1. levél
Szia Öcsi!
Nem is írtam eddig, pedig rég elmentél. Ma volt az első nap az iskolában. Kár, hogy már nem jársz ide, láthattad volna, hogy az igazgató bácsi a nyáron az összes haját elvesztette valahol. Fénylett a feje a napon. Végig azt néztem, amíg beszélt. Amúgy dögunalom volt, mint mindig. Örültem, amikor rájöttem, hogy év elején nem olvassák fel az aranykönyvbe kerülők nevét, persze helyette kitalálták, hogy az összes elsősét viszont igen. Gondolhatod! Az összes elsősét! Sára meg végig engem piszkált. Lehetetlen volt levakarni. Mint egy rózsaszín rágó, amit odaragasztottak az asztallapra alulról, és én vagyok az asztallap. Folyton kérdezgetett. Alig vártam, hogy vége legyen. Ja igen, Sára. Az van, hogy voltam úszótáborban 3 hétig. Anya azt mondta, az most jót fog tenni nekem. Mondjuk, tényleg jó volt végül, pedig nem is akartam menni. A gyorsban még mindig nem tudom, hogyan vegyem a levegőt. Karcsi bá meg mindig kiabált, hogy ne úgy ússz, mint egy fuldokló kecske. Olyan hangosan kiabált, hogy Eszter is meghallotta. Eszter. Ismersz ennél szebb nevet?
Eszter is negyedikes az idén, csak nem a mi sulinkba jár sajnos. Olyan a haja, mint az arany, amikor rásüt a nap, és nagyon okos és erős. A lányok közül ő ússza le az 50-et leggyorsabban. Azt mondta, év közben is jár edzésre az uszodába.
Ma az évnyitó előtt meg akartam mondani Sárának, hogy idén ne jöjjön mindennap hozzám, mert már nem akarom, meg hogy van már nekem Eszter. Azt terveztem, azt mondom majd neki, hogy vége. Anya is ezt mondta a Zolinak. Emlékszel? Azután Zoli nem jött többet hozzánk. Hát azt akartam mondani neki, amikor találkozunk. Egész nyáron nem láttam, ilyenkor mindig valamelyik nagymamájánál van Németországban. Kicsit reménykedtem, talán nem is kell mondanom semmit, lehet, nem is akar már mindig átjönni hozzám. Hátha nyáron elfelejtette a közös délutánokat. Kicsit izgultam azért, nehogy sírni kezdjen, mondjuk, mert nem tudom, mit kell csinálni, ha egy lány sír. Meg nem is akartam, hogy miattam, meg az Eszter miatt sírjon, mert végül is kedvelem őt.
Vártam rá a kapuban. Gondoltam, rögtön megmondom, de amint kiszállt az apja kocsijából, mosolyogva rohanni kezdett felém, és lobogtatott valamit a kezében. Egyből a nyakamba ugrott és megpuszilt, majdnem elestem, pedig fájt a térdem, mert elcsúsztam az uszodában, miközben kergettem Esztert. Ilyet Sára eddig nem csinált, csupa nyál lett az arcom. Egyből hadarni kezdett, mindig akkor csinálja, amikor nagyon örül, pedig mondtam már neki, hogy hagyja abba. Szóval hadarni kezdte, hogy milyen cuki vagyok, hogy itt vártam rá, meg alig várta már a nyár végét, hogy újra találkozzunk, és hogy hozott nekem valamit Németországból, nézzem csak meg. Álltam ott, Öcsi, mint egy hülye, látnod kellett volna, és egy szót sem bírtam kinyögni. Ő meg tépni kezdte a csomagolást az ajándékról, és mutatta. Az új Pókember képregény, igaz németül, de nem baj, legalább gyakorlom a németet. Na mit szólok?
Titokban oldalba csíptem magam, nehogy kimondjam a szót, amit egész úton idefelé ismételgettem: vége.
Ő meg állt ott előttem csillogó szemekkel, és várta mit szólok az ajándékhoz. Én meg csak Eszterre gondolok, és arra, ahogy úszás után kibomlik az úszósapkából a haja. Köszönöm, mondtam neki, és adtam egy puszit is. Érted, egy puszit! Most mi lesz, Öcsi?
Ott is vannak lányok? Vagy ott mindenki lány?
Holnap megmondom Anyának, hogy szeretnék úszni járni évközben is.
Most mennem kell vacsorázni, hív Anya.
Majd írok még, Öcsi.
Dávid
2. levél
Öcsém,
de rég írtam Neked! Túl sok időt töltök magammal, és mindig akkor jelentkezem, amikor szarban vagyok. Mint most is. Szerelmes vagyok. Nem, nem a Brigibe. Emiatt vagyok szarban. Brigivel nincs semmi baj, olyan természetesen élünk egymással, mint két testvér. Azzal a különbséggel, hogy nem marjuk egymást. Semmi ajtócsapkodás, üvöltözés. Lágy eső. Havonta 3x szexelük az ovuláció körül. Hőmérők az ágy mellett. Pontosan 10 db, különböző márkájú terhességi teszt precízen egymásra pakolva a fürdőben, a tükör fölötti polcon. Minden reggel megszámolom őket borotválkozáskor. Látom, mikor hiányzik egy közülük. Brigi már nem is szól, amikor megcsinálja. Már nem hallom a sírást sem a fürdőből. Csak a dobozok számából tudom, hogy megint nem sikerült. Másnap újra 10 darabot számolok. Tíz. Mi ez a tízes számba vetett hit? Tíz tíz tiszta víz… vagy tíz parancsolat. Hányadik is a ne paráználkodj? Hetedik? A hetedik te magad légy! Ja nem, a hatodik a Ne paráználkodj. A kilencedik pedig a ne kívánd felebarátod házastársát. Szóval, amikor 9 doboz van, ez kattog a fejemben: ne kívánd…! Vagy a tízes szám a teljességet szimbolizálja? Valaminek vége szakad, és egy új kezdődik? Ezért a 10 doboz? Felemelkedés és hanyatlás egyben?
Nem is erről akartam írni, hanem Eszterről. Még mindig ez a legszebb név. Úgy látszik, a rabja vagyok ennek a névnek. Emlékszel sulis koromból Eszterre az uszodából? Muszáj emlékezned, mert szerintem évekig csak róla írtam, semmi másról.
Most ez egy másik, ezt az Esztert csak megláttam a boltban. Nem lehetett nem meglátni. Állt a konzervek és kávék sora között, és nevetett. A lába előtt egy halott meggybefőtt kiontott leve, és szétguruló meggyek. Segítettem felszedni az üvegcserepeket. Az egyik elvágta az ujját. Rám nézett, a szemembe nevetett, miközben folyt végig az ujján a vér. Tudtam, hogy végem van. Ez hét hónapja volt.
Briginek ma akartam elmondani. Reggel, a szokásos kávé a teraszon programunknál. El akartam mondani, de nem ment. Reggel 9 doboz volt a polcon. Ne kívánd felebarátod feleségét! A fürdőből kilépve a háta ívéből láttam, hogy sírt. A konyhapultnál állt. Lassan átöleltem. Nem is tudom, mikor csináltam ilyet utoljára. Hálás volt.
Öcsi, azt még mindig nem írtad meg, hogy az angyalok nőneműek-e? Pedig ez nagyon érdekel. Csak hogy tudjam, mi vár rám. Meg hát, hogy tudjam, gondodat viselik-e ott rendesen!
Na vigyázz magadra Öcskös! Majd megyek!
Dávid
3. levél
Drága Öcsém!
Az ember egész életében azt gondolja, ahogy öregszik, egyre bölcsebb lesz. Hát ez egy nagy blődség! Immáron jelentem, az eszem kezd elmenni. Anyának ne mondd el. Csalódna bennem. Azt hiszi, mindig is azt hitte, hogy Brigivel a gyermektelenség ellenére, vagy pont azért, a kitartásunk egymás iránt csodálatos, és tisztelt engem azért, mert nem kerestem valakit, aki képes gyereket szülni nekem. Valami mély és elszakíthatatlan, és igaz szerelemnek hitte ezt, valaminek, aminek ő egész életében híján volt. Csak neked mondom el, hogy ez sajnálat és gyávaság. Gyáva vagyok bántani, gyáva vagyok felfedni, hogy rossz vagyok, gyáva vagyok viselni a súlyát annak, hogy rosszaságom valakinek szenvedést okoz. Valakinek, aki itt van mellettem ennyi éve, és végigcsinált velem mindent. És persze szeretet is, hogyne. Hisz már azt sem tudom, hol végződöm én, és hol kezdődik ő.
