tárca összepenészedett fakkjai között még mindig ott lapul a kék-zöld gyöngy pillangó. A vászondarab bedohosodott, helyrehozhatatlan, akárcsak maga a tárca és a kapcsolatunk Apámmal, mégis elteszem. Az a gyöngyből varrt lepke az én egy darabom, amit ő is akart, amit mégiscsak féltve őrzött. Elteszem hát egy doboz és a lelkem mélyére, a matekpéldás cetli és a Boney M lemez mellé. Hogy legyenek szép emlékeim is. Mert nincs nap, soha nem is volt, amikor ne jutott volna eszembe, hogy mennyire akartam egy apát. Hogy mennyire akartam az apámat.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: