Vaksötétben vagyok.
Beszélgetnek körülöttem.
Nem mozdul a testem, nem érzek szagokat és semmi egyebet sem.
Mindenre emlékszem.
***
Eric Stoner izgul. Ezek szerint jó lapokat osztottam neki. Az apokrin mirigyei brutális adrenerg löketet kaptak, a verejtékmirigyek kolinerg gátlása megszűnt. Hogy nem érzik ezt a többiek? Éreznek ezek bármilyen szagot is? Működik egyáltalán a Jacobson-szervük? Eric Stoner faggyúmirigyei azóta termelnek túl, hogy leült az asztalhoz, de ő ezt csak holnap reggel veszi észre, a tükörben látva az orra mellett világító szeborreát. Stonert valójában nem így hívják, de én soha nem a szék száma alapján tartom nyilván a játékosokat. Bármi jobb, mint az „egyes szék”, és Eric Stoner mellesleg egy picit még hasonlít is Steve McQueenre.
Dick be fogja dobni, ahogy az újdonsült felesége, Dolores is. Nekik tényleg ez a nevük, tegnapelőtt bemutatkoztak. A nászútjukat töltik Vegasban, három napja minden este itt vannak. Mindkettőjüknek bejövök, Dicknek minden szempontból. Harmadszor ülnek hozzám a tucatnyi nagy tétes asztal közül. Konzervatív játékosok, Dick egészen ügyesen számolja a lapokat, de ilyen kiszámítható stratégiával soha nem fog sokat nyerni. Egy önjelölt kaliforniai Casanova, több tévésorozatból is ismerős az arca, és tagadhatatlanul jól néz ki a napbarnított bőrével a szőke lobonca alatt. Nagyon jó a humora, de aggasztó, mennyire feldobja az első korty whisky minden egyes pohárnál. Az ütős texasi akcentusú Dolorest az első perctől kedvelem, ő is engem, és nála is érzek egy diszkrét izgalmat amikor rajtam felejti a tekintetét. Ez azonban nem tudatosul benne, őrülten imádja a férjét. Csak Dick miatt pókerezik, és vele ellentétben mindig is dúsgazdag volt: ugyanannyira viseli meg ötven dollár elvesztése egy rossz lap miatt, mint ötezeré.
Leon, a négyes széken, hunyorog, tehát nincs semmije. Ma eddig talán tízszer mutatott, és olyankor egyszer sem hunyorgott. Amikor emel, büdösebbet izzad, és nem tud annyi Gucci Perfectiont magára fújni, amivel ezt leplezni lehetne.
Ez Rosa Montero illata állítólag már vagy húsz éve. Amikor felvettek, ő is ott volt a többi teremfőnökkel, és akkor is Gucci Perfectiont viselt. Régi parfüm, szinte senki nem használja már, így azonnal tudom, ha Rosa Montero közelít. Ma este még nem láttam, érezni meg nem fogom az illatát Leon miatt.
Takeshi, a kis vak kivár. Ő az egyetlen igazi profi az asztalnál, rajta egészen enyhén érzem a feromonokat, a keletiek kevésbé izzadnak. Napszemüveget és maszkot is visel. Ma este csak egyszer zakatolt a mirigyelválasztása, akkor kiderült, hogy ászpárt osztottam neki kézbe.
A nagy vak Samantha – őt is tényleg így hívják. Statiszta, a kaszinó alkalmazottja. Hatalmas emelésekkel, ész nélkül bedobott lapokkal, de mindenekelőtt a köldökig érő dekoltázsával és a szívószálat érzékien szopogató Coca-Cola-vörös ajkával provokálja a többieket. Az elsődleges szerepe: színt vinni a játékba. A vendégeket az izgalom gyakran lebénítja, az asztal unalomba fullad, nincsenek nagy emelések, a kaszinó pedig a tétek után kapja a jutalékot. Őrá csak megszokásból figyelek, még soha nem fordult elő, hogy egy statiszta összejátsszon valakivel.
Eric Stoner beszáll. Dick bedobja, feláll, és elsétál az asztaltól. Előtte még megcsókolja a nejét, súg valamit a fülébe, és a szexuális izgalom csalhatatlan jeleként megérzem a férfi Cowper-mirigyeinek homeopatikus működését. A húgycsőnyílásán megjelenő mikrocseppnyi váladék atombombaként robban az orromban. Magam előtt is szégyellem, de egyre jobban kívánom Dicket. Egy másodpercre még azt is elfelejtem, mennyire szorítja az új cipő a bal lábamat. Legszívesebben kibújnék belőle, de azt szigorúan tiltja a szabályzat. Öregszem, régebben soha nem fájt semmim.
Dolores is bedobja, de ő marad az asztalnál. Leon beszáll, és Takeshi is, Samantha agyament módon egy alaptétnyit emel. Mindenki tartja. Begyűjtöm a bedobott kártyákat, égetek, majd leteszem a flop három lapját. Leon a turn utáni emeléskor bedobja, és egy kifejezetten izgalmas trió alakul ki Eric Stoner, Takeshi és Samantha között, mint A Jó, a Rossz és a Csúf végén a hármas párbaj. Több környi emelés után Samantha viszi a potot, összesen kétezer-négyszáz dollárt. A lány felfedett lapjait látva sem Leon, sem Eric Stoner nem hisz a szemének, sőt – a verejtéke alapján – még Takeshi is meglepődik. Nem bánják a most elbukott pénzüket, Samanthának nyilvánvalóan fogalma sincs a legelemibb pókerstratégiákról sem, így biztosan visszanyerik ezt a veszteséget. Amikor a boldogan csacsogó szőkeség vigyorogva odatol nekem jattként egy százdolláros zsetont, az asztal körül felszabaduló illatok szinte megszédítenek. Jól csinálja, de egy pislantással jelzem, hogy ne nyerje túl magát.
Folytatom a leosztásokat, Samantha a szokásához híven értelmetlenül tartja és emeli a téteket. A többiek azt játsszák, amit a sors megírt számukra. Hihetetlenül kevesen képesek a személyiségüket levetkőzve, stratégiát váltva pókerezni. Ha mégis megpróbálják, engem akkor sem tudnak meglepni. Az újítás vágya még nem is tudatosul bennük, amikor a feromonok már elárulták őket.
Keverek, osztok, zsetonokat tologatok, begyűjtöm a bank jutalékát, egyik leosztás jön a másik után. Szótlanul teszem a dolgom. Csak a részeg játékosok szeretik a csevegő dealereket. A jattokat megköszönöm, de a kérdéseimet csak a szemöldökömmel és fejbillentéssel jelzem. Ezekhez az asztalokhoz a szabályokat tökéletesen ismerő kártyások ülnek. Már jó ideje mindig a belső termekben dolgozom, kevésbé is élvezem mostanában a munkám. A kinti, kis tétes asztalokon vidámabb emberek játszanak, olyanok, akiknek már akkor teljesült életük álma, amikor eljutottak Vegasba, és ez bőven kárpótolja őket az elvesztett pár száz dollárért. Itt bent sokkal komorabb a hangulat, de itt van Rosa Montero.
Általában black jacket osztok, pedig jobban szeretem a pókert. Nem a jatt miatt, az úgyis a közösbe megy. Itt a játékosok egymástól nyernek, nem a háztól, és minden leosztás egy kis dráma. A csalást persze ki kell szűrni, de nem annyira fontos. A cégnek a black jacknél van rám nagyobb szüksége, a lapszámoló játékosok ott a kaszinót rövidítik meg.
A távolban feltűnik a vigyorogva közeledő Dick. Itt volt az ideje, Dolores már többször az órájára pillantott. A férfi odajön az asztalhoz, de nem ül le. Megkérdezi a nejét, hogy mit kér inni, és amikor ráteszi a tenyerét a nő ébenfekete, meztelen vállára, Dolores megremeg. Az izgalomtól a hüvelyében azonnal beindul a Bartholin-mirigyek elválasztása, sőt az orgazmushoz kötődő Skene-mirigyei is dolgoznak. Az első pillanattól tudtam, hogy szerelmes a férjébe. Dick felől egészen durva bukét érzek, de többen állnak mellette, nem tudom pontosan beazonosítani a penetráns szagot – majd ha visszajön, addig osztok tovább gépiesen.
Egy hónapja ilyenkor irigységet éreztem volna. Szerelemről álmodoztam, megismerni azt az embert, akinek az érintésétől beindulnak az én Skene-mirigyeim. A hiperozmiám miatt ez akkor lehetetlennek tűnt. Nekem nem tudna hazudni a párom, anélkül pedig elképzelhetetlen egy boldog kapcsolat.
Ide kizárólag az orrom miatt vettek fel. Mostanra már mindenki tud a fenomenális szaglásomról, néha poénkodnak is, de csak Rosa Montero van pontosan tisztában a képességemmel. Mindenki mindig a teljes nevén szólítja, a Rosára nem is hallgatna. Ő az egyetlen, aki nem hazudik nekem. Másoknak igen, de ha nekem nem tud igazat mondani, akkor inkább csendben marad. Az első időkben Grenouille-nek hívott. Mireille-től, a kanadai pincérlánytól tudom, hogy az franciául békát jelent, és amikor ezt szóba hoztam Rosa Monterónak, azt mondta, hogy neki erről fogalma sincs, de nem ezért nevez Grenouille-nek. Tudtam, hogy nem hazudik. Mireille utánanézett, és néhány nap múlva hozott egy papírkönyvet; egy német írta vagy ötven éve, a főhősét Grenouille-nek hívják, és olyan a szaglása, mint az enyém. Mellesleg egy sorozatgyilkos, és a végén darabokra tépik. Ezt megemlítettem Rosa Monterónak, mire ő viccelődött, hogy Grenouille-ben és bennem csak a hihetetlen szaglásunk közös, de ha engem valaha is széttépnek, azt úgyis a hűvös modorommal őrületbe kergetett férfiak teszik majd.
Férfiak? Vajon volt valaha párom? A balesetem előttről semmire nem emlékszem, az orvosok szerint a szaglásom addig hétköznapi lehetett. Egy dizájnerdrog hatása alatt ugrottam le egy romos épület tetejéről Renóban. Csoda, hogy életben voltam, amikor rám talált egy magányra vágyó kamaszpár. A családom nem jelentkezett, senkinek nem hiányzott az a drogos liba, pedig még az újságok is írtak rólam. Hosszú ideig kórházban éltem, majd egy szanatóriumban. A szintetikus drog és az oxigénhiány kombinációjától minden emlékem örökre elpárolgott, de a szaglásért felelős agykérgem az orvosok számára érthetetlen módon hiperérzékennyé vált. Újra kellett tanulnom mindent: fogni, járni, enni, beszélni és még emlékezni is. Akkoriban alig működött a memóriám, az arcokat, neveket, képeket azonnal elfelejtettem, de a szagokra az új életem első pillanatától fogva pontosan emlékszem.
A múltam hiánya miatt régebben félembernek éreztem magam. Jártam pszichológushoz, de a regresszív hipnózis pont olyan kudarc volt, mint a soha meg nem álmodott álmaim elemzése. A terapeuta javaslatára két éve csináltattam egy teljes biológiai kivizsgálást – egy vagyonba került, mert a biztosító nem fedezte. A komplett genomelemzés szerint a tényleges életkorom harminchat év, nyolcvanegy százalékban európai vagyok, elsősorban Skandináviából és Ibériából, kisebb részben Közép-Európából származnak az ismeretlen őseim, van bennem nyolc százalék askenázi vér és egyebek között – erre egyáltalán nem számítottam – négy százalék afrikai vadászó-gyűjtögető génállomány. Gyermekkoromban kivették a féregnyúlványomat. A szervezetem harminchárom százalékos valószínűséggel polgárháborút indít valamikor a saját ízületeim ellen, de az Alzheimer nem fogja megkeseríteni a leendő családom életét. A balesetem után kapott szteroidokat a csontjaim láttamozták. A nyakszirtcsontomat és a bal halántékcsontomat helyettesítő ötvözet-implantok miatt MR-t nem lehet, koponya-CT-t nem érdemes végezni rajtam.
Az eredmények érdekes módon megnyugtattak. Van jövőm, jelenem és – bár nem emlékszem rá – múltam is. Annak lezárásaként kerestem meg a kamaszokat, akik megtaláltak Renóban. Őszintén örültek nekem, és kiderült, hogy közben megházasodtak. Végig úgy beszéltek hozzám, mintha a gyerekük lennék, pedig akkor született meg a sajátjuk. Azóta minden évben küldök ajándékot a kis Rosen szülinapjára.
Közben leül egy nő a hetes székre. Rosennek nevezem, és a második leosztás után látszik, hogy ő is szponzor lesz ma este. Dolores a kiszámítható biztonsági játéka ellenére jól áll, Dick még nem jött vissza. Nem értem, miért nem rendelt az asztalhoz piát, tegnap jól láthatóan és szagolhatóan bejött neki Mireille.
Takeshinek rossz a lapjárása. Ez ellen még egy jó kártyás sem tehet semmit, és ő van annyira profi, hogy ezt felismerje. Akkor szoktak igazán sokat veszíteni a kezdők, amikor már csak az a céljuk, hogy valahogy megint nullára jöjjenek ki. Takeshit ettől nem féltem, két-három leosztás múlva fel fog állni.
A távolban meglátom Rosa Monterót. Az orrommal hamarabb kiszagolom a saját nedvességem, mint hogy érezném a hüvelyemben. Három hete egymás melletti sávokban úsztunk a kaszinó alkalmazotti uszodájában, csak ketten voltunk a medencében. Sokkal jobban úszom nála, de amikor egy irányba haladtunk, lemaradtam, hogy lássam a víz alatt, hátulról. Hamarabb végzett, amikor beléptem az öltözőbe, anyaszült meztelenül állt a hajszárítónál. Lefagytam. Mindenki a saját fülkéjében szokott átöltözni. Rám nézett, én még mindig szagvak voltam. Leginkább azért járok úszni, hogy kiürüljenek az illatok az orromból. Gyönyörű volt, nem tudtam levenni róla a szemem. „Bocs… bár szerintem te láttál már ilyet” – mondta, és először, amióta emlékeim vannak, nem utólag jutott eszembe a jó válasz: „Ilyet sajnos eddig nem igazán” –mondtam, és Rosa Montero meglepetését, örömét és izgalmát még az aktív oxigénes uszodafertőtlenítő sem tudta elnyomni. Én pedig most először voltam hálás annak a drogos ribancnak, hogy a tudatalattim legmélyéről kisegített. Rosa Montero először zavartan félrenézett, aztán egy kis terpeszben szembeállt velem, és ezt mondta: „Jó, akkor már csak azt kell eldöntenünk, hogy melyikünk látogatja meg ma éjjel a másikat.”Odalépett hozzám, és egy leheletnyi csókot nyomott a számra, majd nedves hajjal bement a fülkéjébe. Én még a sajátomban öltöztem, amikor hallottam, hogy köszönés nélkül elhagyja az öltözőt.
Távolról látom közeledni Dicket, az egyik kezében egy fehér Bacardi-alapú piña coladával, a másikban egy húszéves Taliskerrel. Az 58%-os alkoholtartalom és az Islay whiskyk sós-tőzeges illategyvelege egy pillanatra minden egyéb szagot elnyom. Amikor leül, már ordít a nadrágjából áradó ondószag, de nem semlegesíti Mireille hamisított Mz. Dior parfümjét a sliccén. Ha becsuknám a szemem, azt hinném, hogy a barátnőm ott térdel az asztal alatt Dick lábai között.
Az émelyítő illatduett Doloresre is hat, ingerülten dobja be a lapjait, és gyönyörűen manikűrözött körmeivel némán dobol az asztal filcén. Dick megint megsimogatja a vállát, de most csak adrenalint érzek. Elkapom a nő tekintetét, mindkét szeme könnyben úszik ahogy a férje felé fordul. Megszakad érte a szívem, de nem tudom, hogyan segíthetnék. Mitől vagyok ennyire érzelgős mostanában?
Rosától! Már az első éjszakánk tökéletes volt, felébresztette a régi ribancénemet. Utána a karjaiban feküdtem, és „én kis Deckeremnek”szólított, de olyan furcsán ejtette ki. Rákérdeztem, és azt hazudta, szerinte én kevertem úgy a paklikat, hogy összejöjjünk. „Ez nem igaz” – mondtam neki, ami viszont kétszeresen is igaz volt. Szeretem őt, de azt nem tudom, hogy ő mit érez irántam. Vadul kíván, a teremben néha érzem a féltékenységét, és amikor együtt vagyunk a szobájában, egy picit mindig szorong. Az uszoda óta háromszor voltam nála, titokban. Ha kiderülne a viszonyunk, őt azonnal kirúgnák. Egy teremfőnök és egy dealer romantikus kapcsolata problematikus egy kaszinó számára. Azt mondja, hogy én akkor is maradnék, az orrom nélkülözhetetlen a cégnek, hát még ha megint maszkos idők jönnek. Nem tetszett neki, amikor megkérdeztem, hogy szerinte lehetek-e én is valaha teremfőnök.
Mireille lép az asztalhoz, megjátszott francia akcentusával, mosolyogva felveszi Leon és Eric Stoner rendelését. A Colgate EverFresh fogkrém átható mentolillata sem tudja elnyomni a szájából áradó Dick-szagot. A pincérlány Dick vállára teszi a tenyerét, pedig ismeri a kaszinó ez irányú irányelveit: az egyedülálló játékosok esetében támogatnak minden fizikai kontaktust, a partnerrel érkező vendégeknél szigorúan tilosak. A férfi oldalra fordul, és az állát hozzádörgöli a lány kézhátához, amit a felesége azonnal kiszúr. „Miért fogdossa a férjem?” – vonja kérdőre durván, mire Mireille azonnal elkapja a kezét. „Sorry” –mondja riadtan, zavarában megfeledkezve a kamufranciás raccsolásról. Nem tudom értelmezni az asztal körüli feromonkavalkádot, mindenki érdeklődve figyeli a két nő között lejátszódó drámát. Annyira sajnálom Dolorest, hogy én is a sírással küzdök. Ezt a férfit irigyeltem tőle? „Sokkal jobb lenne, ha nem viselkedne úgy, hogy aztán elnézést kelljen kérnie! Felháborító, ahogyan itt kelleti magát már három napja!”–robban ki Dolores, a nehéz déli kiejtése éles kontrasztban áll finom megjelenésével. A tudatalattija által helyesen értelmezett információk erősebbnek bizonyulnak minden gátlásnál, válogatott trágárságok áradata ömlik a szájából. A többi asztalnál megáll a játék, az egész terem minket bámul. Dolores porig alázza magát, Mireille az ilyenkor érvényes protokoll szerint azonnal felszívódik.
Közben értesítették Rosa Monterót. Sietve érkezik az asztalunkhoz, ez még izgatóbbá teszi az amúgy is tökéletes járását. Egy kicsit megnyugszom, mint mindig, amikor érzem a jelenlétét. Elkapom Dolores tekintetét, mélyen a szemébe nézek, Dick ágyékára pillantok, és fintorogva szippantok egyet. Értetlenül néz rám, és – talán ettől – ő is lenyugszik valamelyest.
Az asztal körül mindenki észrevette a néma üzenetemet. Dick feromonprofiljában azonos súllyal van jelen a szégyen és a pusztító düh. „Uralkodj már magadon, te hisztis liba!” – sziszegi, és megragadja Dolores alkarját. A stresszhormonjai akár egy bokszolóé. A nejéből vulkánként feltörő félelem váratlanul szállja meg az orromat. Eszembe sem jutott volna, hogy ez a szörfös bájgúnár egy nőverő. A felesége pontosan tudja, mi vár rá, riadtan kapja maga elé a kezét. Dick természetesen nem üti meg nyilvánosan. „Mindig ezt csinálod, a féltékenykedéseddel sárba tiprod az érzéseimet! Az isten szerelmére, négy napja vagyunk házasok! Miért jöttél hozzám, ha azt feltételezed, hogy a nászutunkon…?” –hallgat el. Jó színész, most már neki is könnyes a szeme.
Dolores menthetetlenül hülyét csinált magából, lesütött szemmel áll az asztal mellett, megsemmisítő szégyen árad minden pórusából. Dick kinyújtja a karját: „Gyere, kedvesem, menjünk fel a szobánkba. Mindenkitől elnézést kérünk a kellemetlenségek miatt.” Bár a szája ezt mondja, az orrom szenved a férfi alig kontrollált agressziójától. Nem kellene megszólalnom, de képtelen vagyok hallgatni: „Uram, kiesett a zsebéből egy koktélszalvéta, Mireille írhatott rá valamit Önnek.” Dolores megfordul, mielőtt a férje reagálni tudna, lehajol, és felveszi a szalvétát. Egy száj rúzslenyomata és egy telefonszám van rajta. Dickben elpattan valami, ordítva rám akarja vetni magát, de az addigra odaérkező biztonságiak lefogják. Rosa Montero szigorú arccal néz, csak haragot áraszt, amikor elkísérnek az off-limit területre.
***
– Idióta ötlet volt idevenni egy humán AI-t. Csak a rendőrség és a hadsereg használ humdroidokat, és azok sem hivatalosan. Ha ez kiderül, soha többet nem játszik senki egyik kaszinónkban sem.
– Arról nem is beszélve, hogy mindenkit azonnal lekóterolnak. Minket is!
– Nem kellett volna kimaxolnunk a szaglását. Eszembe sem jutott, hogy ennyire eltolhatja az érzelmeit is.
– Ezért jobb egy ilyen izét a hozzáértőkre bízni ahelyett, hogy mi barkácsolunk itt vele.
– Szerencsétlen nő! Kedveltem…Vajon rádöbbent volna valamikor is, hogy valójában egy agyhalott testbe ültetett processzor?
– Tényleg para. Na, formattáljuk a CPU-ját, aztán vegyük ki belőle az olfaktorikus egységet, mielőtt elviszik a testét… Ashok! A picsába…! A hallását nem kapcsoltad ki?!
***
Rosa Monterónak végül igaza lett: széttépnek a férfiak.