És hogy miért kezd elmenni az eszem? Nevetni fogsz. Emlékszel még Sárára? Még Te is ismerted. Tudod, hullámos haj, nagy, fürkésző, kíváncsi szemek. Két utcára laktak tőlünk. Barátok voltunk. Gyerekként kicsit szerelmes is volt belém, úgy emlékszem. De barátok voltunk, vagyunk egy élet óta. Mindig tudtunk egymásról, bármi is történt velünk, bárhol is voltunk. Tudtuk, épp hol tartunk. Múlt héten találkoztunk. Hazajött több év után Németországból két hétre. Vártam rá a helyünkön. Mindig ugyanott találkozunk. Ugyanabban a kávézóban. Mindig késik. Mindig én vagyok ott előbb. De mindig is szerettem ezt, szerettem rá várni, szerettem meglátni, és szerettem nézni, ahogy jön felém. A múlt héten, amikor felnéztem, és megláttam, ahogy sietve közelít, egyszerre elfogott az érzés, hogy otthon vagyok. Hogy hazaértem. Olyan nyugalom fogott el, hogy szinte rosszul lettem a felismeréstől. Ez hogy lehet? Hogy lehet, hogy nem tudatosult bennem az elmúlt, azt hiszem, vagy hatvan évben, hogy ha ő mellettem van, otthon vagyok.
Öcsém, tudom, tiszta hülye vagyok, ő is ezt mondta, hogy miért most? Miért most? 65 évesek vagyunk! Feleségem van, felelősségem, ő pedig Németországban él. Tudom, mindent tudok, csak azt nem, hogy miért most.
És megint ott vagyok, hogy Briginek meg kéne mondanom, hogy mennem kell, hogy még van egy kicsi időm. Néztem őt tegnap a kertben, ültünk a diófa alatt a kész életünkkel, és kávéztunk. Arra gondoltam közben, hogy most kimondom, kimondom azt, hogy vége. Mit szólna? Először nem is hallaná, mert kicsit már süket. Szerinte csak én motyogok. Pedig tényleg süket, csak az egyik fülére ugyan, de azért süket. Aztán meg nem értené, mire gondolok. El kéne magyaráznom. De mit is, hogy már nem szeretem úgy? Vagy, hogy beleszerettem másba? 65 évesen? Vagy, hogy mindig is szerettem azt a mást, csak nem tudtam? Nézne rám, megbolondultam, vagy mi? Biztos, valami kis fruska! Kinevetne, hogy én is, mint a többi férfi, öregkoromra attól várom a fiatalodást, meg az én még mindig férfi vagyok öntudatot, hogy bedőlök valami kis tizenéves, huszonéves feszes nyakának. Nevetne rajtam, de azzal a nevetéssel, amiben ott van a fájdalom és a harag, hogy lám, te is olyan vagy, mint a többi. Aztán bevallanám, hogy Sára az. Akkor magasra húzná a bal szemöldökét, amitől halványan látszódna az ujjbegynyi heg a homlokán, amit még fiatal korunkban miattam szerzett egy uszodában. Azt hittem, elbírom a nyakamban. Ha meghallaná, hogy Sára az, akkor az egész életünket kétségbe vonná, és azt vágná a fejemhez, hogy bizonyára mindig is viszonyom volt vele, és biztos, csak ezért nem jött nekünk össze a gyerek, és csak sajnálatból maradtam vele. Miért most akarok lelépni?
Néztem a kezét, ahogy végigsimít a kiskanálon. Nemrég találta az ócskapiacon egy cigányasszonynál. Ez Art deco-s, súgta nekem meghatottan, mielőtt lealkudott az árából. Még mindig csodaszép a keze. Elképzeltem, hogy repdesne kétségbeesetten, ha kimondanám ezt a két szót: vége és Sára. Némán a keze után nyúltam és megsimogattam. Örökre gyáva maradok. Már így fogok megérkezni Hozzád a túloldalra. Tulajdonképpen várom.
Mondom, hol itt az a híres bölcsesség?
Dávid