novella

Nagy Annamária: double-bubble

Az esküvő olyan volt, amilyen ők. Vagyis, amilyen Anikó. Harsány, zsúfolt, olyan sok. Érted. Olyan sok. Tomit megint élőben látni, ah, de hiányzott. Karomba teSvérem!

„Tomi, egy üveggel kérjél, vagy kettővel, nem kell szarakodni a pohárral. És tudod édes, bubikák off.” Ahogy ment a pult felé, megállt egy pillanatra tánctér közepén, kiegyenesedett, visszanézett rám és elmosolyodott. Nem, nem a szája széle rándult. Mosolygott.  Láttam.

Tomival az Egyetemen bandáztam össze. Nemzetközi kapcsolatok szakon voltunk nagy álmokkal, és kábé ugyanazzal a tervvel; beutazzuk a világot, önkéntesként bálnákat mentünk Kanadában, szemetet szedünk majd az óceánból Maldívon, és vulkánokat pucolunk Izlandon. Aztán rommá keressük magunkat, és immár gazdagon tesszük majd mindezt, plusz egy-két kocsmát is nyitunk, mert az nagyon laza. Lesz egy csomó gyerekünk – ja neeem, nem egymástól, és még úgy sem adjuk fel függetlenségünket és szabadságunkat. Viva la Liberté – varrattuk magunkra. Imádtunk együtt lógni a budapesti éjszakában, sodortunk, sodródtunk, rendre szétcsaptuk magunkat és váltottuk meg a világot egy-egy reggelig tartó Duna-parti beszélgetés során. Tele voltunk élettel, vágyakkal, végtelen önbizalommal.

Diploma után gyorsan eltelt három év. Már dolgoztunk, se nem váltottuk meg a világot, se nem kerestük magunkat rommá. És minden alkalommal, amikor ez eszünkbe jutott, inkább nyugtattuk magunkat, ízi-ízi pajti, ez csak átmeneti, készülünk a nagy dobbantásra.

Egy elmélkedős, bulinegyedes éjszakában történt, amikor egy ordenáré hangos lánybandából valaki rám ordibált az utcán: „Anna! Anna, bazdmeeeeeg, úristen de jó!” ‒ óriás hévvel ölelt, a lendülettől elpereceltünk, az egész sörömet magamra borítottam, ő meg kiejtette a kezéből a pezsgősüveget. Anikó. Anikóval a gimiben voltunk évfolyamtársak, nem voltunk istenes nagy cimborák, de jókat lődörögtünk együtt. Néptáncoltunk, táboroztunk, színjátszó körben versengtünk, aztán huss, szétszéledtünk. Gyönyörű volt, energikus, hangos, igazi vezér. És mindig pezsgőt ivott. Csak száraz pezsgőt. Szigorúan kikeverve a szénsavat. Úgy vélte, a buborék alpári, mert csak böfögtetni tud, és egyébként is csak szénsav nélkül jön ki a pezsgő igazi íze. (Mintha valaha is azért ittunk volna, mert bárminek jó íze volt.) Tomi őt segítette fel először a földről és ott, azon az alkoholmámoros, fűszagú estén el is dőlt a sorsuk. Óriási szerelem lett az övék. Két kard egy hüvelyben, forrongó, lángoló, csapongó.

Hét hónappal később a rotterdami központba helyeztek át, benne volt a zabszem a seggemben, alig bírtam magammal, hogy menjek már. A búcsúestémen irtó módon bekarmoltunk, mindenki velem örült, csak Tomi bámult mélabúsan maga elé, néha rám mordult, hogy végleg eladtam a lelkem, soha nem fogok már bálnákat menteni, soha nem fogom megvalósítani az álmaimat, és különben is egy gyáva, pénzhajhász szar lettem. Anikó jött-ment, flörtölt a tánctéren, oda-odaszólt Tominak, hogy „hozd már a pezsgőm te idióta, és most kivételesen ne felejtsd már el kikeverni a bubikat te phasz.” Nem lehetett rá haragudni, olyan cuki volt ilyenkor is. Tominak azért ilyenkor rándult egyet a szája széle, úgy tette a dolgát. Láttam.

Három évvel később az esküvőjükre jöttünk haza. Tobiasszal, akivel Rotterdamban cuccoltam össze. Atyaég milyen modern csávó volt, okos és világot látott és magas és fú, de összepasszoltunk.

Az esküvő olyan volt, amilyen ők. Vagyis, amilyen Anikó. Harsány, zsúfolt, olyan sok. Érted. Olyan sok. Tomit megint élőben látni, ah, de hiányzott. Karomba teSvérem! Összeölelkezve álltunk hosszú percekig. Toltuk reggelig a mulatozást, hömpölygött a Hungária Extra Dry, Tominak meg csak rándult és rándult a szája széle. Láttam.

Még egy hétig itthon dekkoltunk, belefért egy közös vacsora is. Tobias odavolt a városért, az emberekért, a kajáért, jól indult az este. Anikó fosta a szót, saját bizniszt csinál, neki ne mondja meg semmilyen hülye pöcs, hogy kell tanácsot adni, már van annyi tapasztalata meg kapcsolata, hogy kurvajó bizniszt fog felépíteni. Tomi meg, hát franc se tudja, csak sodródik meg szenved. Nem találja magát. „Ugye édes? De nem baj, majd csak segít a dilidoki bácsi. Juj, bocs, ezt nem lett volna szabad elmondanom, bocsiii. Kikeverted a bubijaimat már?”

Másfél év múlva apámnál rákot diagnosztizáltak. Olyan egészen gyors lefolyású, gyere-haza kislányom-mert-nem-biztos-hogy-látod-még fajtát. Négy hónap alatt emésztette fel a testét, itt voltam a végénél. Tomiról legalább egy éve nem hallottam. Nem válaszolt semmire, nem vette fel a WhatsApp-ot sem. Nekem meg nem volt időm, meg kedvem sem foglalkozni vele.

A temetésen láttam őket. Anikó egy chiwawát szorongatott az ölében, wtf – gondoltam, Tomi meg… Lefogyva, elfogyva, megszürkült arccal.

Ha már itthon voltam, elmentem az egyetemi csoporttalálkozóra. Istenem, de jó volt látni a többieket. Hajnalban érkezett meg Tomi is. Anikóval. „Tomi, egy üveggel kérjél, vagy kettővel, nem kell szarakodni a pohárral. És tudod édes, bubikák off.” Ahogy ment a pult felé, megállt egy pillanatra tánctér közepén, kiegyenesedett, visszanézett rám és elmosolyodott. Nem, nem a szája széle rándult. Mosolygott.  Láttam.

Másnap délután hívott Anikó. Zaklatottan sikítozott a telefonban: „figyelj Anna, bazdmeg, én mindent megtettem, én tényleg mindent megtettem. De nem tudtam segíteni neki, fizettem a dokiját, de nem tudta összeszedni magát, én nem tudom, mit kellett volna még tennem, én bazdmeg tényleg nem tudom, mit kellett volna még tennem.” Fojtogatni kezdett egy láthatatlan kéz, majd megfulladtam „Mi van Anikó? Miről beszélsz?” ‒ motyogtam. „Öngyilkos lett. Tegnap este öngyilkos lett” ‒ és hallottam, hogy leejti a telefont.

A hídon találták meg a cuccait. Törött pezsgősüveg, a ruhái véresek voltak. Valószínűleg az üvegdarabokkal megvagdosta magát, de hogy biztosra menjen, inkább beugrott a vízbe. Legalábbis szemtanúk szerint lezuhant. Fél évig keresték, de nem találták meg a testet. Rengeteg eső esett azon a nyáron, mondták, olyan erős volt a sodrás, hogy képtelenség volt felkutatni.

Pár nappal később találtam meg egy üzenetet tőle (az a hülye Viber sosem jelzi, ha üzenet van): Rájöttem, hogy kikevertem a saját buborékjaimat is. Nekem itt annyi.

Kilenc éve tűnt el az életemből. Olyan ritkán jut már eszembe. TeSvérem. 

Tobiast üzleti partnere Görögországba invitálta tárgyalni. Gyerekek azon nyomban nagyihoz szállítva, persze, hogy nem maradok itthon, sosem jártam még ott. Megannyi harsogó zöld sziget, varázslatos világ. Egy aprócska szigetet javasolt Alexis, turisták elől elzárt, nagyon bennfentes, és a világ legjobb muszakáját ígérte, amit a tengerparti bárban készítenek. Tobias tárgyalt, én robogóval fedeztem fel a szigetet. Megtaláltam a bárt, olyan éhes voltam már, kettőig nem láttam. Picike étterem, körbeölelte a virágerdő, a sós tenger és a sült hús illata. Gyönyörű görög menyecske pattant elém, érdeklődött, hozhat-e a ház fehér borából egy pohárkával. Mosolyogtam, persze. „Toni dear, one glass of white please” – kiabált hátra. „Sure darling, just tell that we serve with double-bubble, will it be ok?” Mintha gyomron rúgtak volna, megszédültem, levert a víz, pár percig csak ziháltam. Aztán vettem egy nagy levegőt és visszakiabáltam: „Jó lesz dupla-bubival, Tomi!”

(Másodközlés; a novella a PesText 2021 pályázaton a legjobb 11 pályamű közt szerepelt, és megjelent a SZIFOnline irodalmi portálon.)

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: