novella

Bankó-Erdősi Viktória: Végzés

Na, igen, a bőrtáskában volt a laposüveg is, két év múlva, Tomika születésekor Géza már munkanélküli volt, és az életlétráról egy sebes csúszdára váltott. A csúszdán csak kevesen tudnak felkapaszkodni.

– Itt van a Géza! – mama két ujjal fogja a konyha leheletkönnyű csipkefüggönyének szélét, az áttetsző anyag remeg a kezében.

Reni a háta mögé lép, nyugodtságot színlel, mélyet lélegzik mielőtt kinéz az anyja válla felett:

– Látom, mama, majd elmegy – elfordul, és lefőzi a reggeli kávét. A tekerőgombot elfordító mozdulat szokványos, mint a hajnalban arcba fröccsenő hideg víz, a vécétartály zubogása, a pirítóst kiköpő szerkezet kattanása, és a kapu előtt idegesen fel-alá járkáló Géza.

Mama nem mozdul az ablaktól, láthatatlan kettős erő tartja ott, a félelem és a védelem.

– Hívd ki a rendőröket! – toppant a lánya felé, aki feszülten nézi a buborékonként aláhulló forró kávét.

– Minek, mama? Igazoltatják, engem is igazoltatnak, a gyerek halálra rémül, a szomszédok összecsődülnek, Géza eloldalog, majd még dühösebben visszajön délután.

A kávéfőző egy alig barna utolsó cseppet küld az alatta álló kiöntőbe, azután elhallgat. Mama idegesen mosogatni kezd, “Hét óra, híreket mondunk” – szól bele a csörömpölésbe a Kossuth Rádió.

– Mégsem lehet így élni! – csattan fel hirtelen az idős asszony, bevágja a sárga szivacsot a sistergő habkúp közepébe.

– Ezt én is tudom – suttog vissza Reni, fejével a gyerekszoba felé int, legalább Tomika hadd aludjon még, legalább ő ne szembesüljön ezzel a magából végleg kifordult apával, legalább ma ne, még nyári szünet van. – Már két hete beadtam a távoltartási kérelmet, azt mondták, legyek türelemmel.

– Aztán… – dohog tovább a mama, csak azért nem vagdossa a csepegtetőre a tányérokat, mert mégis csak Zsolnay – aztán mi lesz, kislányom. Majd a Gézát megállítja egy papiros?

– Mégis mit tehetnék? – csorbul ki a középkorú nő hangja, a fakókék kosztüm kényelmetlenül vág a melle alá, leül, majd feláll inkább, sehogy sem jó. – Elváltunk, de ez a barom nem érti meg.

– Hozzá se kellett volna menni – motyogja az öregasszony a lefolyónak.

Reni leerőlteti az utolsó korty kávét, a karórára néz, aztán az ablak felé, nyüszítve mondja:

– Indulnom kellene.

Az alacsony, borostás férfi abbahagyta a járkálást, a kertkapunál áll karba font kézzel, enyhén imbolyog a koszos melegítőbe bújtatott teste. Reni nehezen ismer rá, bár pontosan tudja, hogy a volt férje az, azt is tudja, hogy ezelőtt tíz évvel magasabbnak tűnt, inget és farmert hordott, sokszor megnevettette, Balatonra vitte nyaralni, villamost vezetett, bőrtáskával indult munkába. Na, igen, a bőrtáskában volt a laposüveg is, két év múlva, Tomika születésekor Géza már munkanélküli volt, és az életlétráról egy sebes csúszdára váltott. A csúszdán csak kevesen tudnak felkapaszkodni. Géza meg se próbálta. Beesett vállai között most hatalmasnak tetszett a kócos koponyája, amit gonosz varjúként forgatott örök cigarettafüst ködben. Reni már nem sajnálta, utoljára a válóperes tárgyaláson érezte úgy, hogy tennie kell egy gesztust, hogy meg kell bocsátania a veszekedéseket, a törés-zúzást meg a kiabálást, és azt az orbitális hülyeséget, mondta a Domestos szagú, kongó folyosón a volt férjének, hogy attól még lehetnek jóban, Tomika miatt is, meg mégiscsak szerették egymást egykor, mégis csak emberek. Géza erre megbátorodott, széltében és hosszában betöltötte a napfényes bírósági épületet a kiáltása: „Én még mindig szeretlek, te büdös kurva!”

Egy ideig színét se látták, és az anyja házában, ha szűkösen is, ha feszülten is, de elindult egy új élet, Tomika elkezdte az iskolát, jól tanult, Géza eleinte nem törődött a láthatással sem, jobb volt ez így mindenkinek. Három hónapja viszont megszállottá vált, Reni úgy sejtette, titkon mégis figyelhette őt, vagy valaki talán súgott neki, mert épp akkor kezdte módszeresen zaklatni, amikor randizni kezdett az egyik munkatársával a közlekedési vállalat kerületi irodájából. A kapcsolatból persze nem lett semmi, miután Géza minden alkalommal ott várta őket a romantikus vacsora után a ház előtt. A kibontakozó kapcsolat bimbójában elhervadt, Reni inkább munkahelyet váltott, Géza inzultálása viszont a láthatásokon túl is itt maradt.

Indulatosan magához ragadja a retiküljét, arcon csókolja duzzogó anyját:

– Hazafelé veszek kenyeret! – mondja, mielőtt kilép az ajtón.

Mama visszamegy az ablakhoz. Géza hátrál a kaputól, de szemmel tartja a kert kockaköves járdáján határozottan közeledő feleségét, VOLT feleségét. A férfi azonnal beszélni kezd, összerakja a két tenyerét, úgy imádkozik az asszonynak, az rá sem néz, elmegy mellette szó nélkül. Géza megragadja a nagy fekete sporttáskát, amit mindeddig az orgonabokor takart, nem vehették észre a házból. Mama azt suttogja, „Mi a fenére készül ez?” Egy hang gúnyosan azzal érvel, „talán be akar költözni”. Egy másik rettegve hebegi: „baj lesz.” Reni a buszmegálló felé tart, mama egész törzsével kitekeredik, hogy tekintetével követhesse. Géza egy kézzel fogja a nagy táskát, a másikkal babrál, nem látni, mit. Befordulnak a sarkon, Reni elöl, Géza utána. Mama egy lépést tesz a bejárati ajtó felé, csosszan a papucsa a linóleumon, aztán pontosan ugyanennyit lép a gyerekszoba ajtaja felé. Tanácstalan tangót jár. A reggeli, békés neszek között teljességgel szokatlan a dörrenés, mindjárt kettő is, nem előzi gondolat az öregasszony velőtrázó sikolyát. Csosszanása rohanásra vált, ki az utcára. Géza szembejön, a puskával egyenesen rá céloz, mama nem látja a tekintetét, csak a puska kíméletlen csövét. Fordulna még, a lövés a koponyája oldalát éri. Két karja az ég felé mered, kapaszkodót keresnek göcsörtös, eres kezei: „Segíts, Uram!”

Tomika a saját szívverésére ébred, hogy a szívverése mire ébredt, azt nem tudja felidézni, de a konyha üres, a rádió magában recseg, az ajtó nyitva, bezümmögnek rajta a szemtelen legyek. Mama! – kiáltja és kifelé indul. Apa jön be a kapun, s valamit cipel, az erős reggeli napban nem kivehető. Apának nem kellene itt lennie, meg is mondja neki mindjárt, hogy ma kedd van, ma nem jöhet ide, de mire okosan helyreigazítaná az apját, már a virágzó bársonyvirágok közé zuhan a pizsamás teste.

Géza úgy érzi, szenvedése most már semmihez sem fogható, ő a huszonegyedik századi Bánk Bán, „nincs a teremtésben vesztes, csak én!” – gondolná, ha emlékezne erre a sorra az iskolából, mielőtt maga ellen fordítja a puskát. Rövid, önsajnáló hörgés tör fel a torkából, majd egyetlen pillanatra csend lesz. Úgy tűnik, ebben a pillanatban olyan mély a némaság, mint a világ keletkezése előtt, mint az ember előtt.

A legsötétebb csend egy nehéz, csatos táskában van, a táska egy zöld kerékpár hátsó kerekére lóg; a postás most teker be az utcába, csodálkozva nézi a csődületet; nahát, pedig ő pont ahhoz a házhoz tart, ajánlott levelet hozott.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: