novella

Szegőfi Ákos: Szélhámosságok

Az aukciót novemberben rendezték, és Hubertnek ezen novemberben sem sikerült leszoknia a cigarettáról, igaz, nem is próbálkozott: az aukcióra menet újra rágyújtott.

– Az a szép abban, hogy egyedül vagyok – mondta a bársonynadrágos, miközben a gyalogoslámpa rákacsintott a túloldalról –, hogy azt csinálok, amit csak akarok.

– És mit akarsz? – kíváncsiskodott a másik, aki mellette állt a zebrán. Kissé előre is dőlt, hogy ennek a szabad embernek az arcába nézhessen.

– Hogy ne legyek egyedül – mondta a bársonynadrágos és méltóságteljesen, akár egy katamarán, megindult keresztbe az úttesten. Augusztus volt, az aszfalt felett egy méterre bogárfelhőként rajzott a forróság. Illetve bocsánat, jut eszembe, ez nem is akkor volt, hanem egy másik alkalommal, nem is augusztus volt, hanem november, és nem is így mondta, hanem máshogy.

Mindegy is, a lényeg, hogy a bársonynadrágos, Hubert nevezetű, egy alkalommal igaz szerelmet vásárolt egy aukción. Az aukciót novemberben rendezték, és Hubertnek ezen novemberben sem sikerült leszoknia a cigarettáról, igaz, nem is próbálkozott: az aukcióra menet újra rágyújtott. Télen továbbra se olyan jó – gondolta, aztán a bejáratnál közölte a kosztümös hosztesszel, hogy az árverésre érkezett. A nevét már régóta ismerte a rendszer, azonnal megkapta a tárcsáját. 139 – állt rajta félkövér, vagy talán egészen kövér számokkal, hogy a kikiáltó könnyen olvassa a terem túlfeléből.

– Nem lesz jó – motyogta Hubert, nagy szemeit a kosztümös hoszteszre nyitva, és ő hajlandónak mutatkozott rá, hogy Hubert esetleges babonáit figyelembe vegye. Hangját cinkosan lehalkítva így szólt:

– Most az egyszer megengedem, hogy más számot válasszon – súgta.

– Nem a számmal van baj, kedves – válaszolt Hubert, és gyakorlott időzítéssel pont azelőtt lépett ki a hölgy szemöldökének boltívei alól, hogy azok dühükben ráomlottak volna. Az aukció már elkezdődött, mikor Hubert, kezében a tárcsával, belépett a kétszárnyú ajtón. Egy színházterem nézőterén találta magát, aminek magas plafonját oldalt felsorakozó, termetes oszlopok tartották, a világot jelentő deszkákon kétsoros öltönyben kopasz kikiáltó – kettőszázhatvan, kettőszáznyolcvan az úrnál, háromszáz hátul, háromszáz először, háromszázhúsz az első sorban… , zsírosan tündöklő feje felett vitorlányi vetítővászon, rajta barokk lottósorsoló gömb, aztán évszám és ár. Hubert a lottógömböt mindössze egy pillantásra méltatta, majd helyet foglalt a tizenkettedik sor szélén, egy önmagában két ember szélességű, hájas úr mellett, akinek sonkányi combjain szétterítve hevert az aukciós katalógus. A lottógömböt leütötték, felzúdult a nyertes licitálót éltető taps, és elhalkultával Hubert, oldalra se nézve, szúrópróbaszerűen megszólalt:

– Magát is Hubertnek hívják?

A hájas úr megrökönyödve fordult oldalra.

– Nem – felelt röviden, miközben Hubertre bámult, és ebből Hubert tudta, hogy nem hazudik. A hájas úr rögtön elnyerte a szimpátiáját az őszinteségével. Aki hazudozik, az először mindig visszakérdez, mintha nem értené a kérdést: –Hogy mondta? – kérdezi. –Hogy mi? – értetlenkedik. Egyébként ezen logika alapján legalább fél Budapestet Hubertnek hívták, de a legtöbben persze összevissza hazudoztak erről. Hubert megértette, ha valaki nem akarta felvállalni Hubertségét. A hájas úr mindenesetre megütközött a kérdésen, és úgy döntött, a végére jár:

– Első aukció? – kérdezte barátian.

Hogy mi? – hazudott Hubert automatikusan.

A hájas taktikát váltott: – Festmény vagy ékszer?

Hubert elmosolyodott. – Az igaz szerelem érdekel – továbbra sem fordult oldalra, nehogy a hájas úr még véletlen azt higgye, őt keresi.

– Valóban? Áhá – így a hájas. Kerek kis szemüveget illesztett az arcára, majd belelapozott az aukciós katalógusba. Nem rémlett neki Igaz Szerelem című tétel.

– Glatz Oszkár, Buborékfújó Kislány – olvasta fel hangosan Hubert, miután oldalról belekémkedett a katalógusba. Az olajfestményhez – pirospozsgás lánykát ábrázolt profilból, ahogy szappanbuborékot fúj egy nádszál végéből – kétoldalas elemzést is mellékeltek. Ebben okoskodtak Glatz Oszkárról és Manet-ról, akitől Glatz a buboréktémát – ne finomkodjunk – lopta, de érdekes módon egyáltalán semmit nem írtak magáról a Buborékfújó Kislányról. Végezetül a következő kifejezést biggyesztették a festményről készült fotó alá, mintegy magyarázatként mindenre: életkép. Ezt Hubert különös elégedettséggel vette tudomásul. A hájas úr, megelégelve Hubert leskelődését, összecsapta a katalógust.

– Én nem szoktam kérkedni – kérkedett –, de a Glatzot csak én tudom eladni!

– Ahogy kívánja – felelt udvariasan Hubert, és azzal a lendülettel elfeledkezett a hájas úrról. Elvonta a figyelmét egy tőle nem messze álldogáló, feketeruhás nő. Hátát az egyik teremszéli, vaskos oszlopnak vetette, hogy csupasz jobb lábfejét pihentetésképp kihúzhassa a gyilkos körömcipőből. Bályos – gondolta Hubert, elipszilonnal. Az árverés még mindig a műtárgyaknál tartott: egy szivárványos üvegű pesti bóléskészletet, egy firenzei kaviártartót, egy Adler-féle tajtékpipát, és egy kígyótól megriadt bronzputtó-kisplasztikát ütöttek le egymás után, gyors ütemben. Hubert majdnem elszenderedett, mire a festmények sorra kerültek. Először egy bohém Scheiber Hugó vegyestechnika (konflis a részegen tántorgó budai éjszakában), majd egy enigmatikus El Kazovszkij filctoll-rajz (hommage á Magritte) talált gazdára. Itt már komolyabb összegekről volt szó; úgy úsztak a színház sötét levegőjében a milliók, akár az ámbráscetek. Hubert egyszerre érezte, hogy a hájas úr előredől (igazság szerint az egész tizenkettedik sor megérezhette, mert majd’ tíz centit hintáztak előre a székek.)

– Glatz Oszkár, Buborékfújó kislány, 1936. Kikiáltási ár… – jelentették a színpadról. Hubert egyszeriben licitálni kezdett, mint a bolond: le se engedte a 139-et. Akkora buborékot akart fújni, mint a kislány a képen. Mintegy fél perc és egy kalapácsütés elteltével a festmény tulajdonosa volt. A hájas úr a levegőt kapkodta mellette, miközben arca lassan a Hubert által jajrózsaszínként azonosított árnyalatba öltözött. Nem törődött vele. Fölpattant és megindult a feketeruhás nő felé, aki közeledtére visszaillesztette meztelen lábfejét a cipőbe. Hubert mögött, a vetítővásznon egy ragyogó Bernáth Aurél akvarell jelent meg – elárvult krizantém nézi a Margit hidat egy pesti ablakból, a krizantém színe megtévesztően hasonlított a hájas úr arcának színére –, de senki sem licitált rá. A hájas úr, akit Hubert hirtelen távozása megfosztott még attól az apró elégtételtől is, hogy elküldhesse őt a fenébe, látta ahogy azok ketten kimennek a teremből. Az előtérben érte utol őket. Hubert épp felsegítette a nőre a kabátot, és közben arról halandzsázott, hogy Glatz festett buborékja sosem pukkan ki, ami így lehetetlenné teszi a néző számára a kép „realitásával” való azonosulást… És csak fújta, fújta tovább azon az elnyűhetetlen nádszálon keresztül, mikor a hájas közbevágott:

Igaz Szerelem, mi? – acsarkodott szuszogva.

Hubert zökkenőmentesen váltott sebességet monológ és párbeszéd közt.

– Kedves barátom, ezt itt még nem lehet tudni, de azért köszönjük, hogy így drukkol nekünk – majd kezét a kacagó nő derekára helyezve, az elcsomagolt képpel együtt kilibbent az augusztusi forróságba.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: